HA MÁR MEG KELL LENNI
HA MÁR MEG KELL LENNI
Fáradtan tért meg az ünnepi legációból a kisdiák, vulgó mendikás, ahogy köznyelven nevezik.
Legátusát a paphoz kvártélyozták, ő azonban parasztemberhez jutott szállásra.
A magyar ember ugyan vendégszerető, de a kisdiákot még nem szokás emberszámba venni; biz őtőle nemigen kérdezték, hogy vacsorált-e már, pedig a gazda egész családostul ott ült a jó tejfeles gombóc mellett, míg a kisdiák meghúzta magát a padkán.
Egyszer mégis nem állhatja a gazdasszony szó nélkül, s odafordul hozzá:
– Hát szolgám, messze földrül jössz-e?
– Köszönöm – felel a fiú –, nemigen ehetném biz én.
– Nem azt kérdeztem, fiam, hanem hogy hová való vagy?
– De bizony nemigen szoktam én vacsorálni, csak úgy hébehóba.
A gazda azt hitte, hogy a fiú nagyothall, s nem érti, amit a felesége mond, s azért nagyot kiálta rá:
– Azt kérdi, az anyjukom, hogy há való vagy?
– Már hiszen – szólt a diák elszánt képpel –, ha olyan nagyon erőtetnek kegyelmetek, hát – Isten neki.
S azzal odaült a tálhoz, megkapott egy facér kanalat, s vitézül közremunkált a tál tisztességére.
