II. JÖTTMENT (PARVENÜ)
II. JÖTTMENT (PARVENÜ)
Hagyjuk el egy kis időre ezt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság bálványait, a koplaló, kucorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő viganós vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a sok lamentót hallgatni, mikor éppen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy a Krímiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni, akkor álljon elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a Felvidéken hogy hal meg egypár falu éhségben!
Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az esztézis szabályai szerint nem is volna megengedhető a regényírónak költői leírás tárgyaiul választani. Lássunk már mulatságosabb jeleneteket!
Jeleneteket, ahol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a szomszédok bajával; ahol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élceit és a gazda jó borát, s az országot ért csapásokat csak a hírlapból olvassa, ebéd után emésztési mulatságul.
Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos kastély emelkedik, ahol a kis ismeretlen cukorbáb, a parányi tündérke lakik, aki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s leszállt a földre, éspedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére, ottan látszik az erdők között Brenócfalva.
A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki bújt, ahova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behúzták magukat nagy ernyőik alá, s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.
Ami pedig őket megijeszté, az valószínűleg nem egyéb, mint ama roppant épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany címerével, kiülő vaskosarakkal ablakain, nagy nyolcszegű toronnyal bejárása felett s ócska griffmadarakkal felvonóhídja előtt, amiknek látása azt a fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetüket, s ha akarják, most is atyafiságban állnak velük.
Kívülről bástyái is vannak Brenócvárnak, azokon egypár hosszú, kereketlen ágyú unja magát, miket a brenóci grófok nem tartottak elégnek lánccal odaköttetni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták, hanem külön szerződvényben is biztosították lételüket, különben a haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlük.
Brenóc vára valódi históriai emlékezettel bír. Ez emlékezet hellyel-közzel nem egészen tiszteletre méltó, hanem a tisztelet a heraldikában úgysem nyom semmit, itt csak a régiség számít.
Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem azon célból, hogy a vidéket tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább, hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.
Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang – kár hogy elrepedt –, esténként azt húzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó, ki az üldöző tatárok elől az erdőkben bolyongott, követte a vigasztaló harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre ígérte vezetni, aholott aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvanöles bástyájáról alátaszigálták. Óh, a brenóci urak máig is büszkék ezen históriai emlékű bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.
Ezen rendkívüliségért azután a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte a főurakat, az levén szabva a vádlottakra, hogy az ország bajnokával Isten ítélete szerint egyenként párbajt víjanak, gyalog avagy lóháton, ahogy rangjuk hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék, megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóci Gerő gróf megállta magáért a sarat, s utódai máig is mutogatják azt a nehéz vaskesztyűt, mellyel fogta azt a dárdát, amivel az ország viadorát letaszította a nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, amiből Gerő gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki engedje magát üttetni a nyeregből szépszerével, s meg sem látszott a fogyaték a hombár tartalmán.
Haj, bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az elfogadóterem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordótálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdóedényül szolgáltak az úrasszonyoknak, a csodaalakokkal kivert gerézdes tányérok, a hólyagos kulacsok, a szenteltvíztartók, mind elvándoroltak ismeretlen világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalakat és fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.
Elmúltak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult az idő, az izmaelita lett úr, és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt. Megveszik az úri adósságot is, s egy vaskesztyűs poflével nem lehet ezer márkát lefizetni.
A brenóci grófok jelenleg idegenek az ő hazájukban. Csak úgy hírükből hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze, azt nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig van már annyi jövedelme, mint amennyire adósságaik kamatja rúg.
A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat facsarnak a kőből.
A nagy brenóci várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.
Egy jöttment.
Így nevezi a magyar népnyelv a parvenüket.
Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek, de azt igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek, csak a haszon; jönnek, mennek, nem óhajtják azt a földet, melyen laknak.
Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemesember Magyarországon. Valamelyik korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik brenóci főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy úr azóta kinyerte az indigenatus taksáját rév- és vámmentességen, adókiváltságon, s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.
