XIII. FEJEZET • Hogy volt tovább?
XIII. FEJEZET • Hogy volt tovább?
Mikor újra felemelte az arcát, olyanok voltak a szemei, mint egy álomjáróé, aki a holdvilágba bámul. Csaknem feketének látszottak, úgy ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:
– Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része lángban állt. Estének kellett lenni; a kálvinista toronyban az óraütés belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolcat, a félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, éppen tizenhárom. Nap nem sütött már, de az egész égboltozat világított, a sűrű füstfellegek tűz verőfénye csinálta a pokolbeli nappalt, s ebben a rettentő világításban mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom tornya, szörnyeteg nagy réztetejével, s annak a csúcsán a nagy aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tízezernyi rémült ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város Megyercs utcai részéből, ahol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak, tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália térre s a „Cigánymezőre”. Mozdulni nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé odaomlott az az embertömeg, mely a Duna-partról törte magát az égő városon keresztül, azzal a rémordítással, hogy „betört a városba az ellenség!” A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az ellenséges katonákat a városba berohanni. – „Ölnek, pusztítanak! Fussunk! Fussunk!” – Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy „most már a várból fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!” – Egyszerre tele lett minden utca, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. Akik elébb akartak odajutni, azok a „kis piac” szűk utcáján igyekeztek előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyű topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon, s tele lettek kaviccsal. Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen jó lovak voltak fogva, s a kocsis nem kímélte az ostort. A kocsiülésben két asszony ült parasztszűrben. Én csodálkoztam rajta, hogy burkolhatják be magukat azokba a szűrökbe, s a fejüket a nagy kendőbe, mikor olyan pokoli hőség süt körös-körül, földről, égről, mindenünnen.
Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték: Az, hogy ég a város, őrájuk nem tartozott, azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik asszony odaadott egy százforintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, akiknél nincs aprópénz, csak százforintos bankó. Amíg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe jutott, hogy hiszen az az úri ruhám van rajtam most, s annak a zsebében mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom, odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: – „Énnálam van egy tizes, odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem hogy vegyenek fel a kocsijukra, van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová”. Erre az egyik asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: – „Ne engedje felülni ezt a leányt, nem vesszük fel!” Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa meg hát azt a százast, ha nem tud visszadni belőle, csak a kocsijukat eressze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda szívtelen asszony lehet ez, aki ilyen veszedelem idején egy menekülő nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót veszteget kárba. Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a bebugyoláló nagykendőt, s lerántottam az arcáról. – Majd jéggé fagytam! – A saját anyámat ismertem meg. – „Anyám, édesanyám! Hát nem ismer rám? Én vagyok a kegyed leánya, az Erzsike!” Erre az anyám a szűr gallérját vonva arca elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: – „Menjen innen, hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az anyja. Eressze el a kendőmet!”
Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy ő az, akit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az ilyenkor nem segítség. Akire a népdüh kimondja: „ez az!” az el van ítélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam, hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé az anyámnak az üldözéstől félni, felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, amíg a fortificatio sáncain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem lelkendezve könyörögni, ahogy fulladozó hangom engedte: – „Anyám, édes jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni”. Nem ügyelt rám. Szidott, kergetett: – „Takarodj! Pusztulj! Mars innen!” S hogy mégsem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről, s aztán nagyot taszított rajtam, hogy én végigestem az útfélen. A szekér tovább robogott.
Idáig tartott az erőm. Nem bírtam a lábaimon állni többé, úgy reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, ahol agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli jegenyének, s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás, egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, akik rajta ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a vakmerő gondolatra jött, hogy keresztültörjön az árkon, le az országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak, s énnekem már annyi akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhúzzam a gördülő kerekek elől.
Ekkor trombitaszó vegyült a zűrzavaros lárma közé. Egy csapat huszár igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénásszekereknek, melyeket – mint később meg lett nekem magyarázva – a várkormányzóság átszállított az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott, s kardlapozta a kocsisokat, akik a katonai vonat útját elállták: – „Átkozott pugrisok! Ahelyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok lelkébe vissza!”
Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csakhogy ezt az arcot még nem láttam. Pörge bajusz, francia szakáll, huszáros egyenruha, a fején tollas kalap. Sohasem láttam.
Úgy tűnt fel előttem, mint a mesebeli sárkányölő vitéz. Mindekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, akik mellettem elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorult teremtés fekszik. Akárki leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.
Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küszködés közepett megfigyelte, hogy a lovának lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a paripáját, s a nevemen szólított:
– Elsbeth nagysám! Hogy jön ide? Az Istenért! Mi történt vele?
Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre betanított.
– Bálványosi úr! Direktor úr! – rebegtem én örvendezve. – Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hova lett? Elfutott? Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos helyre szállítom.
– Nem bírok fölkelni.
Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordinánc kezébe adta, s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig, s ott elhelyezett a jó illatos szénába.
Olyan érzés volt az, mintha a paradicsomba vinnének. Aztán rám dobta a köpönyegét. Idekinn hideg volt már, és szél fújt.
Még egyébre is kiterjedt a gondja:
– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem vacsorált; szedje ki belőle, amit talál. Valami ital is lesz a kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll még a fügét mutató szűz a vár ormán.
Azzal ismét felszökött a lovára, s folytatta hatalmasan a kommandírozást, hogy a szénásszekereit keresztültörtesse a szekértáboron. – Azt hittem, hogy egy arkangyalt látok.
Nem is kínáltattam magam többet. Amint megkaptam az élelmiszeres tarisznyát, ami elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, cipó, azt tömtem magamba. Úgy faltam, mint egy menazsériából kiszabadult vadállat. Azt hiszem, hogyha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért meg ezekért a mohón lenyelt falatokért.
Mikor aztán jóllaktam, ahogy még sohasem, akkor lecsavartam a csutora tetejét, s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak húztam, húztam, ahogy a lélegzetem bírta, amíg a szomjam vágyta; azt hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem; az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy nagy illumináció; a közepében a kálvinista torony; nem egy torony, hanem három; a bolondos egyre táncol, jobbra-balra lógatja a fejét, s valamennyi ember és ló, kocsi, szénásszekér, azok mind ugrálnak, táncolnak, a lakodalmas nép rikontgat hozzá. Azzal elvesztettem az eszméletemet.
Mikor másnap, húsz órai alvás után fölébredtem, egy parasztház szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori orvos és „ő”. – „Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis szobácskám.”
Ettől fogva vagyok én „Elsbeth nagysám”.
Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a keblén, s arcát hátrafordította felém.
– Elmondtam mindent, már most ítéljen ön el. Nem szükség, hogy megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem.
Én ijedten kaptam meg a kezét, s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.
– Ne kísértsen Istent! Legyen eszén. S erővel odavontam a parázs mellé.
– De hát „élet” ez?
– Csendesüljön le. Azok a fegyveresek már itt jönnek felénk.
Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai uradalomból. Egy szürke szakállú öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.
Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán hagyott albumomban a megkezdett tájkép.
Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, amit én viszonoztam. Kérdeztem az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést azáltal, hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – amire az öreg azt mondta hogy nincs semmi panasz ellenem; a targally a szegény emberé, aki összeszedi, idézte erről a klasszikus német balladát, amelyben a rossz-szívű erdész a szegény parasztot megfosztja a rőzsekötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.
Azután azt is elmondta, hogy miért jöttek ide:
– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvény-kövön látogatók vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak. Arra akartuk önöket figyelmeztetni.
– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják meg az embert.
– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány beszedette mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egypárt. Nappal ugyan elkerülik az embert, de sötétben vagy hófúvásban nagyon orcátlanok.
– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a vázlatomat, amiért ide felfáradtam.
– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni, mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a tájon reggel, s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor még aznap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.
– Sietni fogunk haza.
– Tardonán tetszik lakni, vagy Mályinkán?
– Én Tardonán lakom.
– Isten áldja meg az urat. Én ott ismerek minden embert.
