XI. FEJEZET • Bálványosi Bálint és Rengetegi Tihamér

Teljes szövegű keresés

XI. FEJEZET • Bálványosi Bálint és Rengetegi Tihamér
Amint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földesúr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, akiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagyszámú disznócsorda. Szép két köpcös úriember volt, szironnyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben, piros bagariacsizmákban.
Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni. Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, amelynek hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei: fél vadállat, megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év alatt lesz olyan nagy, mint a mangalica, de ezt a hibáját bőven helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas, télen-nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba meg egy pint pálinkába, ami a kondás konvenciója. A két testvérnek ezerével volt az ilyen disznaja.
S ezer disznó bizony gondot ád.
Derék, víg cimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melankóliát. Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jólesett az a paprikás sertéspörköltre.
Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.
„Ajtó mögött a sajtár!
Beleesett a zsandár.
Dárum-madárum” stb., stb.
Ebből a nótábul tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, amit zsandárnak hívtak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal viseltetnek a magyarok.
A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy „nem is tudjuk, kinek tiszteljük”.
A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján, s bemutatott az álnevemen, ahogy a faluban ismertek:
– „Benke Albert úr”.
– Csak nem a Laborfalvi Benke Róza művésznő öccse? A Bebus?
– De biz az! – a Bebus.
(Lehettem már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol az útban.)
– Hisz azt én jól ismertem. Mostmár emlékezem a fizimiskájára! Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz, hogy férjhez ment?
– Úgy hallottam én is.
– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?
– Sohasem beszéltem vele.
Igaz volt az.
– Hát maga meg teátrista volt, úgy tudom.
– Az ám. Az voltam.
– Láttam is egyszer Miskolcon. Mit is játszott csak?
– A Notre Dame-i toronyőrben Claude Frollót.
– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most nem készül valami társasághoz?
– Nem tudom, van-e még valahol!
– Hogyne volna! Miskolcon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak játszani az új színházban, aztán meg Kassán. A Bálványosi verbuválja a tagokat. Csak ismeri ön Bálványosi Bálint direktort?
Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülővárosomban ő volt az, aki „Erzsikét” betanította a szerepére, amit velem együtt kellett volna eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy híréből ismerem.
– No, ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja, hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.
(No, még csak az kellene nekem.)
– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni. – Óh, már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kackiás menyecske! No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most bujdosóban vannak.
– Bujdosóban?
– Hát – köztünk maradjon –, a Bálványosinak van valami a saroglyában.
– Mi van neki a saroglyában?
– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.
– Sohasem hallottam a hírét.
– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az híres ember. Maga, ugye a forradalom alatt is csak komédiás volt.
Ráhagytam, hogy az valék.
Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.
– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványosi Bálint színházdirektor a forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.
– Ahá! Így már emlékezem a nevére.
– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.
A másik testvér megerősíté a mondást.
– Ha megkaphatják, bizony elfúj a talpa alatt a szél.
– De hát furfangos egy fickó ez a komédiás direktor – magyarázá nevetve az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt, őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De amellett volt olyan előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt, kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Caesar de Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a szakállát is, a haját is, s mármost csak arra vár, hogy újra kinőjön az eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványosi Bálint, s ki meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?
El kellett ismernem, hogy ez zseniális gondolat volt, feketére festett hajjal szolgálni a forradalmat.
– No, ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön angazsirozni.
Ennek be kellett az útját vágni.
– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.
– S mit keres Pesten, öcsécském?
– Hát majd valami állás után látok.
Erre a szóra mind a két sertés Crözus savanyú képet vágott. Aki mai világban – Pesten – „állást” keres, az gyanús ember. Azzal nem jó együtt kvaterkázni.
E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.
Én pedig csak jártam azontúl is, tájképeket festeni a Bükk rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen gyönyörű motívumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból, gót stílben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas angyalfejek, csúcsos boltíveik virágokban végződnek, s a kővirágokat kiegészíti a kövirózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék színekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükkerdő; előtte egy forrás, mely csodamódon egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A rom tetejéből egy terepély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros, rózsaszín, pecsétveres bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld páfrán borulja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a hajdani templomajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tűnik elő, mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. Hej, Álmos vezér fehér szarvasgímje, hova vezettél minket. Hagytál volna inkább Ázsiában: ott nem kellene németül tanulni.
Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy dekoratív művész: az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok oda?
Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kúszással, s onnan megint új képet festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyílik kilátás. A két oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlású más hegyek zárják el. A leáldozó nap végigsüt a hegyek oldalán, s amíg az egész képet átlátszó lilaszín ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig, , s ahol elvész az esteli ködben ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. – Vajon ki lakhatik ottan?
De a legnagyszerűbb tájkép-motívum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az „Örvény-kőrül” kínálkozó panoráma. Az Örvény-kő a Bükk hegység legmagasabb pontja. Tardonából nézve havasként kimagasló sziklagerinc, de amelynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végcélja. Fél nap oda, fél nap vissza, délben tüzet rakni targallyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötétség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zúg, közepén a kis Tardona füstölgő kéményű, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaitól tarkálló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszínekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóci hegység láncolata; ez már felhőkék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul.
Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt teleöntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem, hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. – A puskát minden ember eldugva tartá most. Híre járt, hogy akinél egyet megtalálnak, az halál fia lesz.
Október közepe is eljött.
Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.
Ezúttal nagyon szívesen látott vendég, a vidám kedélyű Telepi. Azért jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye; hadd menjen külföldre tanulni.
Ő volt a Nemzeti Színház kedvenc komikusa: a Huglik és Prospectusok személyesítője; gömbölyű arc, gömbölyű alak és amellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes bajuszával; mintha négy szemöldöke vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor.
Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.
A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen, visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, akinek nem elég büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!
Ha én e Hiób híreket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az élét. S aztán tele volt optimizmussal. Most jön még csak fel a mi napunk! Jön az angol, jön a francia a segítségünkre; a török készülődik, az amerikai az öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnesztia.
Hanem aztán, mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más, akkor elmondott mindent igazán, szépítetlenül.
Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbízásával jött ide.
Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt. Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban biztosan várhatom.
Van egy terve az asszonyomnak, amely által engemet biztosan megszabadíthatni remél – úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig, amíg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se írjak; mert a kézírásomat felismerik, s azzal minden el lesz rontva. Tehát szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes, jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek. Erre szavamat adtam.
Egyúttal jó meleg télikabátot, nagy prémes süveget és duplatalpú bagariacsizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüstpénzt is hozott a nőmtül Telepi; bankóért itt nem lehet semmit kapni. Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. – Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta a smaragdos ékszerét, kis szállásba húzódott, s nagyon szigorúan él.
De azért nincsen semmi baj! Él még a magyarok Istene!
Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy biztatás közben egyszer csak végigcsordult a könny azon a gömbölyű piros orcán!
Héj – „Dárum, madárum!”
Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!
Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a feleségemnek.
Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages