I. FEJEZET • A tengerszem – Monsieur Galifard – Az első tűszúrás
I. FEJEZET • A tengerszem – Monsieur Galifard – Az első tűszúrás
Soha nem láttam életemben olyan csodaszemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész asztronómiát írhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, amennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénkzöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végigfodrozza a szellő, haragoszöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz meg száz csillagok; egy-egy futó fény végigívlik benne, egy úszó vadmadár ezüstvonalat húz rajta végig; ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtűnik a telehold; egyszerre arannyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mímelve; elkezdenek a hullámai táncolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltűnik a hegyoldal mögé; világoskék marad a tükörlap. – Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristálytiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágoskertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fél hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, amiknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágoskert a vízfenék. S e virágoskertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója mégis van: a szirén. Nem az a mítoszi csábalak, hanem egy torz alakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyúval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodújából; csak mikor nagy időváltozást érez. Én láttam egynéhányszor ezt a mesés amphibiumot.
Mikor legelőször találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz. Együtt tanultunk táncolni.
Egy francia vetődött a városunkba; egy vándor táncmester, aki az egész várost táncra kerekedtette.
Monsieur Galifardnak hítták.
Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arcszíne, összeérő szemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának éppen a hegyén volt egy nagy szemölcs.
És amellett valóságos charmeur volt.
Mikor táncolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden porcikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak érte; a kilenc évestől elkezdve, a kiszámíthatatlan korszakig.
Én is örök hálával emlékezem e derék férfiúra; neki köszönhetem a valcert és a quadrille-t, meg azt, hogy hogyan kell egy elejtett legyezőt felvenni s amellett az arcot a hölgy felé fordítva tartani.
Erzsikével volt a legtöbb baja a maestrónak. Sohasem tartotta meg a tempót, nem akart az elegáns „pli”-hez szokni, szilaj, dévaj allűrjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a táncosnak, aki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S hozzá még ki is kacagta. A mesternek is a szeme közé nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tette annak, amit az vezényelt.
Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintórul, amin járt, s hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynak címezte, s a „vármegye urai” is kezet csókoltak neki. A nagyságos asszony minden táncleckén jelen volt; s kívüle még eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné meg a társalkodónője, egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton hármas felügyelet alatt volt tartva, aminek természetes következése az volt, hogy azt tehette, amit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgyis vigyáz. S aztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.
A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt, özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyílt udvarlói, többé-kevésbé komoly szándékúak s rang és kvalitás szerint megkülönböztetvék.
A társalkodónő híres nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nemigen volt neki mit keresni. A kisasszony toalettjei a legdivatosabbak voltak, maga is szépségnek tartatott, s a legjobb táncosnő hírében állt. Azonban az idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő múlva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a táncóra alatt foglalkozása, amely miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán „szétszólják” őket.
A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a táncteremből észrevétlenül eltűnésre. A büfében neki kellett minden süteményt és frissítőt legelébb megízlelni, s ahogy alapos történetbúvárok utánajártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett, ami nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.
Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát táncolt, s a tour de mains-nél a vizaví táncosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kacagott, a két kezét a térdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásai dacára.
Egy délután főpróbát tartottak a tánciskolában. A kisleányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen fickók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.
Szerencsémre a derék Galifard úr igen jószívű ember volt; nem engedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.
– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tanzerin! Fangen sic Fraulein Erzsike par l’And. Valsez la!
S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s aztán „eins, zwei”.
Az akkori valcer pedig „grundverschieden” volt a mostanitól. Ez a mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Táncos és táncosnő a testük felső részével, amilyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb gyorsan utánaszaladni. A táncoló pár, mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és süllyedezett, s mentül gyorsabban perdült, annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitánc!
A mester folyvást kísért bennünket a körben, és nem szűnt meg biztatásaival lelkesíteni.
– „Trés bien, monsieur Maurice. Ca va ausgezeiknet!” Alten sie brav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst son allé beide!
De hát azért sem „liegst!” Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s hogy a táncosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a térdemre esve; neki még a könyöke sem érte a parkettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. – Semmivé voltam téve. – Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.
Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült rajtam.
– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.
Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszín pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.
– Nem szúrtam meg? – kérdezé, felnézve rám igaz jó szívét eláruló nagy szemeivel.
– Nem! – mondám. Éreztem is én azt a tűszúrást akkor! Azzal táncoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy gombostűvel a térdemben – a másikkal ki tudja hol? – háromszor körülkeringtem Erzsikével a tánctermet, mikor visszavittem a garde des dames-jaihoz, úgy tetszett, mintha harminchárom mama, nagynéne és társalkodónő forogna körülöttem.