Azért neki választói joga van, s instellációknál ő is sorba állhat a maga hintajával a díszmenet közé.
A brenóci kastélyban pedig olyan úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a zsebrák barátságért.
A brenóci urak csupáncsak egy szárnyát tarták fel az ősi várnak saját rendelkezésükre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, amiket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.
E szárnyosztályon kívül a többi részei a várkastélynak mind siralmas újításokon mentek keresztül.
A várárokból kivágták a sánckarókat, s helyeiket beültették burgundirépával, a lőrésekből ablakokat vágtak, s a kazamatákban gőbölyöket hizlalnak. A pompás korridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán hajdan a lovagi tornák alatt címeres szőnyegek lobogtak alá, most az esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöcből igen könnyű trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új átalakító leleményességet az, hogy a nyolcszegletű tornyot, melynek ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik, gabonaszeleltetőnek idomította.
Ama terem, hol egykor a brenóci urak ittak örök szövetséget a hírhedett kalandor Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végighúzva az esztrenga, látszik is, nem is a színes kövekből kirakott címer a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzóteremben most barmokat vágnak, s tulok- és ürühullákkal paródiázzák a múlt századok regényesebb vérjeleneteit. Színültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat, s visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait hagymakoszorúkkal, s a márványmedencékben, ahol a brenóci delnők játszottak az úszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat konyhai limlomot.
A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három húszassal számítva; ezért joga van oly célszerűvé idomítani azt, amint rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért átadatott az neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyúljon; most már ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, amennyit tetszik. Senki sem bánja, ha az ősi falak rettentő freskófestményeit, melyek hálószobája, írókamrája és ebédlője falait díszíték, behúzatja aranyos, ezüstös papírszőnyegekkel, ha a magas hátú karszékeket Mária Terézia korából, mik mind úgy néznek ki, mintha gót torony számára készültek volna mintául, kihányatja a fakamrába, s helyettük amerikai vas hintaszékeket állít be; ha a nagybajuszú arcképek helyébe egy csomó obskúrus doktor, poéta és művész kőnyomatú arcképét aggatja fel, akiket senki sem ismer, maga a gazda sem, mert ő bírói foglalás útján jutott hozzájuk, s csak arany rámáik kedvéért aggatta fel szobái falán.
Ezek a szobák maguk, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb eleganciát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényűzési tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi birtokosuk egyenként kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora színe kirí a többi bútorzat közül, az ágy függönyzete nem férfiszobához való, bőr és bársony bútor ízléstelenül van egymással keverve, s minden zegzug megrakva azokkal az apró csecsebecsékkel, amik az ízlés embereinek szobáit oly kedélyesekké teszik, de amiket itt nem tudtak hová rakni, s a rendező semmi más célt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden drága furcsaság lehetőleg szembetűnővé legyen téve.
Krénfy úr nemcsak arcképeihez jutott kótyavetye útján, hanem bútorain kívül még gyűjteményeihez is.
Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes piramidja ott áll azért az ablakban –, ahol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres klasszikusok, inkunábulák, unikumok, pergamen- és marokenba kötve. Ritkasággyűjteménye is elállja az utat, mely telve van hallatlan rendkívüliségekkel; ásványtára pedig éppen szembeötlő.
Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repceszállítási vinkulumban egzekváltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképpen.
A derék férfiú mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani birtokosai a repcekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, aki kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyadi János szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, aki a görögök idejében olyan derék hőskölteményeket írt; csak ez az egy van az egész világon, senkinek sincsen több. Már ezért megadtak volna háromezer forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, aki háromszor körülhajózta a világot, és azokat a szép regényeket írta: Das weisse Haus, Fifine és több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt teremtek, egytől egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák, hogy csillog bennük mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a híres platina, ami éppen egyezeregyszázszor becsesebb az aranynál. Ez az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóci kastély.
Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, akik kénytelenek tőle hasonló ismertetéseket végighallgatni, akik tudniillik pénzt jönnek hozzá kérni, s nem mernek neki ellentmondással vagy unatkozással sérelmére lenni.
