9. A VÉGZET
9. A VÉGZET
Natália hazaérkezve letépte magáról azokat az átkozott férfiruhákat. Katka elrejté azokat a saját szekrényébe. Jobb lett volna, ha egyenesen a tűzbe dobja.
A szerencsétlen asszony a földre veté magát, úgy zokogott.
Minek volt neki mindezt megtudni, meglátni?
Az egész világot megutálta.
Hát nincsenek már becsületes emberek? Nincsenek már szűz leányok? Sehol! Még a búzakalászok, még az erdők liliomai között sem? Rettenetes világ! Ahol eladó minden, csak legyen egy bolond, aki árát adja.
Megnézte újra meg újra azt a négylevelű lóherét. Hát ezért ő ma száz forintot kaphatott volna, mint kapott a többi. Hát erre szórják ki az Isten adományát, amit annyi munkáskéz fáradsággal összegyűjtött? És vesznek rajta lélekkárhozatot.
Egész éjjel le nem feküdt, egyik szobájából a másikba vándorolt. Kegyetlen dolgokon törte a fejét. Várta haza a férjét.
Hiába várta azt. A Buddha a sátáné már! – Ez sem igaz: a sátán is a Buddháé. Hiszen komédia az egész Buddha-kultusz. Tihamér gondolta ezt ki a maga buja fantáziájával, a vallási rajongás csak álarca az érzéki szatíriazisnak.
Tihamért reggel felé hozták haza holtrészegen, azzal nem lehetett beszélni.
Korán reggel lehívatta magához Natália Aramics Cyrillt.
Meggyónt neki, mint papjának; elmondta a múlt éj történetét.
A pópa penitenciát szabott rá (hisz nagy bűnt követett el), s nagy nehezen adta meg a feloldást.
És azután rögtön kocsira ült, elvágtatott Valkóvárra. Otthon találta Negrotint.
– Nagy bajban jövök hozzád, édes barátom, ahol nekem, a papnak kell tőled tanácsot kérnem, a laikustól. Natália ma korán reggel meggyónt előttem, rettenetes titkokat közölve velem. A gyónás titka szent, amit az áldozárnak nem szabad senki előtt továbbmondani.
– Hát akkor ne mondd el.
– Azonban e bűnök, amik előttem fölfedeztettek, oly mélyen beleharapóznak az emberiség, a közerkölcs, a társadalmi élet lényegébe, hogy azoknak kiirtása kötelességévé válik mindenkinek, aki hazafi és becsületes ember.
– Nem tudom, hogy mit parancsol ilyenkor a dogma.
– Azt, hogy a hazafiúi kötelesség fölötte áll a papi kötelességnek.
– Erről nekem fogalmam sincs. Én nem gyónok, s nem kérek absolutiót. Ha vétket követek el, azért megbűnhődöm, ez több, mint isteni igazság: ez a logika. Az isteni büntetés alól kikönyöröghet a pap; de a logika következetessége alól semmi könyörgések, misék, jejuniumok, áldozatok, penitenciák meg nem szabadítanak. A logika büntetését, legyen Dávid király, legyen Zeüsz isten, ha magára idézte, el kell viselnie. Ha elmondod a gyónásból szerzett titkodat, én megőrzöm, mint a sír; de tanácsot nem fogok adni.
Aramics Cyrill tehát elmondott Negrotinnak mindent; amit Natália gyónásából megtudott. Negrotint meg sem lepte vele.
– Nekem az mind nem újság. Ez így volt, és így lesz mindig, amíg csak férfiak és nők lesznek a világon.
– De a legkárhozatosabb e förtelemben, hogy ez most a nép legalsó rétegét, a földmíves osztályt mételyezi meg, egy új vallás ürügye alatt a fajtalanság édes mérgével támadja meg az eddigi erkölcsös osztályokat, a bujaság bálvánnyá emelkedik a parasztnép előtt, s ez tönkreteszi az egész társadalmunkat.
Negrotin nem jött tűzbe.
– Hát mi különbség az a társadalomra nézve, hogy a féreg az almát rágja-e ki vagy a burgonyát? Eddig a táncosnők, az énekesnők gyönyörködtették az urakat, a pénztárrablókat, az örökségpocsékolókat bájaik leleplezésével, ezután a parasztnimfák fogják. Ezért ne nőjön ősz hajszál a fejeden.
