V. ROSSZ MUNKA
V. ROSSZ MUNKA
István gróf újra megjelent a brenóci vendéglőben, egyedül leánya által kísérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s azt a birtokot elébbeni tulajdonosának vissza kívánja adni.
Krénfy úr személyesen kívánt értekezni a méltóságos úrral, akinek így nem volt más teendője, mint lejönni Brenócra, ahol ezúttal valószínűleg nem várták sem illuminációval, sem diadalkapuval.
Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, ahányszor fölébredt, mindig fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e. Éjszaka különösen ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját felölté, kiment hozzá, adott neki, amit kért, majd vizet, majd orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, amikre szüksége nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait, megnyugtatá, s úgy hagyta ismét magára.
Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.
Amint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a vendéglőbe.
Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy civakodni, erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? Óh, nem. Egyes-egyedül jön, brachium és asszisztencia nélkül, egészen fegyvertelenül, még csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.
A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és leányát.
István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes sértett felet fog benne találni, ki keresztüllábolhatatlan okiratokkal, bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni, s rettegett e gondolattól, és azt hivé, hogy a mártírok között foglaland helyet, ha ezt dicsően kiállta.
Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle, s hitte magában, hogy érzéketlen tud maradni.
Mily nagy volt meglepetésük, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes férfi lépett eléjük, aki legelőbb is a méltóságos gróf egészségi állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen őhozzá szállottak a kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak a lábát sem tette azokba.
Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha kígyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga alakjában, s kettévágta beszédét:
– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem, az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy bútort sem hagyott ön mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.
Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését iparkodott kifejezni.
– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, amit ön nekem mond. Én hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és amilyen kész segédkezet nyújtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha kibeszélték, az másvalaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; parasztembereknek adott pénzt. No ugyebár? Hát nem azok árulták-e el a titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, cudar, ahhoz hozzáfér, de nemesember! Ah, igaz nemesember nem árulja el hölgyek titkát.
Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lett a jöttment egész lénye; hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa, beleszólva reszketeg szavával:
– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.
– Instálom, méltóságos uram – szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes buzgalmából kizavarni –, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én méltóságod családjának tartozom minden javammal, amivel e földön bírok, nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb szennyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm mindenre, ami előttem szent, hogy a méltsás kisasszony a legtisztább okokból volt szíves akkor hozzám leereszkedni.
A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.
Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez ember arcára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges kígyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájuk szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.
Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését, s ha néha szemközt pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe, s hirtelen félrekapta a szemeit, s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek egyre oly változatlanul néznek reá.
– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani – mondá a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. – És erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy méltóságodnak velem közlött kívánatai ellen nincsen semmi kifogásom.
Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?
– A Fenyéry-jószág ügyében? – kérdé a gróf.
– Igenis; Fenyéry uradalma ügyében: Azt ugyan én foglaltam el, mint akin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a brenóci uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy „accessorium sequitur suum principale”, azonban elismerem, hogy a kúria, melyen a sérelem történt, örökjog szerint a brenóci grófoké, így a sérelem is az övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgysem javítottam benne semmit, úgy adom vissza, ahogy átvettem, nem nyertem és nem vesztettem rajta semmit.
Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végigfutni. Miért ez ember oly engedékeny most? Éppen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van e nagylelkűség mögött?
Hogy ez ily könnyűszerrel lemond arról, amiért már annyit áldozott? Mert hiszen az egész zálogszerződést, mi neki annyiba került, csak azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép nyomorából meggazdagulhasson, s aki ezt meghiúsítá, most oly könnyen engedi menekülni? Mi rosszat akarhat ez most?
– És mi viszonzást kíván ön tőlünk ez engedékenységért? – kérdé Cynthia, remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálogos évet fog követelni.
– Én?… Semmit, éppen semmit.
– Hogyan? – kérdé István gróf elcsodálkozva. – Ön mit sem kíván tőlem?
– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi törvényes lépéseket tenni?
– Nem tettem.
– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgöm egész alázattal, ne tessék törvény elé hozni ez ügyet. Nekem anélkül is annyi a rosszakaróm. Azt mondanák, ni, ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgöm, csak törvényes lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk szépen, illedelmesen.
A jámbor férfiú olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.
A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek azok angyalok vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, akinek nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék, és aki szíves, megelőző képet mutat mégis.
– Ez ügy részünkről, remélem, be van fejezve – szólt kezeit morzsolva Krénfy. – Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat ügyvédemmel feltétessem, ami holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet. Nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani szállásukat? Ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nemigen fényesen van felszerelve.
István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkéntelen az és a vérből jő; ki tudja, mi okból.
Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.
– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert, és inkább az elvonultságot, mint a kényelmet keresi.
Krénfy arcán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.
– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat ebédre megvendégelhessem.
Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, akit nagyon megbántottam, s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál ebédelni.
Cynthia hirtelen válaszolt:
– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghívásokat vendégségre, mert hasonszenvi gyógymóddal él, s emiatt nem élvezhet más eledelt, mint amit én saját felügyeletem alatt készíttetek.
– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot tartok. Ért mindenhez.
– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács mégsem ért a homeopátiához, egy zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.
Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint most már kétszeres oka van a homeopátia ellen antipátiával lenni, melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, amivel az emberek önmagukat csalják, egy rendbe sorozva azt az amulettekkel, bölcsek köveivel és mindenféle ráolvasással.
Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az elmésséget.