Hanem ez elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van bejárásuk. A pakróc emberekkel csak odakünn az előszobában szokott végezni, mely a pompás elfogadóteremtől csak egy ajtó által levén elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban és pókhálókban s rozzant lábú falócákban akármelyik pusztai csárdával. A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon célszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a terem ablakára; így a sötétség nem engedi a hiányokat olyan jól észrevenni.
Krénfy úr bármely percben igen érdekes tünemény. Jelenleg éppen előszobájában látjuk őtet, ahova egyenként szokta az ügyes-bajos embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egypár parasztember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek reájuk, azonkívül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már ismerünk.
Krénfy úr csönget, amire az egyik paraszt felkel, és bemegy az ajtón. Nagy előnye volt legelébb menni, mert fizetni jött. A legrendesebb gazdák egyike volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tízes lehetett az egész.
A nagyságos úr átvette a három tízest.
– Hohó, paraszt! Megállj csak. Ez az egyik tízes lyukas.
– Lyukas? Hm. Biz az lyukas – szólt a paraszt nagy jámborul. – Bizonyosan kilyukasztotta valaki.
– Óh, bolond paraszt! Azt úgyis tudom, hogy azért lyukas, mert kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?
– Hát nincs másforma.
– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tízes öt krajcárral kevesebbet ér; fizess rá még öt krajcárt.
A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, amennyiben adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni az öt krajcárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.
Amint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.
Még az ajtón kívül hagyta a kalapját, úgy sompolyodott be, s annyi jó estét kívánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.
A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, éppen sehogy sem tudott rá emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele. Mit akar? Honnan jön? Kinek híják?
A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, amíg napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, aki a nagyságos urat idáig szállítani segítette. Két lóért jár neki két stációra két forint.
– Vagy úgy? Hát tudsz számlálni? Tartsd a markodat. Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetesen heterogén pénztömeget, melyben összevissza voltak keverve ezüst krajcárok, váltó krajcárok, tízesek, ötösök, három krajcárosok, két garasosok kongóban és más afféle érmek.
Ezzel a komplikált numizmatikai gyűjteménnyel kezdte el a nagyságos úr a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe űzni, odaszámlálva a markába kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, aprópénzt annyiféle minőségben, hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, amennyinek mondják.
Amint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis.
Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, ami abból állt, hogy ők sohasem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek, s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulasztának el; nem múlt el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért mégsem tudtak egymástól soha megválni, minden újesztendő napján megint csak megmaradtak egymásnál új civakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem bírta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda.
Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivallt a gazda.
– Hát teneked, te naplopó, mi kell megint?
– No csak ki ne dobjon addig, amíg be nem jöttem. Pénz kell.
– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy „pénz”, mintha az ocsú volna, vagy polyva, amit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt.
– Lopják, meg csalják. Négy garas kell. Kongó!
– Óh, hogy akasztanának fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast sem, egy krajcárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajcár, azt sem adnék.
– Nem kell olyan nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolcai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az úr helyett.
– Micsoda ló? Micsoda patkó? – kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel, mint ki egyáltaljában nem akar ilyen rubrikára emlékezni.
– Micsoda ló? Tán biz a Szent Mihály lova? Hogy kocsikázna rajta mentül elébb! Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának kellett a patkó.
– Hát hiszen volt annak a lábán patkó.
– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele.
– Hát az a fele hova lett, ami eltörött?
– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a fél patkóval.
– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárt tevő gazember. Az egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy amíg nekem azt a félpatkót, amit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.
– No, hát maradjon az úrnak koporsószegre! – kiáltott a kocsis, s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az istállóban elővette a nagyságos úr lovait, s a háromágú villa nyelével azokon töltötte bosszúját.
Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy tartott tőle, miszerint ez a paraszt nemesember betolakodik a cifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.
Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.
– Ifjú uram! Hallja, ifjú uram!
– Mit ifjú uram? Engem nem hínak ifjú úrnak.
– No hát, öreg uram. Ez a tízes lyukas.
Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta.
– No, s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot, s akaszd a nyakadba.
– De énnekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez már most öt krajcárral kevesebbet ér.
– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak találom, amit mondtak, ittmarad az egyik lovad.
A jámbor parasztnak csak elmeredt szeme, szája; alig várta, hogy Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapkodta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára, s úgy elnyargalt a tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút.
– Hát kedves, édes Boros uram, mi jót hozott? – szólt az ispánhoz fordulva Krénfy úr.
Az a kedves, édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni azokkal a sáros csizmákkal a szép szobába.
– Már csak menjünk be innen – szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között –, mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, amit akarok.
– Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram?
Boros uram látva, hogy éppen nem kínálják, maga benyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utánamenjen; az írószobában leült a legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte, s a hamuját szépen felrakta az alabástromkandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon heverő újságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidibusznak, meggyújtotta a horganyos gyúszernél, rágyújtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parkettre, s fontos talpú bagariacsizmájával eltaposva azt illendően.
Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel elkésett, s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.
Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve elkezdé nagy fontos képpel:
– No, nagyságos uram, van ám baj!
Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van.
Boros uram pedig azon emberek közé tartozik, akik ha valami rossz hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb találgassa azt.
A nagyságos úr lélegzetet sem mert venni, amíg végig nem gondolá: vajon mi baj lehet? Pálinkaüst pattant-e szét? Göbölyök közül esett el valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…
– No, hát mért nem mondja Boros uram, hogy mi baj van?
Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja szíjába belegyűrni, csak azután felelt.
– Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la?
– Tudja a fészkes ördög! Van énnekem arra gondom…
– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam azon idő alatt befogva.
– Ez elég szép dicsőség, van vele mit dicsekedni. Hát azután?
– No, hát ma volt az a nap, amikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám, bottal ütöttek rám hatot!
– Hát ez az a nagy baj? No, az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros uramat már máskor is a kocsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak hozzá.
– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehúzatni az út közepén és megcsapatni hajdú által! Ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre kiált.
– Hát ki csapatta meg kegyelmedet?
– A vármegye deputációja. A vicispán, a főjegyző meg a főfiskális.
Krénfy úrnak nagy respektusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi időkből. Ez a felfedezés legkisebb bátorságot sem öntött szívébe.
– Jaj, bizony ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni veszedelmes.
– Pedig éppen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak meg, amiért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a tehenét is visszaadták, s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé hozzák a dolgot, s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.
– Én nem csináltam! – kiálta megijedve Krénfy úr. – Én nem csináltam, az úr csinálta. Feleljen érte.
– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, ahol kell, s nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre. Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki deputációt, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.
– Példának okáért?…
– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék az éhenhaló népet, kitudják nyomorúsága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak, hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s ahol fölösleges gabonát, élelmiszert találnak, azt a megye rovására a piaci áron összevásárolják, akárki fiáé, s a szegény emberek között kiosszák.
– Piaci áron? – szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán úr mellé. – De hát ki határozza meg azt a piaci árt? Én azt mondom, hogy nálam húsz forint a piaci ár.
– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a székvárosi piacra, s elkezdi árultatni tízforintjával, s ez lesz a piaci ár.
– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én egyátalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?
– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek. Gondoljon ki maga valamit.
– Nem jó volna őket…? – Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, ami pénzzel való kenést jelvényez.
– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan emberek azok. Mikor velük találkoztam, éppen Kallósfalvára mentek; bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.
Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, mégpedig oly erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapcája a kezében marad.
Boros uram pedig, mint aki célt ért azáltal, hogy másnak rosszkedvet csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről, kiverte pipáját a csizmasarkához, s visszájárul beledugta a csizmaszárába és jójcakát kívánt.
– Hát ne siessen még, Boros uram – tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas ragaszkodással.
– De ehetném.