– Én fel fogom jelenteni a hatóságnál ez istentelenséget.
– Gondold meg annak a következményeit. A rendőrség megteszi a maga intézkedéseit. De azokat csak jövő pénteken fogja foganatosíthatni, amikor az úri cimborák a Buddha-ünnep címe alatt orgiákat ülni összejönnek. Az eredmény drasztikus lesz. – De hogy marad ennek az előkészülete titokban hat napon keresztül? – Hiszed-e, hogy Natália bír annyi tettetési tehetséggel, hogy el ne árulja magát a jövő péntekig?
– Bízom hozzá.
– Vedd fontolóra, ennek a nőnek el kell titkolni, hogy ott volt férfiruhában a belzázári lakomán, hogy ő árulta el előtted, meggyónva, amit látott és hallott, és nem lesz szabad neki észrevétetni egy arcvonásán, egy reszkető szaván a hozzá közeledő férj előtt, hogy őt utálja, gyűlöli, megveti.
– Meg fogja tenni.
– No, én ilyen színésznőt nem ismerek, aki erre a szerepre képes volna. Te! Eltűrni a férjnek a csókját, amit az egy parasztnimfára pazarolt az ő szeme láttára!
– Képesnek hiszem rá. Hiszen minden bűnei dacára is szereti a férjét.
– És azután el kell neki tűrni, hogy azok a mulattató leányok, akiket igaz oka van kikorbácsolni a házából, mindennap feljöjjenek hozzá, egymást felváltva, táncolni, dalolni, s ő azoknak mindennap zongorázzon a most már meggyűlölt dalaikhoz.
– Meg kell neki tenni.
– Lyubissza gyanút fogott ellene, ki tudja-e játszani annak a furfangos nőnek a kémkedését, aki mindenütt sarkában lesz?
– Erre majd én fogom betanítani.
– És mármost végül, hogy ha hat napon keresztül sikerül ez a kínteljes komédiajátszás, a hetedik napon, azon a szörnyű pénteknapon, nem fog-e eszébe jutni a nőnek, hogy mi lesz a következése a förtelmes bűn fölfedezésének? Hogy férjét ezzel tönkresilányítja, világ példájává teszi, talán börtönbe juttatja, együttélésüket lehetetlenné teszi? Lehet, hogy a bosszúálló apák, akiknek a leányait elcsábította, agyonverik. S nem az fog-e következni, hogy abban a pillanatban, amelyben Tihamér a pénteki Buddha-ünnepre indulni készül, Natália a nyakába borul, visszatartja: ne menj oda, veszedelembe rohansz, titkod el van árulva, kelepcébe rohansz: hiszen te mondád, hogy milyen erős az asszony szerelme.
– De az asszony gyűlölete még erősebb. Ez is gyónástitok; de neked meg kell mondanom. A női büszkeség van megsértve: és ez sárkány.
– De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy mi lesz ennek a vége? Hogy a megsértett női büszkeség képes az ilyen megtorlásba beleegyezni, azt lehetőnek tartom. Ha száz nőt megkérdeznél, mind a száz azt mondaná, hogy úgy kellett a gazembernek. Bár lenyakaznák a gonosztevőt! De nem nyakazzák ám le! Az osztrák kriminális törvények szerint a Buddha templomi szaturnáliákból lesz egy csinos botrányeset, amiben az alsó személyek, a bűnös leányok vezekleni fognak. De a felsők, az uraságok, tetemes pénzbírsággal szépen menekülnek. Lyubisszát, az egész intézőjét, talán elviszik Mária-Nostrába. De Tihamér a rendőrségi eljárás után hazabocsáttatik a kastélyába. Gondoltál te arra a jelenetre, ami akkor a férj és feleség között támadni fog?
– Bizony arra nem gondoltam.
– És ha Tihamér rájön arra, hogy a Buddha-ünnep misztériumának feljelentése honnan eredt?
– Akkor az a végsőkre fog vetemedni.
– Arra készen lehetünk.
– Az asszony védelmére kell gondolnunk. Tudsz te valami kijárást ebből a tömkelegből?
– Én csak egyet tudok. Natália nem maradhat e botrány után többé együtt a férjével. Neki el kell őt hagyni, s elvonulni egy orosz apácazárdába. Ennek a közvetítését én vállalom magamra.
