II. FEJEZET • Az én első kitüntetésem – Az első sérelem – A Damenwalzer – A félelmes fenevad – A megigazított csokor – A második …

Teljes szövegű keresés

II. FEJEZET • Az én első kitüntetésem – Az első sérelem – A Damenwalzer – A félelmes fenevad – A megigazított csokor – A második tűszúrás
És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon örökké feledhetetlen eset, amidőn pályatársaim, a kecskeméti jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra engemet választottak meg egyhangúlag „előtáncosnak”.
Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor! Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés; ugyanazon évben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két bíráló: Vörösmarty és Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab címe volt: „A zsidó fiú.” – Nem valami gyufát áruló suhanc, hanem Fortunatus Imre, II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, akit az ország rendei máglyára ítéltek.
Eszerint, midőn háromévi távollét után szülővárosomba visszakerültem, már bizonyos „renomé” járt előttem.
Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is négy évből állt a jogászati kurzus. A harmadik év volt a „patvaria”, a negyedik a „jurateria”. A patvariát rendes ember a saját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.
Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arcképeket festettem. Olajminiatűröket. Az ószőnyi tiszttartót, anélkül, hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb szenzációt gerjesztett a főfiskálisnénak az arcképe, akit a legszebb asszonynak tartottak a városban.
És mégis az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált adott a megyeházán (még akkor olyan főispánok voltak), hát abba nem engem szólítottak föl „előtáncosnak”.
Háládatlan haza!
És aztán ki volt, aki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy stuccer, egy arszlán, nem a városunkból való; valami Bagotay Muki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párizsban is kinn járt, s igen „jó parti”.
Bosszúból elhatároztam, hogy nem fogok táncolni a főispáni bálon; bár a meghívót én is megkaptam.
Nevelte az elbúsulásomat az a körülmény is, hogy az előtáncosnak hivatalosan designélt táncosnőjéül, éppen Erzsikét nevezte meg a közhír.
No, de utol is érte őket a Nemezis!
Erzsike azon a bálon á l’anglaise frizurát viselt, ami határozottan nem illett az arcához. Előre örültem annak a balesetnek, amikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik táncosnak a frakkgombjába bele fog akadni.
A Bagotay Muki felől pedig, amint legelőször megláttuk, mind nekem, mind az ifjú barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinencia. Ilyen tökéletes férfialakot csak egy regényírónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság éppen a haut gout.
– Az arany pengése rekedt hang.
Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjonc voltam. Az arcomon még semmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.
No, de utolérte őket a Nemezis!
A táncrend valcerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna előtáncosnak, hát a „körmagyarral” kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolc pár járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminckettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyű feladat. Hanem hát Bagotay Muki a valcert protezsálja. (A „pecsovics”!)
No, de van Nemezis!
Hát, az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden tánc előtt a következő számból tíz-tizenkét taktust eljátszik, s aztán öt percig abbahagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi következik: polka, quadrille vagy valcer.
Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s amint a jelző zene megszólalt, ölre kapta a táncosnőjét, s elindult vele keringeni, amíg egyszer aztán a zene abbamaradt, s ők ott találták magukat a terem túlsó végén, a szárazon; elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, ahonnan elindultak, a bálanya tribünjéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; aki látta őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.
Úgy kell nekik!
Nem is néztem aztán, hogy táncolnak; leültem egy szögletbe s a meghívójegyemnek a hátlapjára karikatúrákat rajzoltam. Majd bementem a büfébe mandulatejet inni, magam körül gyűjtöttem még három-négy életunott, blazírt fiatalembert, s azokkal együtt vitatkoztam a „védegylet” célszerűsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.
Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról is ráismertem: Erzsike volt.
– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi táncosokat is visszatartja. Jöjjön hamar! Damenwalzer van!
A hölgykeringő privilégiuma előtt kénytelen voltam kapitulálni. Az obligat tourt megtéve a felhívó táncosnővel, visszavezettem Erzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni kellett, az előtáncos vezényszava hangzott: „cotillon”. A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék volt mellette.
– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit – mondá nehéz lélegzéssel. (Kövér volt és asztmában szenvedett.) – Felénk sem jön, amióta olyan híres emberré lett.