– Talán bizony még nem vacsorált?
– Ugyan mikor vacsoráltam volna?
– Hát szokott vacsorálni?
– Hogyne szoktam volna, egyebe sincs az embernek, mint amit megeszik.
– De nem mindig egészséges vacsorálni. Az embernek nyomást csinál.
– No, én akkor álmodom bikával, amikor éhen fekszem le. Jójcakát kívánok.
– Hiszen, ha éppen akarja, idehozathatja a vacsoráját.
– Majd bizony, még elébb hazafáradok, azután meg vissza: az éppen nekem való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás meg a hat pálca után.
– Hát… hiszen… éppen… nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele, Boros uram – nyögé ki végre a haszonbérlő úr őnagysága, ki mindenáron ott kívánta tartani a nagyszájú embert, még ha egypár szelet kenyérbe kerülne is ezt a nagy szájat beszédre bírni, bármilyen nehezen essék az embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.
– Ha… ne… ha – dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben, s kétfelé törülve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy kénytelen-kelletlen egy férges mahónifa szekrényhez lépett, s annak kettős szárnyát kinyitva egy kulccsal, a másik kulccsal egy rejtekfiókot tára fel, s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő ugyanoda rejtett hosszúkás kenyérből két igen vékony szeletet metszett le, finomul kiszabva két ember illetőségét, s azzal ismét duplán belakatolva a szekrényt.
Boros uram azalatt odahúzta maga elé a paliszanderfa asztalt, újezüst foglalójával, s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire, úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával az ígért vacsorát.
Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is széket húzott oda, mely intermezzót Boros uram sietett felhasználni arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagóniszekrényt s újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de amelyet azúttal le sem tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram emberségtudásában.
– Hát mit gondol, Boros uram, hogy kellene a bajon segítenünk?
Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.
– Mit csinál, Boros uram! – kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr őnagysága –, hiszen az a java!
– Egye meg, aki szereti! – dünnyöge Boros uram, teletömve a félpofáját sajttal, miközben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak. Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit, s igaz buzgósággal saját maga vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram elhajított, olyan csínján rakva azt fogai hegyére, mintha kreozot-olajba mártott pamukot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál érni.
– Gondolja Boros uram, hogy valamit kellene tennünk?
– Ühüm – viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mintha inkább akarná vele bosszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. – Persze, hogy kell tenni valamit. Hanem az úr éppen úgy tesz velem, mint az ördög a fiával: ennem csak ad, de innom nem.
Krénfy úr nagyot sóhajtott.
– Mit iszik? Vizet vagy bort?
– A vizet csak mosdani használom.
Boros uram, kezeinek és orcájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást is eltagadhatta volna.
A kettős szekrény újra megnyílt cifrán elkerített nyikorgással, mintha valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, amit gazdája elkövet. Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.
A megsiratott tárgy egy pezsgőspalack volt, valóságos francia pezsgő palackja, a Chateau Laffitte devise-zel, még a horganyos dugó is benne volt.
Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden kínálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a valamivel, ami abból a pezsgőspalackból előtámadt. Képzelhető, hogy az pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát, azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmúlni nem akaró hab.
Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:
– Brenóci máslás!…
Brenócon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe legyen, meggyvizet kevernek hozzá, s azután szőlő törkölyén engedik megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palackokban, boldog illúziókkal ámítva hol magát, hol mást.
– Verhovinai pezsgő! – monda Boros uram, variálva a csúfolódást –, valódi fenyőfa muskotály.
Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram olyan rossznak találja az italt, hogy meg sem issza, megmarad. De akkor ugyan rosszul ismerte emberét.
– Az Isten éltesse! – monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, s a második percben már üres volt a pohár. Eltűnt annak tartalma, gyorsabban, mint Bosco bűvészkelyheiből, és ha éppen választóvíz lett volna is, szinte úgy tűnt volna el egy perc alatt, s szinte úgy nem látszott volna Boros uram arcán, hogy ivott valamit.