– Én pedig odáig őrködöm fölötte. Rögtön beköltözöm a Lippay-kastélyba, mint hivatalos gondnok, s ki nem mozdulok onnan a fatális hét napig.
Ezzel be volt fejezve az értekezés.
A rendőrség megtette a maga intézkedéseit Aramics Cyrill feljelentése után. Megszaporította a csendőrök létszámát a helységben. A főparancsnokságnál Schwalbe úr azzal igazolta ez eljárását, hogy a környékben gerillák mutatkoznak.
És jó szimaton járt.
Még ugyan csak egy gerilla jelent meg a vidéken, maga a vezér, az sem érintkezett mással, mint a kastély urával, akit a vadászlakba hívatott ki.
Üstököscsillag járt az égen. Volt is háború elég nagy. De mégse olyan nagy, hogy Ausztria is belekeveredett volna. A szabadságért epedő magyarok nem várhattak tovább a külföldi segélyre. Java hős vezéreik emigránsok voltak, csupa biztatásból éltek. Csak nehányan maradtak meg idebenn a hazában, kiknek a kapituláció meghagyta a személyes szabadságát. Azokra kellett számítaniok, ilyen volt Lippay Tihamér. Nagy vagyonú uraság. Híres bőkezűségéről. Ezzel a Buddha-hit terjesztésével messze terjedő összeköttetéseket szerzett magának. Mindenki azt hitte, hogy ez csak álcázása egy nagy forradalmi összeesküvésnek. A régi fegyvertársak őt tekinték az első kezdeményezőnek. Egy gerillavezér meglátogatta titokban, és közölte vele a tervet. Számításba lett véve, hogy e vidéken lappang egy egész csapat fegyverfogható legény, aki leányruhában kerüli az osztrák újoncozást. Ezekkel lehet megkezdeni a gerillaharcot. Rendén fog az menni. Az első kitörésnél megrohanják a helybeli rendőrséget, lefegyverzik, s szétosztják a proklamációkat: arra az egész nemzet talpra áll. Az első puskalövésekre idebenn betör az Adria felől a magyar légió. Aztán lesz pénz elég! Napóleon és az észak-amerikai köztársaság ontják a milliókat a magyar fölkelés szervezésére.
A gerilla pajtás, hogy szavainak nyomatékot adjon, elő is adta a szűre ujjából a dobozt, amelyben nem kevesebb, mint százezer dollár volt becsomagolva, s azt Tihamér kezébe tette le. Ő viselje gondját. Gyönyörű szép kivitelű bankjegyek voltak, acélmetszetben a kormányzó daliás alakjával a címlapjukon, öt- és tízdolláros jegyek magyar és angol szöveggel.
Hogyne melegítette volna Tihamérnak a keblét ily tetemes összeg? Százezer dollár amerikai valutában. S ezt átadják neki, csak úgy, hazafiúi szavára.
Csakhogy ezt még egy időre titokban és dugaszban kell tartani.
Tihamér elfogadta. Vannak a kastélyának rejtekei.
Azután megint egy napon találkozóra hívta a gerilla bajtárs.
Ezúttal proklamációkat hozott és szuronyos puskákat, szénásszekérbe jól eldugva. Azokat szekerestül együtt otthagyta a szarvasetető tanyán. Nemsokára majd előkerülnek.
Ilyenformán Tihamér azokat a napokat, amik a Buddha-pénteket megelőzték, messze kiható tevékenységben tölté el. Országdöntő nagy szerepre szánta el magát.
Komolyan ugyan nem gondolt erre a feladatra. Nem bízott az embereiben, de legkevésbé önmagában.
Megesik ugyan néha, hogy egy élvhajhászó, léha férfi, ha egy nemes célú harc hevébe kerül, hős válik belőle; egy híres pesti kártyás a szolnoki híd ostrománál vezette diadalra a kaszás nemzetőreit, glaszékesztyűvel a kezén; de az ilyen eseteket ritkaságképpen őrzi a hagyomány.
Eközben pedig Negrotin sem töltötte hiába az időt a Lippay-kastélyban.
Sokat értekezett Natáliával a válságos nap után való teendőkről.
Radikális terve volt a balhelyzet megorvoslására, amihez Natália beleegyezése volt szükséges.
Kemény rendszabály volt, de sikert ígérő. Az akkori viszonyok között egyedül alkalmazható.
– Hiszen csak akkor vesszük alkalmazásba, ha elkerülhetetlen lesz – biztatá az úrnőt Negrotin.