István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett még előtte azon arányban, amelyben azok száma fogyott, ahogy nagy, nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztülestek már, s végre lelnek valamit, aminek hatását érzik, vagy képzelik érezni bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket, mikben nem szenvedtek, s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely azokkal megküzd, és olyan erős hitük van abban, mint a túlvilágban, melyet szeretnének még távol tudni.
István gróf előtt csak a homeopátiát nem volt szabad gyalázni, mást mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csodarendszerét, felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kísérleteket, megmagyarázott neki mindent, akár egy professzor; egészen tűzbe jött bele.
Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni, amiket nem akarnak elhinni neki – később azonban a figyelem, a bámulat kifejezését vette fel arca; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki; egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen ítélt, mások inszinuációi után.
Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az apró üvegcsékkel tele tartalmat.
Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött kolibrit. Mind kezébe fogdosta egyenként a parányi üvegcséket; némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: „aconitum” – „belladonna” – „helleborus.”
Arcán a borzadályt akarta utánozni.
– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.
István gróf mosolygott ez együgyűségen.
– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!
– És mégis van ennek valami hatása?
– És csoda hatása!
Krénfy úr fejét csóválta, és olyan képet csinált, mint aki hisz; mert nem mer nem hinni.
– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt a kolerát is képes volna meggyógyítani?
István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre; reszketeg hangon kérdezé:
– Voltak talán e helységben is koleraesetek?
– Itt még nem, de a szomszéd Tarnócfalván már többen estek bele huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam. Valami irtóztató volt. Egész arca fekete, tagjai összezsugorodva.
– Uram! – szólt közbe Cynthia – ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat, ha a koleráról kell beszélni.
Krénfy úr úgy tett, mint aki most veszi észre magát, s iparkodott hibáját helyrehozni.
– Óh, kérem, minálunk nincsen mitől félni; Brenócfalva egészséges hely, magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály volna is, itt nem lehet. Tessék eziránt megnyugodni.
Ezzel azután vette a kalapját, s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanúsítva megbánt szavai fölötti zavarát.
Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf kedvenc olvasmányát, a „Divina comoediát”, s elkezdett neki felolvasni belőle.
Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:
– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnócfalva alatt találkozott, egy halott lett volna…
– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is nekünk.
– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, aki a szekér után ment, sírt.
– Sőt, ellenkezőleg; igen jókedvűek voltak, nem is a szekeret kísérték, mert az elhagyta őket.
A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arcáról, hogy gondolatai másutt járnak, mint a Divina comoedia szavain.
Cynthia sietett őt mentől hamarabb lefektetni, beadta szokott gyógyszerét, s ígérte, hogy nem fog addig eltávozni, amíg atyja el nem alszik.
Ott künn sötét volt már az utcán, csak a hazatérő marhák tocsogása hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa félhomályban tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett szenderegni.
Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón, s az előszobában levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az Isten szent szerelméért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal – kolerában.
Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első szenderéből felébredt a jajveszékelésre, s ijedten kérdezé annak okát, s kívánta, hogy bocsássák elé a hírnököt.
Az ispán volt az. Amint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, amint hazaérkezett, rögtön görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt kolerába. Krénfy úr őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.
István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét, s valódi orvosi lelkiismeretességgel vevé elő az apró fiolákat. Az a gondolat, hogy valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ád az embernek, ezért nagy epidémiák idején maguk az orvosok legkevésbé érzik magukat annak kitéve, kik legtöbbet forognak bennük. Aki megijed, annak vége van.
Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal jegyzé meg.
– Ide figyeljen ön. E három üveg közül az első számmal jegyzett „chamomilla”, ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben vannak; a második: „veratrum”, ez akkor használandó, ha a görcs nehéz félelemmel van összekötve; a harmadik: „sulphur”, csak a legvégső esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskalán vízzel. Abból minden öt percben egy kalánkával kell nyújtani a betegnek, és befedni jól, s testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szűnnek. A pohár be legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel vagy ecettel füstölni nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?
Az ispán kezet csókolt, s nagy rohanással futott el onnan, keresztül-kasul gázolva a sáros utcán, míg léptei a kastély körül elhangzottak.
Öt perc múlva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a folyosóig, s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, hogy miszerint a betegek már jobban vannak.
Az ispán azt mondá, de ostoba képe megcáfolta szavait. István gróf szemei a legrosszabat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen gyanakodóbb inkvizítor.
Az üvegek, mikből néhány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét visszatétettek.
Cynthia kérte a grófot, hogy mármost nyugodjék el, és ne gondoljon semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.
A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy perc alatt, miként tegnap.
Mintegy öt perc múlva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papírt szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.
– Minek volna az? – nyugtatá őt Cynthia. – Hiszen reggel az egészet rendbe lehet hozni.
– Reggel, reggel! – sóhajtja a gróf –, mikor a reggel olyan messze van, s az ember olyan mulandó!
Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.
A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy szorong: nem tudja miért. Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná neki, mert ő komolyan rosszul van.
Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi víz közé, azt átnyújtá atyjának.
Néhány pillanat múlva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett szenvedni, homloka meghűlt, arca elkékült, lábai hátrazsugorodtak, és lélegzete elnehezült.
– Add gyorsan a veratrumot! – lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett vággyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három cseppje volt töltve.
Erre még rosszabbul lett, arcán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai tajtékot túrtak, szemei elveszték fényüket és szava elállt.
Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére, s a kezébe akadt ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig mozdult már szájában; alig bírt annyit rebegni: „A sulphurt!” Cynthia hirtelen felszakítá azt is; s amint a kínlódó beteg ajkai átvették azt, mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja kinyúlt, megmerevült – két perc múlva meg volt halva.