– Már most hát beszéljünk – szólt egész megnyugvással a vendégség után az ispán úr, eldugva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársonyszékeire ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével egypár rézkrajcárt vallatva hangosan.
– Beszéljünk, már most hát beszéljünk – ismétlé Boros uram.
Krénfy úr helybenhagyólag inte fejével.
– Hát hol is hagytam el? Úgy! Hogy engem megvertek.
– Ne kezdje elöl, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.
– No, hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják gabonája eladására, s akik akarják, azoknak hatalmuk is van rá és megtehetik. Ugye, hogy így van?
– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább folyamodom.
– Az nem ér semmit. Hallgatnak is magunkforma kurta nemesember panaszára!
Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a „magunkforma” kifejezés ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.
– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, akik ügyeinket magukévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: „Ott kinn tágasabb!”
Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott valami különös ékesen szólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.
– De ha olyan embereket lehetne bevonni, akik még ezeknél az uraknál is magasabban állanak, tudja?
Boros uram úgy mutogatott felfelé egy ujjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt a boltozatra nézni, vajon nincs-e valaki oda akasztva, akit segítségül kell hívni.
– Megálljon csak az úr, mindjárt mondok egy dolgot, nagyságos uram.
Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást, s ráment a nyelve a fitymáló „az úr” címezetre, amivel a parvenüket szokás megtisztelni, amikor még rongyos csizmában járnak és nem nemesemberek. – Ilyenkor azután a posteriori tette a „nagyságos uramat”, amely megilleti a jöttmentet, mikor már hintóban jár, s gólya van a címerében.
– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóci uradalom mily roppant kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize, hány hegye van és a többi. Ugye tudja?
Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya elég ez alatt a sok haszontalan beszéd alatt.
– Ennek a nagy roppant uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az, hogy a kellő közepében oda van ékelve egy kisebb uradalom, a Tarnóczy uraké, mely mintegy kétfelé osztja az egész határt, s az ezzel szomszédos Fenyér pedig egészen belenyúlik a brenóci erdőségbe, mint valami ördög nyelve.
Boros uramnak tetszett ez a hasonlítás, mert nagyon nevetett rajta.
– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt – szólt még félig nevető ajakkal Boros uram –, óh, azt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az öregapám…
– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealógiájával! – kiálta közbe türelmetlenül Krénfy úr.
– Csitt csak! Mást mondok. A brenóci méltóságos grófok örökké perpatvarban éltek a Fenyéryekkel meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd szépszerével akarták tőlük megvásálni azokat az útba eső jószágokat, majd bosszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóci urak pénze fogyott el, s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a szomszédok tulajdon jobbágyainkat uszíthatták volna ránk. Így áll a dolog.
– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? – pattant fel végre Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a gyertya.
– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóci uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt, s szükség esetén a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy család ajánlkozott határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e célra, hogy a szegények közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?
Krénfy úr vállat vonított rá, mintha értené is, nem is, pedig ebben a percben már túljárt az esze Boros uramén.
– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy-fajnak van egy korhely ifjonc sarjadéka, aki nagy szélkergető, nagy pazarló.
– Tudom, ismerem.
– No, ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóci grófok erre az ifjoncra nagyon haragusznak, s miatta még jobban bosszankodnak az egész családra. Tudja az úr, miért? Tudja a nagyságos úr?
– Bánom is én.
– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya, derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiú bizony meg a kisasszony, hát… jól értik egymást.
Boros uram jónak látta e szavakat szépen suttogva mondani el.
– Hát emiatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájuk volt már együtt, az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjoncot, az ekkor belelőtt a tomporába a grófnak, azért sántít ma is; az úrfi meg a világba szökött, ma sem tudni hol van.
Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy belenyomta a dugót a pezsgős palackba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni többé.
Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyújthatni érdekes adomáit, s minthogy még sejtett valamit az átláthatlan üvegben, szeretett volna ahhoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban elhajlott a kísérletben, s hogy fogaival ismétlé azt, szerencsésen leharapta a dugó kiálló részét.
