A LEGÁTUS ÉS A PECSENYE
A LEGÁTUS ÉS A PECSENYE
A szegény ügyetlen diák először ment ki életében a kollégiumból, hogy embereket lásson, valahova legációba.
Kérdezősködik tapasztaltabb társaitól, hogy mit tegyen ő, ha valahova vagy ebédre, vagy mi találják hívni, úri házakhoz, nehogy valami balgaságot kövessen el.
– Semmit se tégy, mondának neki, hagyj rá mindent, amit mondanak, s egyél meg mindent, amit elődbe tesznek.
Szokás azonban magyar helyeken, hogy a pecsenyét nem aprítják fel a konyhán, hanem behozzák az asztalra, s ott metélik széjjel az egész vendégsereg szeme láttára, hogy mindenki gyönyörködhessék egyenként mindegyik falat ízletes lekanyarításában, úgyhogy az eldarabolás az asztal fő-főgyönyörűségei közé tartozik, s rendesen a legifjabb embert szokta illetni.
Hoznak tehát egy egész pulykát, a legátus levén legfiatalabb ember az asztalnál, elébe teszik. Ez csak néz egy darabig szemre-főre, hogy hát ezt mind neki kell megenni, utóbb is nagy sóhajtva nekifog a roppant állatnak, levág belőle egy darabot, azután a másikat, s egyenként elkölti szépen. Mikor a végére jutott, már akkor majd kiugrott bele mind a két szeme.
A háziúr azt gondolta, hogy vendége hatalmas étvággyal lehet ellátva, int az inasnak, hogy tegyen elébe még egy kacsát.
A legátus erre felkapja a kést a kezébe, s rákiált:
– Ide ne hozd, aki lelked van, mert mindjárt elvágom a kezedet.