Azt sem kérdezte, kinek hínak. Kezet szorítottunk, s azzal mind a ketten odább mentek.
– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? – mondá Erzsike, mikor az erdészek eltávoztak.
– Van olyan ember sok, aki a nagy veszéllyel szembe mer szállni s a kis veszély elől elbújik.
– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő?
– Sokáig én is azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkívüli korszakban az emberek egyszerre átalakultak. Akiről azt hittük, hogy valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte. Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesen szóló senki sem volt, mint ő. Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. Amint az osztrák hadak körülzárták a várost, s a legelső bombát beröpítették a Városház térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem volt már etikett. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, akiké még le nem égett, s a Cigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak. Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszűnik az erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor, s annak a karjába kapaszkodva menni végig az utcán, dicsőség volt. Hogy férje-e a karján vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember! Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? bíró? Az mind kardot visel, s az ágyúknál szolgál. – Ha kérdezték hol lakom, hát a várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák. Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta. Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk koncerteket s azokon én hegedültem, Rengetegi pedig deklamált. Mikor az ellenség legjobban szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére, s ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a német! Nekem hírem volt már, mint rakétás táncosnőnek.
(Én bizony nemigen épültem ettől a beszédtől.)
Erzsike vette észre, hogy nemigen tetszenek az ő tábori viselt dolgai.
– Hát, édes barátom, azt ne higgye ám ön valamiképp, hogy az én életem ezen epizód alatt csupa dínom-dánomból állt; volt abban egy kis intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapacitás volt ahhoz a feladathoz, ami egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a várőrség henyélt és zúgolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett volna értesíteni Debrecenben a veszélyes helyzetről és más várkormányzót kérni, aki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen Komáromból Debrecenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges hadseregen keresztül, elvigye, s az arra adott választ megint visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni. Ez fejben járó tréfa.
Egy este azzal a szóval jön be hozzám a kazamatában levő szobába Rengetegi, hogy:
– „Elsbeth! Itt az óra, amelyben búcsút kell vennünk egymástól.”
Én azt gondoltam, hogy be van csípve.
– Csak nem vesztett ön el engemet talán a kártyán?
– „Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreceni küldetést. Nagy fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.”
– S ön azt az este mind elkártyázta.
– „Hát már ezt kegyed hogy találta ki?”
– Stúdiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippokratészi ábrázatokat. Mármost mit fog ön csinálni?
– „Megmentem a becsületemet. Elmegyek az útra pénz nélkül.”
– Hallja ön! Azt elhiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból szívesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abba nincsen hitem. Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, amit el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.
– „Hogyan?” – kérdezé Rengetegi, roppantul megörülve. – „Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek ebben csak passzív szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban, melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a várütegek alatt fekszik; s ott meghúzza magát addig, amíg én visszajövök a Debrecenből küldött válasszal.”
(Én most már bámulni kezdtem ezt a nőt.)
– És Rengetegi barátom elfogadta ezt az ajánlatot?
– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a világtörténelemből, hős asszonyokról, akik együtt harcoltak a férjeikkel, Rozgonyi Cicelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen bevégzem ezt a küldetést, azontúl „Zenobia királynénak” fog nevezni.
Még aznap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját, bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen felismerhető ne legyen.
(– Ez hát a kegyed ötlete volt?)
– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással, hogy addig házi börtönt adjon magának, amíg én nem kopogtatok az ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy cigánybanda prímásának kellett lennem. Hej, akkor festette volna ön le az arcképemet! Akkor voltam ám szép. Az arcom befestve dióhéj levével, olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a cigányok között, a hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól levetett ajándékkabát, rám nem szabott gúnya, soha ki nem mosott ing; a legszurtosabb „malacbanda” prímásává lettem.
(Nem álhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjéért!)
– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül jár a cigány, elfogják mint kémet; de ha kvartettben jár, akkor vígan mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost meg egy kontrázó hegedűst. Könnyű volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a bombázott várost, ahol az úri emberek mind kiszorították őket a cigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult, s nem volt semmi kereset. Ki muzsikáltatott e szörnyű farsangon?