Híres ember! vajon ő is tudná már, hogy a szomorújátékom megdicsérte az akadémia?– Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori sikereim.
– Láttuk azt a gyönyörű arcképet, amit festett. Igazán olyan volt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább a leányát? az sokkal szebb. Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy elveszti velük a játszmát, ugye?
(Az úrhölgynek különös kifejezései voltak.)
Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igenis nem félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi kisasszonyt lefesthetem.
Kegyes volt beleegyezését adni hozzá.
Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor. – Rögtön nem lehet, mert bál utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új táncestélyre készülnek, el vannak foglalva; – vasárnap templomba kell menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, amelyen Erzsike nekem ülni fog.
Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajon elefántcsontlapra fessem-e az arcképet akvarellben, vagy vászonra olajban. „Az elefántcsont azért jobb – ajánlám – hogy az ember letörölheti róla egy vizes szivaccsal az akvarell képet, amikor akarja.”
Az úrnő elérté az öngúnyt, s kegyes volt azt neutralizálni ez ellentmondással.
– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké megmaradjon.
Fölöttébb le voltam kötelezve.
Ezalatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a társalgónő is helyére került: őrá várt az általam bitorlott szék; én azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsúzni akartam; de az úrnő még feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planétájának, Bagotay Mukinak, ki táncosnőjét hazakezelte. S egyúttal művészi minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom arcképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; amire Bagotay Muki rögtön kész volt a bókjával.
– Ha én festeném le nagysádat, én a szívem vérével festeném.
Amire Erzsike azt felelé nevetve:
– Akkor én csupa veres lennék.
– Kérem! Nekem kék vérem van!
Oh, hogy szerettem volna a penicilusomat az oldalába bökni; hadd lám, indigó jön-e hát ki belőle. (Az anyja bárónő volt; attól volt olyan kékhetnémje.)
A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékesládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől. Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, aki bejelentsen.
Ezalatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, amit a közvetlen szomszéd szobában beszélnek.
– „Maga semmirekellő gazember! – Gyalázatos, szemtelen!”
Az úrnő hangját ismertem fel.
Arra egy protestáló rikácsolás felelt.
– „Hol van egy bot.” – kiáltá az asszonyság.
S ugyanazon rikácsoló hang válaszolt:
– „Madame, vous êtes une friponne!”
Szép conversatio. – Ugyan rosszkor jöttem ide.
Ezenben kinyílt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a másikat tapogatva. Fájt neki.
Én hüledezve kérdezém. – Önt ütötték meg?
Amire az bosszúsan felelt: – Engem megharaptak.
Hogy az inast megharapták!
– Tessék hát besétálni a tens úrnak. Várják.
Amint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes állapot. Akinek a nagyságos asszony azokat a becsületbe vágó megszólításokat osztogatja, s aki oly becsmérlő válaszokat felesel vissza – egy szürke papagáj, aki éppen most harapta meg az inasnak a kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.
Az egész társaság lázas emócióban volt tartva. Nagy frekvencia volt jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávésasztal közepén, fenyegető pozícióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját, s egyszerre csak ott termett a kávézó társaság közepett, a terített asztalon.
– „Jaj, csak a fejemre ne repüljön!” – sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal-hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag föllépni. Az inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harcképtelenné tette a szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha azt a házat nekiadják is. A háziasszony egy kurta spanyolnáddal ütögetett feléje, becsületsértő címeket osztogatva; de a harcias kegyenc mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.
Mikor énvelem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő arra a szavamra, hogy „csókolom a kezét nagysám”, azt mondta, hogy „infamer Halunk”. De hozzá tette: „no, nem magának mondtam”.
– „Selber áner!” – kiáltotta vissza a hős madár.
– No ritmuscsináló uram, erre találjon kádenciát! – aposztrofált, egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.
Még ritmuscsináló!
-– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike – mert a maga kezét is megharapja, aztán majd nem tud festeni.
Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz. Hátha maga lett volna az orosz kétfejű sas!
Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvű állatnak mondani.
– „Add ide a fejedet!”
S erre a szóra a félelmetes lidérc egyszerre lehajtotta a fejét, úgy, hogy a görbe orrára támaszkodott: én aztán a mutatóujjammal megvakargattam a fejét, ami annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival repesett.