– Mi lehet az az eset?
– Ha Tihamér elárult titka miatt őrült dühbe jön, s önt megveri.
– Hogy engem Tihamér megverjen? Az lehetetlen.
– Sőt megfojtja, megöli.
Natália nevetett.
– Engemet? Tihamér!
Eljött a végzetes pénteknap. El is múlt.
Katka ott leste az eseményeket egy parasztszekér ekhója alól, mely a piac vásári oldalán állt, mintha a reggeli sokadalomra érkezett volna. A rendőrség nagy karhatalommal tört be éjféltájon a Buddha-templomba, ahonnan rövid időn előtódult az egész mulató társaság. Valamennyit csendőrök kísérete mellett a rendőri épületbe szállították. Ott alapos vallatásnak kellett következnie, mely eltartott reggelig. Az urakat egyenkint bocsátották el; azok futottak reájuk váró kocsijaikhoz, fejüket köpönyegükbe húzva. Katka azt várta, amíg Tihamér is előkerül. Tudta, hogy őt sem tartják ott; de mint a Buddha-templom gazdáját, utoljára hagyják. Végre az is kijött a rendőrhivatalból, mégpedig Lyubisszával együtt. Dühös, fenyegető mozdulatai voltak. Szavait nem hallhatta Katka, de az öklei járásából megérthette: „Ki követte el ezt az árulást?” Azt sem lehetett hallani, hogy Lyubissza mit dörmög erre a fülébe, de arca, kezei kifejezték, hogy ő a múlt pénteken két férfinak öltözött alakot jegyzett meg, akik az orgiából futva menekültek; gyanúja erős, hogy az egyik Natália volt. „Jaj neki, ha ő tette.” Ezt már olyan hangosan kiáltá Tihamér, hogy Katka meghallhatta. Elég volt neki.
Tihamér a kocsisa után kiabált. Amíg az felszerszámozott, Katka közévagdalt a lovainak, s elvágtatott nagy gyorsan az ekhós szekérrel, s megelőzte Tihamért.
Futott Natáliához, aki egész éjjel ébren virrasztott. Hevenyében elmondta neki a történteket.
A távozó kocsik robogása, s az egész falu kutyáinak ugatása nyugtalanná tette az éjszakát.
Végre egy kocsi megállt a kastély előtt. Tihamér a saját kulcsával nyitotta ki a kaput. Hangzottak a lépései a főlépcsőn. De a tornácra érve nem tért sem a saját lakosztálya felé, sem a felesége szobáihoz. Oldalvást volt egy rövid lépcsősor, mely a szobaleány kamrájához vezetett. Oda rohant fel.
Fokos volt a kezében. Azzal felfeszítette a Katka szekrényének ajtaját.
Ott aztán megtalálta, amit keresett, a nőkre szabott férfiúi öltözeteket, az álbajuszokat, sőt magát a négylevelű lóherét is. Tűzlángba borult az agya; mindenről bizonyos lett.
Az árulás tanújeleit markába szorítva, rohant le a lépcsőkön, neje lakosztálya felé.
Annak a külső szárnyajtaja be volt zárva. Erre volt Katkának gondja. De a fokos felfeszíté a zárt, betörte erőszakkal az ajtót. E nagy dörömbözésre előrohant a maga szobájából Negrotin. Ő is ébren tölté az éjszakát.
Natália szobájából rémséges sikoltozás hangzott, keverve egy őrjöngő ordításával.
Negrotin a betört ajtó előtt találkozott a szemközt rohanó Katkával.
– Az Istenért, siessen! Az úr megöli az asszonyunkat!
Negrotin ott termett a szobában. (Ugyanabban a szobában, ahol a Szűz Mária-kép előtt csúsztak egykor térden imádkozva.)
Most ugyanazon szentkép előtt rémlátvány fogadta.
A földre teperve fojtogat egy férfi egy asszonyt.
Az asszony a kétségbeesés erejével védi magát, két kezével tépve, karmolva gyilkosa haját és pofáját.
– Nem sikolthatsz, kígyó – hördül a férfi veszett farkas hangján –, beléd fojtom a lelkedet!
Negrotin odaugrott, s megragadva a férfi karjait, felkapta őt a levegőben, mint egy kutyakölyket, s odavágta a szegletbe.
