14. A LESZÁMOLÁS
14. A LESZÁMOLÁS
Amint a kapituláció okirata kölcsönösen aláíratott, Klapka odahívatta magához a hadsereg főintendánsát, Holländer Leót.
– Mennyi ezüstpénz van a vasládában? – kérdezte tőle.
– Ötszázezer forint.
– Azt nem hagyjuk itten zsákmányul az ellenségnek. Fizess ki belőle minden tisztnek egyhavi illetményt, a közvitézeknek egyheti zsoldot.
Holländer sietett a rendeletet végrehajtani. Délután jelentkezett a fővezérnél.
– Még hátramaradt kétszázezer forint ezüstben.
– Azt sem hagyjuk nekik prédára. Vitesd el az összeget a városházára, add át a városbírónak. Most az árvapénztárban halomra van gyűlve a komáromi pénzjegy: mindenki sietett az árvapénztárnak lefizetni az adósságát papirosban, ami két nap múlva semmit sem fog érni: add át az ezüstpénzt alapul az árvák pénzének beváltására. Nekem hozz belőle tiszti fizetésemül száz forintot.
Holländer az utasítás szerint járt el. Késő este került vissza a fővezérhez.
– Végrehajtottam a parancsot.
Azzal átadta Klapkának a papírba göngyölt tekercset a száz ezüstforinttal.
– Hát a magad fizetését kivetted-e?
Holländer a homlokára csapott.
– Azt biz’ elfelejtettem.
Klapka kettétörte a pénztekercset, s felét oda akarta adni Holländernek.
– Csak tartsa ön meg – szólt az tiltakozva –, önnek szüksége lesz rá az úton. Engem majd hazasegít a fiam.
A derék Holländernek a fia is derék ember volt; mint őrnagy szolgált Klapka hadseregében.
El is osztogatta Klapka azt a száz forintot Pozsonyig utaztában kéregetőknek az utolsó pengőig.*
Ezt a szép adatot Keszler József barátomtól nyertem, kinek ezt maga Klapka beszélte el ekképpen – mikor már országgyűlési képviselő volt.
*
Ugyanazon napnak az estéjén felkereste Tózsó a mi lengyelünket a szállásán; hosszúkás bőrtáska volt a hóna alatt.
– Számoljunk le, pajtás uram, mielőtt szerteszét szaladnánk.
Mi a juhainkat szárazra hoztuk (jó németül mondva), Haynau honorálta a Klapka szerződését a katonai barakkokra nézve. A pénzt hiány nélkül kifizették. Ebből a te védencedet, Natáliát százezer forint illeti meg.
– Csak nyolcvanezer forint árú volt az épületfa.
– A többi polgári nyereség. Tisztességes szerzemény. Csak te vedd el, s fordítsd haszonra. Együtt maradsz velük. Szükségük lesz rád. Tihamér téged tesz meg jószágigazgatójának. Nem ám háladatosságból; de mert tudja, hogy te rendezni fogod a nagyon megrigázott nemesi birtokát. Van némi sejtelme a barakkügy lebonyolításáról. Amíg pénzt érez nálad, addig nem fogja kitenni a szűrödet a házból, akárhogy kellemetlenkedel is vele. A legelső dolga az lesz, hogy a komáromi házat eladja, fele árban, mint amennyiért a felesége megvette. Az egy ideig fönntartja a békességet. Most nincs egyéb pénze, mint amit Holländertőt ezüstben s az osztrákoktól bankóban kapott századosi fizetésül. Ami az elégetett osztrák bankjegyekért a keze közé került, az mind szerencsésen föl lett dolgozva. Fáraó tudja, mi módon. Őtet nem károsítja meg a kapituláció.
Ezalatt a kis görög, bőrtáskáját kinyitva, kivett egy bankjegycsomagot, s letette Negrotin elé. Ezer darab osztrák százas bankjegy volt. Negrotin a vasládájához ment, s beletette a pénzt. – Kell róla írás?
– Minek? Elég, ha én beírom az üzleti jegyzőkönyvembe. De ne zárd be még a vasládádat. Még van valami más átszámolnivalóm is.
Azzal egy másik pénzcsomagot húzott elő a táskájából. De ezt csak megmutatta, s megint visszatette.
– Emlékezel arra a százezer forintos pénzcsomagra, amit nekem hivatalos elégettetés céljából átadtál osztrák reichschatzscheinokban? No hát, az itt van in natura, ezerkétszáz forint híjával. Két darab százas kellett a csomag igazolására, alul-felül, tíz darab pedig egyéb célra. Ami közbe esett, az szépen kinyírott „Komáromi Lapok” papirosa volt: az került a kemencébe. Az igazi bankjegycsomagot most neked visszaadom.