Akkor aztán ezt a második mondást kockáztattam:
– „Add ide a lábadat!”
És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa háromujjú lábát s a mutatóujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez nem volt elég. Amint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani. De úgy végigcsinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta?
– Még a boldogult férjem életében jutottam hozzá – magyarázá a háziasszony.
Végre a meghódított szfinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják:
– „Kokócska! Kedves Kokócska!”
Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kalickájába, s rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén előre. Valóságos háromlábú állat. S onnan egy mély bókot csinálva felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: „alászolgája!”
– No, ez valóságos csuda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán állatszelídítőnek kellene lenni.
– Az leszek.
– Hogyan? Miféle állatokat akar szelídíteni?
– Embereket.
Ezt nem értette senki.
– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. – Majd meglássuk, a piktúra is úgy fog-e szuperálni.
Hogyan akarja ön azt meglátni?
– Hát így ni. – S azzal felcsíptette a szemüvegét az orrára.
– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arcképet festek, akkor nem szabad senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.
Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most nyilvános produkció lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan, mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle. Egy nagy kerek asztal volt a számomra elkészítve, hogy jó sokan körülkönyökölhessék, s aztán dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a huncutkát alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!
Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek; ez a festői regula. Mikor arcképeznek, nincs másnak helye az atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.
Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az ember tud valamit! Bele kellett nyugodniuk, hogy Erzsike énvelem egyedül üljön egy mellékszobácskában, amelynek csak egy ablaka van. Még annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a világhatás végett. És senkinek, amíg az ülés tart, bennünket háborgatni nem szabad.
Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni a képet; szennyes közönyös színekkel; prímfestésnek még én nem hallottam hírét. Ilyenkor az arckép még nem megnézni való. Valósággal csúnya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a festékládámba; miniatűr mű volt. Ezúttal elég volt, ha a beállítás sikerült; az alak féloldalvást, az arc pedig egészen szemközt; az árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkísértve; a ruházatnak az alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.
A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásban, amikor megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. – Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.
– No, de csak szép lesz az Erzsike ebben a ruhában? – kérdezé a mama.
Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá „krapp”, meg „angol lakk”, „nápolyi sárga” és „velencei fehér” és nagyon kevés „égetett okker”.
– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt – mondá Erzsike. – Egy kicsit errébb az arcát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön olyan egyenesen. – Emelje fel a mutatóujját. – Ne mozogjon annyit! – Aztán mennyi medvecukrot felfestett a képemre; azt hiszem, cigánygyerek leszek.
Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap vígabban fog menni a munka.
Másnap megint ott voltam, jókor ebéd után. Délelőtt dolgom volt a principálisomnál a patvarián. Az ember délelőtt jogtudós volt; délután művész, költő és declamator.
Ezúttal nem volt már semmi társaság a háznál. A mama, a társalkodónő voltak egyedül otthon. A kép szépen haladt előre. Most már meg volt engedve a családtagoknak, hogy egyesével bejöhetnek, időnként megtekinteni a képet.
Most már aztán apróra tanulmányoztam az arcát. – Érdekes „fej”. Csaknem szívalakú arc, alul keskeny állban végződő, mely egy gödröcske által finomul kétfelé van osztva. A csigára emlékeztető ajkak, csattanó piros zománccal; kissé fölfelé álló orr, nyughatatlan cimpákkal; gömbölyű, rózsapiros orcák, egy-egy szeplőcskével, melyeket én „fekete csillagoknak a hajnalodó égen” kereszteltem. Sűrű, tömött gesztenyeszín haja magától langos volt, s aranyzománcba játszott, phidiasi Vénus-ideálként keskenyítve a legsimább homlokot, s ingerkedő huncutkákat nyújtva ki a kék eres halántékokra. (Nekem ezt ilyen részletesen kell tudnom, mert hiszen minden az ecsetem szálain ment keresztül.) – Hanem aztán, ami ecsettel visszaadhatatlan: az a csodálatos szempár! Az engem egészen kétségbeejtett. Azt hiszem, hogy ha valóságos művész lettem volna, nem jámbor dilettáns, még akkor sem bírtam volna ennek a titkát kibúvárkodni. Mikor már azt hittem, hogy híven visszaadtam, egyet villant a szeme s kárbaveszett az egész munkám. – Utoljára megállapodtam mégis egy ábrándos kifejezésben, ami nekem legjobban megtetszett. A három felügyelő családtag ugyan azt mondta, hogy ők ilyen kifejezést sohasem láttak az Erzsike arcán, hanem azért egyhangú volt az elismerésük, hogy az a megszólalásig el van találva.