– Ugyan, instálom, nincs itt egy dugóhúzó heverőben?
– Nincs! És nem is lesz! – kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palackot. – Kend most is olyan részeg már, hogy sem lát, sem hall; azt sem tudja, miről beszél. Itt elmesélne nekem éjfélig, és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, amikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tart?
Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese, és hogy ezek a dolgok mind összefüggenek egymással, és miképpen, hogy ő nem is lehet részeg, mert voltaképpen az nem is volt bor, amit ő megivott; de még ha bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek lenni, s több efféle; hanem egyáltalában nem tudott szóhoz jutni a nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palackkal olyanforma taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná kóstoltatni Boros urammal, amihez pedig ispán úrnak legkisebb gusztusa sem lévén, nagy hamar összekapkodta, ami sajátja volt, kucsmáját, pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szívéhez nyomva süvegét, elérzékenyült hangon kezde néhány szót rebegni, hogy ő bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak, s nem akart vele tréfálni.
– Takarodjék kend! Ismerem a fajtáját; az egész história nem volt egyéb rossz paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak meg a nótáriusnak: no, rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele magamat, azért, hogy egypár rossz anekdotát elmondjak. Hanem hiszen megadja kend ennek az árát, hogy énbelőlem így mert bolondot űzni; mert ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend hatpálcás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.
Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámaírók eltanulták a magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.
– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert, mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha. Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki semmit. Nem tud meg semmit.
A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az már akkor többet tudott, mint ő. Amint Boros uram kihúzta a lábát, bezárta utána az ajtót gyorsan, megkoppantotta a gyertya hamvát, íróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és minőségű levélpapírokat és írt nagy gyorsasággal különféle leveleket.
Egy roppant nagy érckalamáris állt íróasztalán, melynek porzó- és tintatartója között egy furcsa kis bronzszörnyeteg állt; azokból a gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantáziája népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor írt – talán megszokásból – rendesen a kis bronzszörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott reá, mintha helyeselné, mintha a taktust ütné hozzá karika lábaival. Ha az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná, s csak azután szedné egyszerre arcvonásait mozdulatlan rézmosolygásba.
Mikor egy-egy levelet megírt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronzszörny karjaiba tevé, miként a hajdani bálványimádók ünnepélyes áldozataikat.
Az első levél finom, aranyszegélyes papírra volt írva, melynek illatos boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és kalligráfiával szerzé Krénfy úr, írása vetekedett bármi acélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arca éppen úgy mosolygott, mint azé a kis rézcsodáé ottan szemben. A levelet műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leírva. Kívül ez a cím jött rá:
„Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr őexcellenciájának, Bécsben.”
Természetesen franciául.
Azután közönséges posta-velinre írt néhány levelet.
Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbízással, hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.
Másik íratott ottani speditőrjének, hogy vásárolja össze számára az évszak legdrágább ritkaságait, amit kertészeknél, nyalánkságboltokban jót és drágát lehet kapni.
A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déligyümölcsökért, a negyedik a legelőkelőbb porcelángyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való terítéket küldjön címerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik ezüstneműekről szólt hírhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz pezsgő, bordeaux-i és spanyol borokért.
Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd uradalom erdészéhez, hogy számára fácánokat, őzeket szállítson; a másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- és egyéb halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban ékesítsen fel tizenkét szobát.
Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív papirost, arra írta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mindezen leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expresszus emberek által, s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, ahányat kívánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kímélje.
Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, amint e levelet olvasá és bizony mondá magában:
„Ez az ember vesztét érzi.”
És mindazok, akikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a fejeiket és bizony szintén azt mondhatták:
„Ez az ember vesztét érzi.”
Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné, némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok közé írta. És azután lepecsételé a leveleket, és mind odarakta a kis vigyorgó rézördög karjai közé, és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palack, almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette mutatóujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbról-balról a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahóni szekrénybe. Hiába, gazdálkodni kell!
