II. A TALÁLKOZÁS
II. A TALÁLKOZÁS
Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet egészen magának vindikálja.
– Ah, ez irtózatos! – kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem kívánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyíljék meg, s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön hevenyében ide egy üstököst, aki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot, ahogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg imádottjuk, vagy kiknek nem hitelezett tovább a csizmadia, s kik azért nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot, holdat és egyéb nehéz tömegeket.
Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik odafenn az ő számára. Senki sem más, mint a tarnóci tündérke: ez a mindenütt útban álló, leskelődő kis démon és barátnője, akik szüntelen gyógyítgatni akarnak ott, ahol ő sebet akar ütni.
– No, de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ennek az angyalkának szárnyaiból a tollakat!
Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben sem, amit különben is csak a drámaírók találtak fel; okos ember nem gondolkodik fennhangon.
Ő tenni szokott, amiről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes utakat, amiken tettei világra jöttek, nemigen szokta megnevezni ő, meghallani más.
Egy napon, midőn István gróf elutazásához készültek Brenócra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt, hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a kíváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára sincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.
Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arca eléggé mutatá, mennyit szenved. A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat kölcsönzött neki; még ami mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.
Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél sohasem szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete selyemhálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint sima, hímzéstelen fehér ruhát, és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: egy istennő volt a homéri énekek idejéből.
Sohasem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem hímzése mellett, sem zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. Aki látta, a szíve szakadt meg érte.
Mit példáztok Niobé fájdalmával! Niobé tudott sírni, annyit sírni, hogy patakká vált könnyei által. Az a fájás, ahol nem jön a könny; ahol nem szabad neki jőni!
– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! – jött jelenteni az egyik cseléd.
Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdezné: mi jutott eszedbe, hogy ezt velem tudatod. Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem vagyok sehol, hogy meghaltam?
– El akartam utasítani – szólt a cseléd –, de szavamba vágott, mielőtt beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora kíván vele beszélni.
E névre rögtön felderül a delnő arca és sietve küldé vissza cselédjét, hogy vezesse be a látogatónét.
Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig, s tárt karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.
– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség, ami idehozott – szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, akitől azt kívánjuk, hogy sokáig ott maradjon.
Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.
– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy kegyednek keserűséget okozzak, hogy kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető legerősebben, mert amiket mondani fogok kegyednek, azok mind a legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szívére, amiket, ha kegyed legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arcot.
Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem foga tenni, és bármit mondjon neki Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé ülteté, és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.
– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis védencnőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag tönkrejusson.
– Hogyan lehet az? Hisz ő olyan okos volt, olyan szerény, nem pazarolt. Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére; ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.
– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott fillérek sohasem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy komoly ráncocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E percben, úgy hiszem, hogy semmije sincs néki többé.
– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?
– Ígérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, akikről beszélni fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha sohasem hallott volna felőlük semmit. De ígérje meg, kérem.
Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, ígérete jóváhagyásául.
– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, aki most külföldön él.
Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne hazudtolja ígéretét.
– Ez ifjúnak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni hollétét.
– Már nincsenek – susogá halkan Cynthia.
– Volt e szerencsétlen ifjúnak egy vészes ismeretsége…
Cynthia sötéten tekinte reá.
– …Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen hívni, miután Buffon nem rendelt külön osztályt azok számára, kik e név valódi fogalmától eltávoznak.
Cynthia könnyű mosollyal szorítá meg a hölgy kezét.
– A könnyelmű ifjúnak, bátran elmondhatom, miszerint kétharmada atyai örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért. Igen természetesnek találom, hogy az ifjú ember külföldön is élni kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez folyamodott, miszerint kölcsönkért összegeket, boldogabb időkbeni visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni. Aki ilyen vállalatokra kockáztatja pénzét, az úgy szokta intézni dolgát, hogy ha kilenc emberen beleveszt, a tizediken mindegyik veszteségét megvehesse. Az ifjú ennél sokkal egyszerűbben cselekedett volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a pénzmennyiségről, amire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb lett volna inkább tengeri kalózzá lenni vagy meghalni éhen, mint testvérének terhére lenni, éppen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire szereti.
Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.
– Kérem, grófnő, ön megígérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon személyekről, akikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb egy kicsinyt unalmas.
– Úgy, igaz – szólt Cynthia magához térve. – Folytassa ön.
– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére azt nem is gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind Krénfyhez szállingóztak, aki sohasem késett azokkal Irént felkeresni, s tudatni vele, hogy ha azokat névértékük szerint ki nem fizeti, vagy érettük kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elítélteti és bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte, és az ifjú embereknek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.
Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből, s indulattól reszketve kezdett fel s alá járni a szobában.
– Folytassa, Leonora, hallgatom.
– Hanem mindez csak tréfa – szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.
– Hogyan? Tréfa? – kérdé Cynthia idegenülten.
– Igen. Tréfa ahhoz képest, ami ezután következik. Egy napon Krénfy ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen brüsszeli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer frankról.
– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem írhatott alá. Ez képtelenség! Melyik nagykereskedő és jó hitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, ahol az elfogadónak semmije sincs!
– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek, hogy ez lehetetlen: ebben a váltóban valami valószínűtlenség van.
– Ugyebár ő is mondta azt?
– Krénfy mosolygott. Aki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy mit tesz ez a szó.
– Én láttam – suttogá Cynthia.
– És nagy mosolyogva súgá Irénnek, hogy bizonyára azon váltó több mint valószínűtlen, az a váltó – hamis.
– Istenem!
– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláírása valódi; a forgató Vanhagené szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.
– Istenem! Istenem! Nem értem, amit ön beszél. Megőrülök, de nem értem – kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.
– Szegény Irén, ő éppen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem érti a dolgot, pedig már akkor értette. A tény tehát az: Tarnóczy egy váltót adott el Vanhagennek, amit az, Buchheimer nevét becsülve, beváltott; a váltó Krénfyhez került mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az aláírás hamisított.
– Eszem elhágy, eszem elhágy! – rebegé a szerencsétlen grófnő.
– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a felfedezést. Semmi kétség nem lehetett iránta.
– És mi történt tovább?
– Ami legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy bátyját tízévi gályarabságra ítélve tudni, vagy elfogadni érte a váltóösszeg teljes értékéig a kezességet. Ő igen természetesen az utóbbit tevé és tönkrejutott általa.
Cynthia keservesen kínlódva borult pamlagvánkosára. Hasztalan. Nem tudott sírni.
– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófné, hogy ha lenne annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.
– Miért? – kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.
– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát intézze aszerint jövendő napjait.
Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.
– Én magam fogok neki írni! – szólt egészen elváltozott hangon.
– Grófnő! Kegyed megígérte atyjának, hogy sohasem fog neki többet írni.
– Igen; megígértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész, és lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta; könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút, pokoli játék egy megkötözött emberrel, aki nem védheti magát. De én feloldom őt!
– Mit akar kegyed tenni?
– Megírom neki, hogy jöjjön haza.
– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…
– Akkor… ítéljen közöttük az Isten …
– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.
– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál. Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás kezétől megölve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség, de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő becstelen! Én inkább megölöm őt, minthogy azt hagyjam róla mondani. Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz, és mondja meg neki, Leonora, hogy két hét múlva testvérét látni fogja – meglehet, hogy holtan, de mindenesetre tisztán.
Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e felháborult női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott, s most azt a háztetőn látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a történendőkön nem bír uralkodni.
Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé, s hevesen írt reszkető kezével, s nem felelt többé sem kértére, sem búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.
A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani, ami vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek, öntudatát rosszul rejtő arccal.
Cynthia megírta a levelet, és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá azt.
Óh, milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szívét.
– Nem, nem tehette ő azt! – kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája rejtekéből azt az eldugott arcképet, melyre nem volt szabad gondolnia többé, még egyszer megnézte bíráló és mégis szerető szemmel azt a nyájas, deli arcot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az igazmondó szemekkel, s mentől tovább nézett reá, annál erősebben hitte, hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt, és hévvel összecsókolá, és könnyei megeredtek ekkor, és ráhullottak a kedves képre, és szíve megkönnyebbült bele.
És azután kivevé azt rámájából, szelíden, forrón, fájdalmasan szívéhez szorítá, meggyújtott egy viaszgyertyát, s föléje tartá a képet. A láng beléharapott, s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte, utána elhamvadtak a szemek, és az ajk még akkor is mosolygott; és azután az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig, s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s csendesen leszálla újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes szikrák tünedeznek, mint kígyóznak a sírok veres férgei a fekete szemfödelen.
És azután lepecsételé a levelet…
…– Mitől veresek szemeid? – kérdé István gróf leányától, midőn esti sétáiból visszatért hozzá – Kit sirattál?…
– Egy embert, aki meghal – válaszolá Cynthia.
Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.
Néhány hét múlhatott el ez esemény óta, amidőn a bayonne-i vasút egyik állomásán, amint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Párizs felől érkező vonatból, éppen azon percben, ahogy az ellenkező irányba menendő másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagy sietve rohant elő, s iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.
Fiatal ember volt, viselete és arca felől könnyen angolnak lehete tartani, egyik lábára észrevehetőleg biccentett; egész úti készülete egy kis hosszúkás bőrtokból állt, ami úgy nézett ki, mint valami hegedűtok vagy valami nagyon kicsiny koporsó.
A Párizsból jött vonat kalauza utána iramodott, s még a felhágó lépcsőknél elfogta.
– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat visszaviszi önt Párizsba.
– Tudom. Úgy akarom.
– De poggyásza emezen van, s ez Bayonne-ig meg nem áll.
– Majd értejövök.
– Köpenyét is ottfeledte. Pedig hideg van.
– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?
– Legalább váltson előbb jegyet.
– Nem érek rá.
Azzal félrelökte a kalauzt, s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön; jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket, s befurakodott a vagonba; kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát utasítani.
A mozdony azon percben füttyentett, s a vonat robogva megindult.
A különös utas körülnézett, s egy üresen talált helyre leült. Az átelleni ülést egy fiatal, deli arcú férfi tartá elfoglalva, szép fekete körszakállal, tojásdad, halovány arccal és sugár szemöldökkel, amik nyílt, bátor szemeit e percben észrevehető borúval látszottak beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy kis füzetét tartá és szivarozott.
Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.
– Jó reggelt, uram.
Ez rátekintett. Megemelte kalapját.
– Köszönöm, uram. Jó reggelt.
És azzal olvasott tovább.
Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.
– Nem engedné ön meg, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők? Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.
– Igen szívesen.
– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell az utasoknak egymással egyezniük. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.
Az átellenben ülő ifjú kinézett a mellettük elrepülő tájékra, s egykedvűleg bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét könyvébe nézett, s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egy lapot a másik után, s szemei a sorokat kísérik.
– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? – kérdé a különös utas az olvasó ifjút.
– Boz regénye – felelé ez, megmutatva a címet. – Chuzzlewit Márton.
– Ah, éspedig Cruikshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?
– Ez az utolsó.
– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, ahol a principális üldözi előle futó bizományosát?
– Éppen ott járok.
– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz olyan elevenen tud írni, hogy az ember szinte magát képzeli annak a helyzetében, akit üldöznek, nemde, uram?
A kérdezett tovább olvasta a regényt, s úgy látszott, nem akarta nagyon folytatni a beszélgetést, míg útitársa újra belé nem kötött.
– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.
– Tessék.
– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele ilyen szorosságban. Köszönöm.
A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még aki százszor látta is már azt az egész környéket.
– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett regényes fekvésűnek? – kérdé e furcsa utazó szomszédjától.
– Meglehetősen az – szólt ez, futólag tekintve oda.
– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben a szép erdőben?
– Éppen nem.
– Hm. Úgy látszik, hogy arcomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem ismer rám.
– Óh, igen. Ön Brenóczy Illés gróf.
– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr, tekintetes nemes és vitézlő?
– Találva van, nem is volt titok soha.
– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél tisztelegni.
– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.
– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani. Tán csak nem azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt kérdezhettem.
– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon kell lennem, s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel rendelkezhetni.
Illés gróf végtelen megvetéssel mondta:
– Ön egy nyomorult, gyáva.
Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sóhajjal hörgé:
– Most nem felelhetek e szóra.
– És ha önt arcul köpöm?
– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arcomat, s még csak arra sem használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, amik rám nézve drágák.
Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.