A fej tehát készen volt, mármost következik a ruha. Ez holnapra marad.
Ezen a napon preferánsz parti volt a várban, a tábornoknénál. Erzsike mamája szenvedélyes preferánsz játszó volt. Naponként változott a színhely. Ő maga tehát nem volt otthon. Az unokahúg is vele ment. Annak meg más partija volt a fortificatio területén. Leányőrzőnek csak a nagynéne maradt a háznál. Az meg délután el szokott szunnyadni, vagy pasziánszt játszott.
Nem tudom, ki ügyelt fel ez alkalommal az Erzsike öltöztetésénél. Talán senki sem.
Az a kivágott, halványrózsaszín ruhaderék egyéb napokon is elég érvényre juttatá a bájos idomokat, de ezen a napon a szokottnál is bizodalmasabb volt; nekem úgy tetszett, mintha az a tüll anglais fodor nagyon le volna csúszva a válláról – és azon is alól.
Soha a teremtő kezének szebb remekét nem lehetett látni ennél a buste-nél. S egy festőnek joga, sőt kötelessége, nemcsak látni, de nézni. Kárhozatos privilégium! Nekem reszketett a kezem, azt gondoltam, a hideg lel. Pedig az üstököm izzadt. – Megjegyzem, hogy azon időkben a fiatal leányok nem viseltek vállfűzőt; ezt tánc közben, közvetlen érintés útján tapasztaltuk.
És ő látszott észrevenni a hevülésemet. A szemeiben csalfa láng lobogott; éppen nem hasonlított a tegnapi képéhez. Csúfolódni látszott.
Én aztán (ezt nevezem igazán „corriger la fortune”) azt tettem, hogy azt az áruló fodrot a képen helyreigazítottam úgy ahogy kellett volna neki lenni.
Azzal az üléssel teljesen elkészült az arckép, a ruha is meg lett festve. Én szépen megköszöntem az önfeláldozását, s mondám neki, hogy mármost megnézheti a képét; készen van.
A leány felállt a karszékből, s odajött a hátam mögé.
Megnézte a képet, s a szemembe kacagott.
– Ön helyreigazította a ruhám fodrát?
– Észrevette kegyed?
– Nem szeretett valamit látni?
– Nem akarom, hogy más is lássa.
– No lám, én napok óta elnéztem önt, amint itt babrál, s folyvást látok önön valamit, ami rút, ami nekem nem tetszik.
– Ez, úgy hiszem, nem nagy megfigyelésbe kerül.
– Csak egy kis pont az egész; mint egy lencseszem.
– Mi lehet az?
– Az a szemölcs ott a jobb kezén.
A jobb kezemnek a csuklóján, éppen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan dísztelen kinövés, amit írás és festés közben mindenkinek meg kellett látni.
– Nem vágathatom le, mert éppen az ütér fölött van. Mulattam egy orvosnak; azt mondta, veszéllyel jár az operáció.
– Mit ért ahhoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt elvesztem én!
– Ráolvasással?
– Óh nem. Fájni fog erősen. De hát, ha egy leány kiállhatja. Ráálltam.
Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta, keresztülszúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet, s a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.
És azalatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyílva, s lefelé fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a démonok a pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.
– Fáj? – sziszégé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörűsége telt benne.
– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az igen.)
– No mármost elmehet vele.
…Két nap múlva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs, s maradt a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz alapszínétől erősen elválva. Nekem mindennap kell látnom azt a kis fehér foltot, amikor a kezemet az írásra teszem, s mikor sokáig elnézem azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arcát látnám előtűnni; amilyennek akkor láttam – s aztán annak további változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.
Eddig titok volt mindez; másoknak a titka. Most már csak az enyim. A többiek nyugosznak. Elmondhatom már.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages