Valami előszóféle

Teljes szövegű keresés

Valami előszóféle
Haj, boldog idők! Haj, szép fiatalságunk évei!
Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk, bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hívnának bennünket gyermekeknek többé; és íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: haj, boldog elmúlt idők, haj, szép fiatalságunk évei!
Csak még egyszer gyermekek lehetnénk! Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára is elfelejtenek nótáinkkal együtt.
 
Lehet annak tíz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabírái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arcok, kiknek még haragjukban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörűség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai, s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanáccsal, hogy bajától szabaduljon.
Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.
Pár év múlva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, később még több hely jutott egy embernek; az ismerős arcok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak; az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közül, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.
Olyanforma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint aki arra gondol, hogy ideje lesz már megírni azt a testamentumot.
 
Mik voltak hát azok a táblabírák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint a puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a címet a neve mögé írta, anélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valamit egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket, s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabírák? Ezek a bebalzsamozatlan múmiái egy piramidtalan kornak, ezek az eleven petrefaktumai és fosszíliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsüllyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboraeok országa?…
…Óh, az valóban sajátságos világ volt!
Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rábízva a magányosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.
Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szívét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?
A régi jó táblabírákhoz.
Ha ércakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?
A régi jó táblabírák.
Bölcsességgel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?
A régi jó táblabírák.
Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?
A jó öreg táblabírák.
És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy a nyolcszáz évi viszontagság alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, mégis megélt, felvirult, megerősödött?
Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabírák.
A táblabíró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, bírája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.
Most mindezekre külön ember születik: a jó régi táblabírák az emlékezetből is elmúltak már.
Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabíró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni, s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…
…„Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni”.
Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, akiknek tetszik a táblabírák fölött elménckedni.
Azért, ki a „régi jó táblabírák” címe alatt mulatságos anekdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni, s idejét rossz helyen kapitalizálja.
Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a „régi jó táblabírák” sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages