7. AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT
7. AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT
Mielőtt Natália Negrotin látogatására elindult volna, elébb fölkereste Aramics Cyrillt. Kettős oka volt rá.
A házikáplán éppen reggeli miséjére készült a kápolnába.
– Szent atyám, kedves barátom, azért jövök önhöz, hogy adja rám áldását. Nehéz útra vállalkoztam: a lehetetlenséget kell megkísértenem, csak Isten csodája segíthet rajtam.
A pópa megáldotta az úrnőt. A hit üdvözít.
– Azután arra kérem önt, hogy amíg én mostani utamból vissza nem térek, maradjon állandóul a férjem mellett, és egy percig se hagyja őt magára, vigyázzon minden tettére. A vén hajdú és a Katka is legyenek közelében.
– Mindent értek. Mihelyt a szentmisét végeztem, sietek hozzá.
Az ájtatoskodás után rögtön fölkereste Aramics Tihamért. A cselédek értesíték, hogy a báróné szobájában találja.
Különös foglalkozásban lepte meg az uraságot. A kandalló előtt térdelt, s annak a lángoló hasábjai közé egyet-mást hajigált, s nézte, hogy egyenkint hogy lobbannak el. Színes levélkék, egy-egy szárított virág, egy csokornak kötött hajfürt, egy szalag, talán harisnyakötőről, egy miniatűr arckép, vénuszok és nimfák csábképei, bizalmas recipék, porocskák, majd egy egész emlékkönyvecske, teleirkálva gyöngéd mondatokkal; még egy lószőrből font gyűrű is, meg egy békateknő medaillon. Autodafét csinálnak itt: ahogy szokta az ember, aki az utolsó útra készül.
Tihamér annyira el volt foglalva, hogy nem vette észre a pópa beléptét a felesége szobájába. Mikor az utolsó áldozat is elhamvadt, akkor a térdein odacsúszott a Szűz Mária-képhez, s annak a kezeit összecsókolá, hallhatón rebegve:
– Légy irgalmas, kegyelmes énhozzám, szent asszonyom.
Aramics Cyrill rámondta halkan, mély hangon az „ámen”-t
Csak ekkor vette észre a pópa ottlétét Tihamér.
Fölállt térdéről, s egész könnyebbült szívvel szólt hozzá:
– Légy üdvöz. Tán az utolsó szentségeket hoztad el a számomra?
– Hogy beszélhetsz ilyet, édes barátom?
– Láttad, hogy én már megáldoztam. Leszámoltam minden bűneimmel. Készen vagyok az útra.
– Erre nem szabad gondolnod. Légy Istennel.
– De Isten nincs velem. Sorsomat megérdemeltem, magam kerestem.
– Nőd segíteni fog rajtad.
– Te tudod legjobban, hogy az lehetetlen. Tudod jól, hogy én az ő egész vagyonát elpazaroltam a magaméval együtt. Nemcsak magamat tettem koldussá, földönfutóvá, hanem őt is. Most még ahhoz a kába reményhez ragaszkodik a nőm, hogy hátha régi pártfogója, gondnoka segíteni fog rajtam. Az most tehetné. De ez lehetetlen. Engemet még egy roppant becsületbeli adósság terhe is nyom. S egy iparvállalat tőkepénze nem arra való, hogy abból tékozló gavallérok kártyaadósságait törlesszék. El vagyok én veszve menthetetlenül, csak a halálnemekben válogatok.
– Hát azzal aztán segítettél a nődön, ha magadat elemésztetted? Az öngyilkosság gyávaság!
– Nem igaz az! Az öngyilkossághoz emberfölötti bátorság kell, aminőt csak az őrültség ád az embernek. Én irtózom tőle, mikor a szeme közé kell néznem. Egyik arca félelmesebb, mint a másik, pedig választanom kell, hogy melyiket csókoljam meg. Idenézz csak!