– Vigye úrnőjét a hálószobájába! – parancsolá Negrotin Katkának, elalélt asszonyát felemelve, s a szobaleány karjaiba téve. – Maradjon mellette.
Tihamér mint egy őrült bámult Negrotinra, a földön fekve.
Az pedig odament hozzá, megragadta a két vállát, s odavágta egy karszékbe.
– Meg ne moccanj, te nyomorult, mert összezúzom a fejedet.
– Őrült voltam. Elvesztettem az eszemet.
– Hogy tudtad, te istentelen, a kezedet emelni erre az angyalra, erre a szentre, erre a mártírra? Nem emlékeztél rá, hogy ő szabadított ki téged a halálból, ő hozott ki a sírból, mikor már hullák közt feküdtél, ő tartott meg az életben, ő adta vissza szabadságodat, vagyonodat; mindenét feláldozta érted, aki neki nagy szeretetéért csak keserűségekkel fizettél, s most e gyalázat után, mellyel megszégyenítéd, még meg akartad ölni?
– Üss agyon, megérdemeltem.
– Ó, annál jobbat fogok veled tenni. Ne hidd, hogy ismételni fogom azt a történetet, amiről egyik ősöd híressé lett, aki éppen így kínozta meg a nejét, a szerencsétlen Forgách Zsuzsannát, s akivel aztán a nejét védelmező lovag hosszú bűnbánó levelet íratott alá, s ebben bízva, otthagyta a nőt zsarnokánál, hogy az börtönben tartsa, tovább kínozza. Én tégedet foglak kizárni a házadból, s a nődet hagyom itten.
– Engem zársz ki a kastélyomból?
– És bezáratlak a börtönbe.
– Miféle börtönbe? Magyar nemest, mágnást nem lehet ítélet nélkül bezáratni.
– Van egy jótékony intézmény, mely éppen a nemesek és mágnások számára van feltalálva: ez az adósok börtöne. Áldott legyen az a kormány, mely ezt behozta. Te elfelejtetted, hogy nődnek roppant összegekkel tartozol, amiknek a kamatjait évek hosszú során át nem fizetted, most ezért a tartozásodért kerülsz az adósok börtönébe. Az ítélet már ki van adva, én jártam el benne. A foglár itt van a kastélyod udvarán a zárt hintóval.
Tihamér reszketve ugrott fel helyéből.
– És nőm ebbe beleegyezett?
– Egy föltétel alatt. Ha te őt tettleg bántalmazni találod. Ha te bűnbánólag, szeretettel közeledel hozzá, akkor ő megbocsát, és az elmarasztaló ítélet a zsebemben marad, nem lesz végrehajtva. Te őt durván bántalmaztad, meg akartad fojtani: eljátszottad a kegyelmet.
Tihamér a két öklével ütötte a homlokát.
– Ó, én bolond! Ó, én szerencsétlen!
– Viseld a sorsodat.
– Nem! Nem! Az nem lehet! Hogy egy nő így meggyalázza a férjét. Bocsáss hozzá! Hadd kérjem bocsánatát, hadd csókoljam a lábait. Én ki fogom őt engesztelni. Kutyája leszek.
– Volna bátorságod az elé az asszony elé lépni, aki a nyakán viseli a tíz ujjad vérfoltjait, mint valami drága nyakláncot?
S azzal elállta előtte a hálószoba ajtaját.
Tihamér a földre vetette magát, és hempergett, mint egy nyavalyatörős.
Negrotint undorítá e jelenet.
S midőn végre a kétségbeesett ember térdre emelkedett, s úgy csúszott-mászott a Szűz Mária-kép elé, imára kulcsolt kezeit feléje emelve:
– Ó, boldogságos Szent Anya, könyörögj érettem! – Negrotin odaugrott hozzá, felrántotta térdeiről, s rárivallt:
– Ej, uram! Most nem vagyunk komédiások, hanem magyar nemesek és mágnások. Most menjen ön innen, és vegyen magára e helyett a Buddha-japonika helyett más öltözetet. A börtönőr szólítani fogja.
És segített neki a szobájához jutni.
Amely percben a zárt hintó (leeresztett redőnyökkel) kihajtatott a kastélyudvar hátulsó kapuján (benne ült a fogoly földesúr), ugyanazon pillanatban gördült ki Negrotin csézája a főkapun.
A lengyel egy percig sem maradt ott, hogy minden rágalomnak elejét vegye. Egy búcsúszó nélkül hagyta ott Natáliát. Mit is mondhatott volna neki búcsúzóul? A testben, lélekben agyonkínzott, szerencsétlen nőnek? Azt-e, hogy „nyugodt lehetsz már: megszabadítottalak a férjedtől, becsukattam erős zár alá, a te beleegyezéseddel, ahonnan csak a te kegyelmedből szabadulhat ki. Most élhetsz magadnak.”
Hiszen megérdemelte: rászolgált, rossz ember volt; de csak mégis elképzelhetetlen gondolat az, hogy egy feleség zárassa be a férjét, adósságok miatt. Még ez a durva megkínzatás sem képes azt megérthetővé tenni.
Negrotin azzal nyugtatta meg a lelkét, hogy hiszen abban az órában, amikor ez végrehajtatott, a nő nem volt ezen a világon, aléltan feküdt, eszméletén kívül, nem hallotta az elhurcolt férj átkozódását végig a tornácon, a lépcsőkön.
Negrotinnak nem volt szabad még csak istenhozzádot sem mondani Natáliának többet.
A férjjel együtt ő is száműzve lett a Lippay-kastélyból. Amíg Lippay Tihamér a börtönben ül, addig ő is ki van tiltva Natália közeléből. Nem szabad ismételnie azt az országos hírű bűnpert, melyben családi elődjét rágalmakkal tetézték, törvényszék elé állíták, házasságtöréssel vádolták. Neki otthon kell maradnia várában, s minden napról esküdt emberrel bizonyítványt adatni, hogy Natáliát se föl nem kereste, se magánál nem fogadta. Meddig fog ez tartani?
Amíg Tihamér adósságai, amikkel Natáliának tartozik, le nem tisztáztatnak. Az hosszú idő lehet.
Talán lehetne azt rövidíteni, ha az asszony válópört indítana a férje ellen. Alapul szolgáló ok volna rá elég. A férj sokszoros hűtlenségei, amik nyilvános botránnyá fajultak el; de legfőképp az, hogy a nejét megverte, sőt élete ellen tört. Ezért elválasztják. Levélben közölte ezt Natáliával.
Nem kapott rá választ. Natália félt ebbe a mocsárba belépni.
Azonban Tihamérnak is ugyanez a gondolat tölté meg a fejét ébren és álmában: meddig fog ez tartani?
Ő is kereste a börtönének a kulcsát.
A legfontosabb jogtudós ágenst hívatta magához, aki bennfentes volt a bécsi kormánynál. Az adott neki alkalmas tanácsot.
A börtönnyitó kulcs rosszabb ugyan a tolvajkulcsnál, de biztosan fog működni.
Csupán egy miniszteri rendeletet kell kieszközölni, mely röviden kijelenti, hogy házastársak között nincs helye az adósok börtöne alkalmazásának. Ez úgy nagyon természetes elvben is, mert hisz így az adósok börtöne útján kijátszhatók az egyházi kánonok, amik az elválást regulázzák. A váltótörvényszék nem prejudikálhat az egyházi fórumnak.
Erre a miniszter ingyen rájöhetett volna.
De a jelen esetben árát szabták e rendelkezésnek.
A bezárt uraságnak valami viszontszolgálatot kell tennie, ami a kormányt kedvező hangulatba hozza.
Mi lehet ez a szolgálat?
Pénze már nincs. Birtoka nincs. Semmije sincs, amit eladjon.
Dehogy nincs! Még a lelkét eladhatja. Tették ezt már sokan mások őelőtte.
Hogyan adja hát el a megszorult ember a lelkét?
Tihamérnak eszébe jutott, hogy vannak az ő birtokában érdekes titkok, amik a magas körökre nézve nagy beccsel bírhatnak.
Azok az amerikai dollárjegyek…
Aztán meg a rejtett puskák és proklamációk…
Ezek érhetnek valamit.
De hisz ez förtelmes dolog. Árulkodóvá lenni!
A legutolsó foka az erkölcsi süllyedésnek.
Aki ezeket a titkokat rábízta, úgy hitt benne, mint egy nemzeti hősben.
Micsoda? Hát nemcsak a száj tud hazudni, hanem még az a sebhely nyílása is ott a homlokon?
A nemzeti hősből lehet-e pribék?
A bukott ember félelmesebb a veszett kutyánál.