Én tehát negyedmagammal nekiindultam annak a hosszú, bizonytalan útnak gyalog. Szánkón csak akkor jár a cigány, ha valami uraság viteti, s olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével rakott szekeret, mely a nádasból fűtőszert szállított, arra felkérezkedtünk; de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak leszálltunk.
A legelső faluban, Ógyallán már ott találtuk az osztrák cernirozó sereg egy csapatát, a vasas németeket. A cirkáló patrol bekísért bennünket a parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk förmedt; hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem értettünk németül; s mind a négyen, cigány szokás szerint, egyszerre elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a honvédek minket állítanak ki a bombák elé, s úgy muzsikáltatnak velünk a sánc tetején; minden ágyú mifelénk lő; ezt a cigány ki nem állja!
– „Was sagen die Spitzbuben?” – kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott magyarul, s tolmácsolta neki.
– „Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.” Ugyancsak megszeppentem! Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok, s csak a képem meg a két kezem cigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen odaszóltam a cigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk hangszereinket, s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép himnuszát. Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. – „No, jól van, semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok, de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem muzsikáltok senkinek. Aki táncolni akar, csak nekem szóljon, majd megtáncoltatom én! Ott a deres.” A klarinétos tréfás fickó volt, s azt nem bírta eltitkolni: – „Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy bankóval fizet” – „Was sagt der Kerl?” – kérdezé a major. – „Gott soll segnen den grossen Herren, der zahlt mit grossen Banknoten” Erre még a nagy úr is elnevette magát. – „Hanem azért takarodjatok innen rögtön Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.” Mi kezét-lábát csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta „jeget eszünk, vizet iszunk”. Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket, szánkóra rakatott, s úgy kísértetett ki a faluból lovas őrjárattal. – Hisz éppen az volt az én kívánságom, hogy minél hamarább keresztüljuthassak az ércövön, mellyel az ostromolt vár körül volt zárolva. – Ha egyszer kijutunk a világba, ott azután nem kell félteni a cigányt, hogy eltévedjen. Keresztülhegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig, s keresztülélveztük a vándorcigányélet minden regényességét, ami télen különösen szapora szokott lenni.
– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az oltalma alatt utazhatott volna tovább? – szóltam én közbe.
– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt az utasításomba adva, hogy a küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar deréksereggel vonulok tovább, ott szívesen látták a cigányzenészt. A jó kedvét a honvéd soha nem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé vonult a görbe Tótországba, s az én feladatom az volt, hogy minél elébb Debrecenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztülcsúszni az ellenséges táborokon, amíg a Tisza partjáig eljutunk, ott azután megint barátságos világ van.
– Hová rejtette el kegyed a küldött sürgönyt?
– Az a hegedűmnek a fenekére volt belülről felragasztva. A cigánynak a hegedűjét csak nem szedik széjjel, amivel a mindennapi kenyerét keresi. Ami pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót fogadjunk, ami elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak cigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték: honnan jövünk? Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak ember kellett hozzá, aki elhiggye. Ön emlékezni fog arra a rettenetes téli útra a múlt télen?
– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.
– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam volna az önök ablaka alatt notturnót. Hahaha! A legkeservesebb állapotom volt, amíg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt Jellasics az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi síkság városait, Nagykőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztüldolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem elégedve. Kitűnően tudtam a bandámmal együtt egzekválni azt a szép indulót: – „Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!” A délceg „kolo” tánchoz is tudtam nótát húzni, s különösen kivívtam a megelégedését a melódiateljes „Schneider Fáni” polkával. Mondhatom, hogy egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég, s ha nagy volt a lelkesedés, dacára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.
Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arcára ne borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:
– Ezek a csókok nem számítanak, akkor ön férfi volt.
– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, amilyennek csak képzelheti magában a cigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé állít, és főbelövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük, bezártak bennünket egy kis mellékházba, s annak az ajtaja elé egy szerezsánt állítottak puskával.
