Parasztbosszú
Parasztbosszú
Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak létrehozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki idézésre.
Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kiskirálynak, aki ötmilliót érő vagyonnal bír, s hozzá egymillió adóssággal, rendbeszedni magát. Elad egymilliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad neki még négymilliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.
De nem úgy van ám az.
Mikor a kiskirály eladja a legszebb búzatermő birtokát a Tisza mellett, amelyen csak repcéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni, eladja egymillióért; akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka szomszédságában kell vennie egy másik birtokot kétmillióért, melynek nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsönpénzen szerezte, amitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, ami nagy előny. Az eladott birtokár egymillióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba fizetni; vannak hitelezők, akik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.
Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű vállalatba.
Például itt van egy szőlőhegy éppen a Darkaváry-kastéllyal szemben, az egész Lőrinc úr birtoka, híres bor terem rajta. Eddig is volt a szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pincével; de mennyivel jobban fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s eszerint valószínűleg nem jön többe négyszázezernél. Milyen dicső látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből meglát minden ember, aki csak az országúton halad, s minden ember, aki csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa odafenn? És arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.
Darkaváry odaépíttette a feltűnő úri lakot a saját kastélyával szembe, s abba hozta le Susanne-t. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett, mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.
És Ilon türelmes volt, mint egy mártír.
Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kisgyermekét vezetve kezén, szemközt találkozott a tekervényes úton Susanne-nal, kinek elég érchomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer hallotta, amint Susanne fia azt kérdezte anyjától: „Mama! Ki az az idegen asszony ott azzal a kisgyerekkel?” És hallá válaszul Susanne alig titkolt nevetését.
És Ilon még csak nem is sírt soha senki előtt. Rettegett attól a gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgyis tudja, s az ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.
Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánnyal jusson ez Herendynek tudomására.
Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély felszentelése jár együtt az ünnepéllyel. Ide most már Herendy is eljön. Nem szokása ugyan semmifajta dínomdánomra eljárni, de ezúttal hivatalos ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba. Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az „asszony” számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére íratja azt az egész szőlőheggyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, akik Susanne-ról tudtak, hogy Lőrinc gavallér ember: szerelmét elvonta nejétől; de a veszteségért férji bőkezűséggel akarja kárpótolni: ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse vele bánatát.
Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a beiktatásra magát Herendyt mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új kastélyt Susanne-nak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre az életre!
A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új kastély műkincseit, pompás bútorait, varázsszóra előteremtett virágoskertjét s a szépasszony szemeit. S akik aztán az új palota erkélyéről letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a hitves ott egyedül van most kisgyermekével, és tanul a gyermektől nevetni: hogy ki ne legyen sírva a szeme, mikor az atyja megjön.
Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susanne-nak van szánva, s az asztalnál az ő borát isszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére isszák meg.
A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: „az én borom”.
Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgőpalackok nem előgettek a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott; arca égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott veszteni, s kigúnyolta azt, akinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a tálcáján a bankjegy és arany.
Valamelyik vendég azt találta mondani: – Hej, jó fogást csinálhatna most itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!
– Majd elbánnánk vele! hetvenkedék Darkaváry. – Itt a sok fegyver töltve!
Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva Darkaváry és vadászai számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl elterülő nagy erdőségbe szarvasra.
Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az asszonyi zsivajból.
A vidám szedőnép a szüreti Bacchus-menethez készült. Leányokat, legényeket szőlőlevéllel, komlófüzérrel fölkoszorúznak, csepűből, bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bacchánstáncot a többiek előtt, csattogójával ütögetve a közel értek hátát; egy banda cigány hegedül, trombitál mögöttük „eb fújja – kutya járja” nótát, s aztán középett két markos legény emel vállra vetett rudakon egy szőlőgerezdekből összerakott, őszirózsával, alkekengivel megkoszorúzott harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.
A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bacchus igen jól viselte magát, úgy táncolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang-emelő legény felment a verandára a csepűszakállas Bacchussal együtt, hódolata jelvényét átadni az uraságnak.
Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az előszobába, a Bacchust pedig odainté magához s kegyelmesen tréfálni méltóztatott vele, odanyújtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, ahogy elvesződött vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.
– Hát te, Bacchus, hol hagytad az Ariadnédat? – kérdé tőle Susanne. (Talán nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)
Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arcáról az álszakállt, hamis szemöldököt, fejéről lerántá a csepűparókát, s aztán hirtelen megragadva a szép hölgy kezét, azt mondá neki: – itt hagytam: érte jöttem!
– Megvesztél fickó! – ordíta rá Darkaváry, ki az asztal túlsó végén ült, s e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.
A parasztlegény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene belsejéből, s a vendégek felé szegezve, azt mondá:
– Nem Bacchus van itt, urak, hanem Villám Bandi!
Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert, s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hírhedett rabló; a vendégek erre a nyílt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket. Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten, s cseléd, vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit beterelték a rablók a pincébe, s rájuk zárták a lakatokat.
Csak Lőrinc küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról, azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva hozzákötözték egy karszékhez.
Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak, taposónak; a Bacchus-tánchoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg ünnepély színe alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron táncoltak, daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják hinni mindenütt, hogy ugyancsak vígan vannak az új kastélyban.
Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így szólt Susanne-hoz
– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak. Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Sohase kérdezd, hová viszlek. Nekem is van szép palotám. Oda jössz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre, hogy eddig hol jártál. Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja. Nézd a kezem, milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is emiatt öltem meg, akiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt mondod, hogy nem jössz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett könnyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, akit megölök. Jössz-e velem?
Susanne reszketett, hogy a fogai vacogtak bele, és nem mert sírni.
– Jól van. Eljössz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.
Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt, s átadta Villám Bandinak.
Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét, felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s lerakta briliántos gyűrűit és karpereceit s a függőket a füleiből, ahogy Villám Bandi parancsolá.
– Gazemberek! – ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. – Ott van előttetek a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kívánjatok tőlem akármit. Vegyétek el pénzesszobám kulcsát; írni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a kastélyban előttetek minden kincsszekrényt; válogassatok, vigyetek, amennyit elbírtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.
– Csendesen, uram – szólt Villám Bandi. – Az Isten „nagy úr”; én csak „szegénylegény” vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell ma. Fiúk, megígértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak amit én mondok. Egy parasztleányt parasztruhában. Majd máskor eljövünk; de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.
– Átkozott haramia! – ordítá a lekötött úr. – Ezért az akasztófán fogsz száradni.
– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte, Zsuzsi szívem.
– Züzzann! – kiálta Lőrinc, kötelékei közt vonagolva –, ne menj el! Ne félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát! Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két gyermekedet. Te az enyim vagy!
Erre a szóra visszafordult Susanne, s megdöbbenve állt meg.
A rablóból e szónál kitört a düh.
– Tied ugye? – kiálta fogcsikorgatva. – Megvetted? Pénzt adtál érte. Leánynak vetted, asszonynak híttad, és dicsekszel vele, énelőttem. No, hát edd meg azt, amit érte adtál, s fulladj meg tőle!
Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, ami Susanne tálcáján feküdt, két rablóval felpeckelteté az ordítozó főúr száját, s teletömte azt a bankjegycsomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.
Susanne-nal keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét s elhurcolta őt magával, a cinkos banda táncolva, muzsikálva haladt a nyomukban, aki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, amiken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.
Ez aztán parasztbosszú volt!