A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább, s Illés gróf megint nem beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zubogása nem hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, amit fennhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait elhalasztani egy egész állomásig, ahol a gőzvonat újra megállt, a dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.
Akkor újra megelevenült ez a viaszálarc, és hevesen szólt ellenfeléhez.
– Ön visszautazik Magyarországra?
– Az meglehet.
– Önt hítta valaki, tudósította levél által?
– Erre nem felelek.
– Én esküszöm önnek, hogy ha ön e határon belép, annak, ki önt hazahívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.
A fenyegetett vállat vonított, és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.
A vaskocsi újra rákezdte a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.
Óh, az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég keresett ellenféllel, akivel annyi halaszthatlan suttognivalója volna, rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már, mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.
Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt percet ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül kegyeskedett nekik engedni.
Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.
– Hová megy ön, uram? – kiálta a gróf, megragadva az ifjú kezét.
– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.
– Maradjon, idehozom.
S azzal maga futott bicegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastól, odavetett neki érte öt frankot, s egy pillanat múlva megint ott volt.
Tarnóczy megköszönte a szívességet, s visszaadá az üres poharat. Illés gróf kidobta azt az ablakon.
És azután odahajolt ismét ellenfele füléhez, s mintha valami nyájas dolgot közlene vele, suttogá:
– Önnek sok ismerője van Magyarországon, akik önre mint derék, lovagias, bátor férfira emlékeznek.
– Meglehet.
– Én el fogom mondani azon embereknek, hogy ön egy haszontalan, gyáva nemember, aki ellenfele szitkait tűri.
– Gondolom, hogy el is fogják hinni.
– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok kaszinóihoz, ahol ön valaha mint vendég vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek gyávaságát, s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.
– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az ellenkezőt bebizonyítani.
Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.
– Bármibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről névre becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.
Tarnóczy hideg mosollyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe, s a legközönyösebb hangon válaszolá:
– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, amiket ön nekem itt elmondott, engem legkevésbé sem érdekelnek.
A tűzevő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint el kellett némulni. Illés gróf tíz percig gondolkozhatott a jövő szón, mellyel megszakadt beszédét megint újrakezdje.
Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől, s az ő rámeresztett kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:
– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, amiről azt mondják, hogy szép, fiatal és ártatlan.
Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arcába.
– Mi köze önnek ahhoz?
– Én e nőt úton-útfelen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, amikkel egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.
Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékesveressé kezdtek duzzadni. Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonza:
– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt leüsse.
– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor, jeles ifjút, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett. Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha, s amióta utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam. Megölöm, akit szemközt állítanak velem. S ez nem gaszkonáda, uram, hanem az egyetlenegy hit, ami még szívemben van.
Tarnóczy letette a könyvet kezéből, s odavonta ellenfele fejét ajkaihoz, fülébe súgott.
A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.
– Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely ellen testvéremet akarom megvédeni. Amíg ezt be nem fejeztem, addig nem vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e percben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihívását elfogadjam. Ön tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem is bír azzal az átokkal, hogy ahol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is találok az életen semmi szeretnivalót, amiért azt saját magamért féltsem, s igazat adok önnek, amidőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül, akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek: a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárcáinkba, az, úgy hiszem, elég alkalmas hely leend. Írjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk. Én mától számítandó hat hónap múlva ugyane helyre visszatérek, s önnek minden kívánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön megbízik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra hoz, csupán e félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket foganatosítni, amiket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, akik előttem becsesek, ez idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, ami a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni rajta.
A két összehajolt fő ismét széjjelvált egymástól, mindkettő saját karszéke támlájába temetkezve. Akik látták őket, idegenek, gondolhatták magukban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt, bizonyosan régen nem látták egymást.
Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra felírt állomás nevét, feljegyzé az útitárcájába, a napot utána írta, és súgva monda Tarnóczynak:
– Elfogadtam.
Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni készült.
– Ne szorítanók meg egymás kezét? – kérdé visszafordulva Tarnóczytól.
– Igaz – szólt ez és odanyújtá a magáét.
A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy, helyét Párizsig fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s azzal visszautazik előbbi útvonalára.
Hagyták menni és nevettek rajta.
„Ilyen különcök ezek az angol utazók!”
