X. FEJEZET • Ahol a világnak nincsen szája
Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, ahol a világnak nincsen szája.
Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott ahol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor.
Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, amelynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferenc térképén. Itt épített magának egy kis házat a Nemzeti Színház kitűnő komikusa és színpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, amint a muszkák bejöttek, a feleségét és fiát, Károlyt, aki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer „kiesik a világnak a feneke”, engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám – Tardona nem vett részt a forradalomban. – Itt történt az, hogy mikor a lelkész a katedrából kihirdette a kormány proklamációját, hogy „Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget” kurátor uram felkiáltott rá az első padból
– „Nem való a, tiszteletes uram!”
Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görögdinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elöl ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.
A görögdinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tízes – a mi fejünk annyit sem ért.
Amilyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig, olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?
Csupán a szép két úrifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem parasztutazók vagyunk. Rákóczy valóságos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.
Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe, s keresztülvezetett soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, amíg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy „Isten megáldjon”-nál.
A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitűnő kocsis volt, amíg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsistudománynak, ami a leszerszámozás után következik, éppen nem tanulta. Így történt aztán, hogy amint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kútnál s úgy kötni be az istállóba, aminek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyulladást kapott, s egy óra alatt kimúlt. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidűlt ló helyébe a lógóst fogtuk be, amelyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé „uraságnak”.
Még aztán Miskolcon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig haladtunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dűlőút nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a bal partján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.
Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája.
Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szívesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is őhozzá költöztem át.
Igazi mintaképe volt a „kurta nemes úrnak”, amilyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett, és amellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát issza; szívesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt, főz, fonásban elöl jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiú van; ami pénz kerül a házhoz, az a fiúk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tarklit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos- és kerékgyártóműhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is, s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a francia hadjáratokról. Újságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül, s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik, s ahol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy „veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!” akkor leszedi a bekecséről az ezüstgombokat, s beküldi a haza oltárára.
Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.
Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.
De hogyan élek? Éppen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.
Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtokú grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy amint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról, s eközben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon, s meg ne mondja: „Colbert”. A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy födél alatt hálni.
Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre, s kiváló állását a Nemzeti Színháznál újra elfoglalja, amíg én az apai örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett, s szántunk, vetünk a napok végéig.
Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.
Éppen az esküvőnknek az évfordulóján, ami egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Éppen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, aminőt nem kívánok senkinek; de amelyet, hogy végigéltem, nem adnám a világ minden gyönyöréért.
Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.
Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, aki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. – Ott gonosz idő jár, Haynau még a Nemzeti Színházat is lefoglalta a német színészek számára. (A német színház, a mostani Vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervatív celebritás, Simontsits János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését, s mikor az maga elé idézte, s alkudni kezdett a kemény nyakú táblabíróval, hogy tehát hány napot enged át a német múzsának a nemzeti színpadon való működésre; a jó Simontsits így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: – „Wen i reden musz, so sag i: amol wen i reden darf, so sag i: kamol.” – S maradt a „kamol”-nál.
Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne írjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ír nekem, azt Miskolcra fogja küldeni, az atyjához, „Benke Judit”-nak címezve.
Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánnyá lettem. Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, amik hozzám volt írva s ezen kezdődtek: „Kedves Jucim!” Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, amelyet az életemből kitörölt időnek nevezek.
Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, ami odakinn a világban történik.
Olyan rejtek volt ez, ahová látogató nem járt, s a bennelakók sem jártak sehova. Majd ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyílik a közlekedés Tardona és Miskolc között; akkor lehet beszállítani a városba a fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.
Mindennap összevissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy „Hársas-forrás”. Csupa hársfák veszik körül. Rátértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.
Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya akvarell festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Telefestettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papírra, ami egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek. Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.