Negrotin elszörnyedve kiálta fel:
– De hisz ez világos lopás! Mi átvettük a kiszolgáltatott bankjegyekért a magyar kormány által kicserélt összeget magyar pénzjegyekben, s helyettük értéktelen papírokat hagytunk elégettetni.
– Csak te ne tüzelj. Minek ez a nemes harag? Hát apád neked az osztrák pénzügyminiszter, hogy a bankjegyei el nem égetése miatt felgerjedj? Ami csak neki használt volna.
– De mi megkaptuk annak az egyenértékét!
– És el is csaptuk. Tihamér úr szépen elbánt velük. Ez az összeg igazán elégett. Megállj csak, ne dúlj-fúlj! Mikor én a bankóégetés után fölmentem az utalvánnyal Holländerhez, ez a derék ember így szólt hozzám: „No, te Tózsó, kinek loptál te ma? Magadnak vagy másnak? Ha magadnak loptál, akkor akasztófa vagy, ha másnak, akkor szamár vagy.” No, hát ha neked nem kell ez a megmentett summa, akkor légy te a szamár, majd én leszek az akasztófa, s eltűnök vele.
– Tűnnél ám, ha én eresztenélek, de én most viszlek nyakadnál fogva a városházához, s átadom veled az eldugott osztrák pénzt, kicseréltetve a város pénztárában összegyűlt komáromi pénzjegyekkel, amiket az adósok hordtak össze. Árvák vagyona van ott veszendőben!
– No, csak ne fogd még a nyakamat. Elkéstél a nemes gondoskodásoddal. Megelőzött Klapka. A fővezér a mai napon adatott át Holländer bácsival kétszázezer forintot ezüstpénzben az árvák vagyonának biztosítására. Aztán hidd el nekem, hogy széles ez országban nincs olyan oltalomra méltó árva, mint a te gyámleányod, Natália.
Ez az utolsó mondás kapitulációra bírta a lengyelt.
– Igazad van, Tózsó; ez a szegény gyermek a legnyomorultabb árva.
– Bár özvegy lenne! – mormogá összeszorított fogai közül a görög.
Erre vállat vont Negrotin.
– Mikor úgy szereti azt az embert.
– Hát legyen boldog az ő hitében. Az asszonyoknak az a boldogságuk, hogy hisznek.
– Beszéljünk mi a magunk dolgáról.
– Jól van. Beszéljünk a pénzről. Hát melyikünk a szamár?
– Te vagy az, Tózsó.
De már akkor ölelte a lengyel a kis furcsa emberkét, s az arcát csókolta.
Erre a kis görög elővette a táskájából a másik pénzcsomagot, s odaadta azt Negrotinnak, suttogó szóval mondva:
– Erről a pénzről sejtelme sincs se Natáliának, se Tihamérnak. Majd mikor igen nagy bajokba kerülnek, akkor segíthetsz rajtuk vele. Én nem szöktem el evvel a pénzzel! Én szamár!
Negrotin elzárta a vasládába az összeget.
Tózsó egyszerre csak féktelen hahotában tört ki.
Negrotin bámulva tekinte hátra.
– Min röhögsz?
– Azon, hogy mégiscsak te vagy a nagyobbik szamár.
Az indokolást elhallgatta.
„Azzal, hogy megtarthatnád magadnak a pénzt is, a szép asszonyt is, s őrzöd mind a kettőt olyan ember számára, aki se pénzt, se asszonyt nem becsül, s aki téged gyűlöl.”
– Megfogadtam annak az ősz embernek, aki ezt a feladatot rám bízta.
– És be is fejezted ezt szépen. Íme, védenced vagyonát megmentetted a megsemmisüléstől; az elesett vőlegényt kihoztad a sírból, emberré tetted, férjet csináltál belőle. Megmentetted ősi, nagy birtokát azzal, hogy ide hoztad Komáromba. Megakadályoztad, hogy őrült módon berohanjon az örvénybe. Most már úr fog lenni, boldog férj, hazafi, sebhellyel dicsekedő hős, poéta! De én még mindig nem teszek le arról a reménységről, hogy ez az ember valami óriási bolondságot fog elkövetni, amiben a nyakát szegi.
– Vigyázni fogok rá, hogy ne tegye.
– Meglásd! Még két nap van hátra a kapitulációtól. A te védenced ezalatt fog tenni valami őrült tréfát, amiben elpusztuljon. Nem hagyja ez el feleségestől Komáromot.