Azután azokon a hosszú éjeken át kigondolta a mentségét saját maga ellen.
Hiszen nem lesz az hazaárulás. Ellenkezőleg, a hazának tett szolgálat.
Mi akar az a néhány heves fejű ember? Újra lángba borítani a hazát, megkezdeni a vérontást. Minden kilátása nélkül a sikernek. A hangya a legbátrabb lény a világon, de az armadillnak hasztalan izen háborút. A magyar nemzet a hangya.
Nem szabad ennek az új fölkelésnek kitörni. Csak az áldozatokat, a vértanúkat szaporítanók vele, a láncokat tennők még súlyosabbakká országunkon.
De nem is törne az ki.
Hiszen a magyar nép vitéz nép. Ha úgy lenne, mint 48-ban, hogy a törvényhozás megszavazza a honvédsereget, a koronás király kinevezi bele a tiszteket, átadja a várakat, az ágyúkat, a bankóprést a törvényes kormánynak, s akkor egy őrült kamarilla odadobja a lázadás kanócát az országra, idegen hordák pusztítják az országot, ölik a véreinket: a magyar nemzet fegyverrel a kezében siet a romboló zendülést leküzdeni, s mikor benne van a harc tüzében, azt harsogtatják alá onnan a magasból, hogy „Tedd le a fegyvert! Országod a lázadóké!”, megtörténhetik, hogy akkor ez a hadsereggé tömörült, tűzben edzett magyar nép visszafordul megcsúfolói ellen, s a titánok elűzik az Olymp parancsolóit; hát ez megtörténhetett egyszer, akkor, de ki ismételheti ezt most, amikor le van a nép fegyverezve, s nincs eszme, amiért lelkesüljön? Szabadság, alkotmány, haza ismeretlen szentségek. A kitűzött zászlót ki fogák nevetni.
Jobb ennek a mozgalomnak, ha csírájában elpállik.
Hiszen még most az elfojtása nem kerül emberáldozatba. Személyek nem esnek kelepcébe.
Egy csomó értéktelen, cifra papiros (képzelt pénzjegyek) fog kárba veszni, amit úgysem használhatna senki; egynéhány ócska fegyver, amit úgysem forgatna senki, és egy halom nagyhangú proklamáció, aminek úgysem hinne senki.
Maguk a pajtások majd odább loholnának.
Végre elhitette magával, hogy hazafias és humánus dolgot cselekszik. Lefizette az árát a kiszabadulásnak.
A miniszter kiadta a törvényigazító rendeletet.
Az adósok börtöne házastársak között nem alkalmazható.
Másnap már Tihamér utazott a börtönből hazafelé.
Egész úton azon gondolkozott, hogy mi fog történni most, ha ismét úrrá lesz a saját kastélyában.
Legelőször az árulkodó cselédeket börtönre vetteti, békóba vereti. Úgy fog tenni, mint hírhedett őse cselekedett, akiről a családi archívumok oly sokat regélnek. Ó, az a Forgách Zsuzsánna története nagyon jó tanulmány férjek számára. Befalaztatni az asszony szobájának az ajtaját, csak egy akkora nyílást hagyni a falon, aminőn ételt-italt lehet benyújtani. Azt is rabtáplálékot.
S nehogy ismétlődhessék az a történet, mely szerint a férje által bebörtönözött, megkínzott asszonyról hírt vehet az oltalmazó lovag, s egy éjszaka meglepi a kastélyt, mikor a férj holtrészegen aluszik, s betöri a falat, elragadja magával ideálját, akit mindig szeretett; hát majd afelől is gondoskodva lesz.
Tihamér megtudott annyit a gerilla cimborájától, hogy Valkóváron Negrotinnál is szívesen látott vendégek az összeesküvők, nála is vannak rejtegetett titkok.
„Megállj csak! Majd szerzek én is neked jó, biztos szállást, ahogy te szereztél nekem. Ottan turbékolhatsz.”
Ez volt az utolsó gondolatja.
Senkivel sem tudatta előre hazajövetelét.
Egész nesztelenül nyitotta be a kastélya ajtaját.
Ott egy ismerős alak toppant eléje: a gerilla.
– Te elárultál bennünket: nesze a jutalmad!
Azzal a pisztolyával főbe lőtte.
Tihamér holtan rogyott össze a kastélya küszöbén, a gerilla elmenekült.