Azzal a hálókabátja zsebeiből előhúzgálta az útikészületeit.
Először egy mordályt.
– Ez a legbiztosabb, de a legfájdalmasabb. Erősen emlékezem rá, hogy mikor a kozákdárda hegye átfúrta a homlokomat, micsoda irtóztató fájdalom volt az, pedig csak a csontot törte át, hát még, mikor a golyó az agyvelőt roncsolja szét, s amíg egyik halántéktól a másikig átfut, a szemek világát oltja ki, mit kell akkor szenvedni az összes idegeknek?
– Kérlek, tedd le azt a pisztolyt.
– Hiszen még rajta a gyutacs.
Azzal egy másik szerszámot vett elő a zsebéből. Az volt a borotva.
– Ez kevésbé fájdalmas. Egy nyisszantás a gégefő felett: az aorta átszakad, azzal bevégeztetett. Csakhogy a végső elvérzésig soká tart az agónia.
– Ugyan, ne rémítsd az embert! Add ide azt a borotvát!
Erre Tihamér oldalzsebéből egy üvegcse került elő.
– Ez még a legbiztosabb szer: a ciánkáli. Csakhogy irtóztató kínokat okoz, amikhoz képest megváltás a pokol.
Már ezt erőszakkal csikarta ki a pópa Tihamér kezéből.
– Hiszen egyik sem tetszik nekem – mondta a halálraítélt. – Mást gondoltam én ki. Éjszakára lecsavarni a szobámban a gázt, s aztán engedni azt kiömleni, mikor végre a szoba megtelt hidrogénnal, akkor egy gyufát elsercenteni, s a felrobbanó gáz lángjában egy perc alatt megsemmisülni.
No, ez meg éppen kecsegtető terv azokra nézve, akik az öngyilkossal egy házban laknak.
Aramics Cyrillnek minden észbeli tehetségét össze kellett szednie, hogy Tihamért eltérítse ezektől a rémgondolatoktól. Egyre azzal biztatta, hogy majd visszatér a felesége, és csoda módon kisegíti a veszedelméből. Csak várjon szépen.
De ez a várás volt nehéz. Egyre az óráját nézegette, s számította, hány perce már, hogy odavan. Egy örökkévalóság! Minden kocsizörgésnél kiszaladt az erkélyre, megnézni, hogy nem ő érkezett-e meg. S az ajtófélbe verte a fejét, hogy mégsem ő jött. Holott Aramics kiszámította neki percre, hogy mennyi időbe telik az út Valkóvárig oda, onnan vissza: aztán az a százezer forintos ügy nem hólyag, hogy azt fel lehessen fújni: az megfontolást követel.
– Én nem bánom: „igen” vagy „nem”. De rögtön! Aztán jöjjön, aminek jönni kell!
Aramics azt is felhozta, hogy ilyenkor ebéd ideje van: úri házigazda délben jött vendégét étkezés nélkül el nem bocsátja, amire Tihamér azt mondta, hogy az „nagy komiszság!” S miután Aramics a maga álláspontját védelmezte, sőt nézetét annyira kiélesítette, hogy Tihamérnak azt merte ajánlani, hogy jobb lesz, ha ő is felhozatja az ebédet, aminek itt az ideje, s mielőtt pokolra küldené magát, legalább áldomást iszik előtte, ettől Tihamér egészen dühbe jött, elnevezte a pópát „kukkó”-nak, akinek csak a hasa a mennyországa, s majd kidobta a szobából, végül felvilágosította róla, hogy déli harangszóra csak a paraszt ebédel meg a pap; igazi urak ebédideje délutáni hat óra.
Végre hangzott odakünn a várva várt kocsizörgés. Megismerjük mi azt már a távolból, száz közül kiválik annak a kerékzörgése, a lovak robogása. A házi kutyák is messziről megismerik, s köszöntik csaholással.
Tihamér rohant ki a szobából, le a lépcsőkön, a pópa nem bírta utolérni. Mire a kocsi megérkezett az udvarra, már ő ott várta-leste.
Ahogy Natália arca ragyogott, arról kitalálhatta sorsa fordulatát. Odafutott a kocsihoz, s karjaiba fogva emelte le a feleségét a bakról. És aztán ott tartá az ölében: nem eresztette le a földre.
Annyit mondott neki a nő, hogy „minden rendben van,” amiért aztán Tihamér még jobban magához szorította.
És aztán úgy vitte föl az ölében a kastélyba, csókolva a ruháját, ahol érte. Natália még azalatt, hogy a lépcsőn fölvitte a férje, elmondott neki mindent, amit az ügyében elvégzett; még a négy föltételt is, amikhez Negrotin a dolga rendezését kötötte.
– Úgy lesz minden – fogadkozék Tihamér. Még ujjongott is, mikor Natália az örömtudósítást közlé vele, hogy a lengyel harmincezer forint évi jövedelmet biztosít a számára a birtokából.
– Hisz azzal herceggé leszek téve!
Mikor aztán a neje szobájába megérkezett, térdre bocsátkozék, hogy könnyebben letehesse őt a szőnyegre, és aztán úgy csúszott oda a boldogságos Szűz Mária képéhez, két kezét hozzáemelve:
– Hála neked, örök hála, mennybéli oltalmam! Hogy megsegítettél végső kétségbeesésemben, íme, esküszöm a te szent orcád előtt, hogy egész életemet jóra fordítom ezentúl, bűneimnek szennyét lemosom magamról. Legyen áldva a te szent neved örökké!
Natália odatérdepelt a vezeklő férj mellé, s kezének ujjait az ő ujjai közé kulcsolva, s az összefont kezeket a szent alak csodatévő kezéhez emelve, segített neki az „Ave Máriá”-t elrebegni, egész odáig, hogy „imádj Istent érettünk”.
A pópa halkan rámondta az „ament”-t.
Tihamér csak akkor vette észre, hogy Aramics is jelen van. Hirtelen fölemelkedett, amíg Natália még térdepelve maradt, a Szűz Mária kezeit csókolva.
– Vidd el ezeket innen – suttogá Tihamér Cyrillnek, az asztalon heverő öngyilkossági eszközökre mutatva –, ne lássa ő meg!
Aramics eldugdosta a zsebeibe a pisztolyt, borotvát s a méregüvegcsét, s átlátva, hogy itt most egy harmadiknak a jelenléte fölösleges, felment a szobájába. Ott azonban valami okos dolgot kívánt elkövetni, ami abból állt, hogy levelet írt Negrotinnak, melyben röviden vázolta az itthon történteket. Tihamér nehéz küzdelmét, öngyilkossági agyrémeit, Isten szolgájához illőn, szépen leírva a bűnbánó megtérését, sűrű könyörgéseit a boldogságos Szűz Máriához, különösen az utolsó jelenetet a szentkép előtt, a vezeklést, a fogadalmat, a kegyes életre tett esküt. Ennek Negrotin mind nagyon örülni fog, ha megtudja. Ezt a levelet aztán átadta egy lovas legénynek, hogy rögtön vágtasson vele Valkóvárra, hadd tudja meg Negrotin minél előbb, hogy föltételei örömmel és készséggel fogadtattak.
A kastély csengettyűje ebédre hívogatott. Aramics lement az étterembe. Az uraság ott volt már, a legderültebb hangulatban. Még az ősök is vidámabb arcot vágtak aranyrámáikban, mint az elébb. Bizony nagy nyomást (Druck) állhattak ki (a kibicelő ősök), amíg ez a parti eldűlt.
Tihamér tokajit hozatott fel a pincéből.
És Natália másodszor is megebédelt. Mit meg nem tesz egy jó asszony a szerelmes ura kedvéért!