Egy éjjel megszöktünk a kéményen meg a szomszéd háztetőn keresztül. – Azaz, hogy csak mi hárman, tudtunk kimenekülni én meg a klarinétos és a kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brúgos cigány azt mondta, hogy inkább gúzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott hagytuk bajra. – Bandára különben sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.
– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra csárda körül, magyar felkelő gerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt lehessek.
Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az előőrsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, aminőben a főbérlők szoktak nyáron át lakni, az előőrsre küldött granicsárok mind benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak. Az egyik cigány azt mondta: – „Lopjuk el a puskáikat!” A másik azt mondta: „De az öregapám se furulyázott puskával soha.” Én meg bíztattam őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuckák. Egy sivatag, nagy szaggatott terület, ahol egyik domb a másik után következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve csenevész nyírfákkal. Kísérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a ráhullott hó még fehérebb, s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak zuzmarától aláhúzva.* Ezen homokbuckák között bukdácsoltunk mi alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végigseprő szél rögtön betakarta a lábaink nyomát hóval.
Mai nap ez a hajdani sívó homok puszta át van alakítva gyönyörű szőlőteleppé, amelyen a magyar kormány az amerikai féregmentes szőlővesszőket termeszti.
J. M.
J. M.
– Jaj, csak farkasokra ne bukkanjunk! – mondá fogvacogva a kontrás:
– Hogy járnának azok itt, mikor annyi katona van, biztatám én a mórét.
– De szeretnek azok a „lóger” körül járni; mert ott mindig van „deg”.
Ahol a buckák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a távolban valami romféle lehetett. Vékony köd fedte az egész tájat, melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a telehold sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.
– Az a híres alpári síkság – magyarázám én Erzsikének –, ahol az ősmagyarok a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a szentlőrinci pusztatemplom fala.
– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. Amint nagy igyekezve bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás
– Verje meg a devla azt a sok varjút! Mért nem alszik ez most mind a kálvinista templom tetején?
Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjúnak éppen a kálvinista templom tetején alunni.
– Hát a kálvinista varjú a kálvinista templom tetején, a pápista varjú a pápista templom tetején, ahogy dukál.
Én nem értettem ezt a felekezeti különböztetést a varjak között; a cigány megmagyarázta:
– Hát az egyik varjú hamuszínű, a másik fekete; az egyik nem eszik húst, csak magot. Ez a pápista varjú. A másik hússal él; megeszi a földi férget, meg az elesett lovat; ez a kálvinista; mert nem böjtöl.
Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött egy sereg varjú hol felzúdul nagy károgással a magasba, hol megint leszáll ugyanarra a helyre, amelyről felrepült. Ott valami „deg” lesz.
Amint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a cigány balsejtelme helyes volt:
Alant az országút mellett, az árokparton hever valami nagy, fekete tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött vitatkozott egy sereg holló és varjú öt ordas farkassal.
Valami ötszáz lépésnyire lehettünk a rettenetes fenevadaktól.
Azok is egyszerre megláttak bennünket, s arra rögtön ott hagyták a hullát, s csúnya, éles hangú csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk száguldani.
– Jájh! végünk van! – jajveszékelt a kontrás. – Megesznek bennünket a farkasok!
A klarinétost még ebben a halálveszedelemben sem hagyta el a cigányhumor:
– No, akkor ugyan furcsa formában érjük meg a feltámadást.
Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.
Az egy vén lebotolt fűzfa volt, aminek az ágát minden évben le szokták vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buckó, körülnőve új hajtásokkal.
Engem, aki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a cigányok, ők aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.
Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén egy nagy nyílás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér benne.
– Teérted prímás a legnagyobb kár, te bújj le az odúba – mondá a kontrás.
Én megfogadtam a szót, s a fa koronájának a nyílásán át leereszkedtem a mély odúba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban előbb hozzákötöttem egy ágcsaphoz, hogy annál fogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a fűzfa odúja egész a gyökeréig ért. – Egy régi, vastag ág helyén azonban az oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyílás maradt, melyen keresztül, mint egy padlásablakból ki lehetett látni.
Az öt farkas nemsokára megérkezett.
Nem jöttek egészen közel; előbb kémszemlét tartottak. Ha egy-egy közel sunnyogott, a klarinétos ráirányozta a fúvószerszámát, hogy a farkas azt higgye, hogy az puska. Akkor a dúvad egyszerre háttal fordult, s elkezdte a két hátulsó lábával a havat sebesen előre szórni. Azt mondják, így szokott tenni, mikor azt látja, hogy a megtámadott ember védelmezi magát; teleszórja a szemét hóval.
Mikor aztán kitanulták a farkasok, hogy nincs nálunk lőfegyver, akkor elébb egy csúnya nagyot vonítottak, s azzal meg kezdték a fűzfa ellen az ostromot. Roppant szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérjék, de az mégis magas volt nekik.
Ekkor a cigányoknak az jutott az eszükbe, hogy ők gyakran hallottak a farkasok zenekedvelő hajlamairól, s elkezdtek nekik a klarinéttal meg a hegedűvel muzsikálni.
Az igaz, hogy a csúnya férgek erre abbahagyták az ostromot, körülülték a fűzfát, s a zeneszó mellé elkezdtek kardalban vonítani, a hold felé emelgetett sunda pofáikkal, azokkal a nagy seprűforma, lompos farkaikkal csapkodva az oldalaikat. Egy kis ideig még mulattatott is ez a jelenet.
Hanem egyszercsak eszembe ötlött a dupla veszedelem.
– Héj, cigányok! Ácsi! Ácsi! Hagyjátok abba! Az ördög van veletek? A muzsikálással ránk hozzátok a szerezsánok pikétjét, s azok megnyúznak bennünket elevenen.
Erre aztán abbahagyták a muzsikálást.
Ez, úgy látszik, még nagyobb dühbe hozta a farkasokat. Most már új stratagémához fogtak.
Kieszelték, hogy a fűzfa egy kissé félre van hajolva, s akkor aztán messziről nekiiramodva, igyekeztek a csapinós oldalon a fára felkapaszkodni. Ez a manőver sikerült volna is nekik. Ekkor láttam csak, hogy minő erőteljes állat a farkas, mennyivel ügyesebb mindenféle kutyánál. Futva feljutott a fűzfa koronájáig, csakhogy ott várta ám a bátor kontrás, s úgy rúgta orron a patkós csizmasarokkal, hogy a támadó vad ordítva bukfencezett vissza. Ez valami tízszer, tizenkétszer ismétlődött így!
S az volt a nevezetes, hogy valahányszor egy támadó farkas a cigány rúgásától lekalimpált a földre, a többiek mind rárohantak, s megtépázták, mintha megbüntetnék azért, hogy kudarcot vallott.
Egyszer aztán abbahagyták, s odaültek egy csoportba, éppen az én ablakom elé. A nyelveik kilógtak nyitott torkaikból; a kifújt állati gőz párája felém szállt a hidegben. Tanakodni látszottak. A legnagyobb közöttük lehetett a vezér. Ha egy fiatalabb elvakkantotta magát, azt nyakon kapta: „te ne ugass!”
Végre, úgy látszott, hogy kifőzték a hadifortélyt. Egyszerre fölkerekedtek valamennyien, s elkezdtek továbboldalogni, csak a hátraforgatott fejeikkel sandítva a fűzfa felé.
Az én cigányaim azt hitték már, hogy megmenekültünk.
– „Nem esztek cigánypecsenyét!” – kiabált rájuk csúfolódva a klárinétos, a biztosnak hitt erősségéből.
Ekkor egyszerre visszafordultak a farkasok, s akárcsak egy lóverseny rohamának a végén, egyik a másikat fél farkasfejjel előzte meg.
Az első felrohant a fára, s amint a kontrás azt fejbe rúgta, akkor a másik az elsőnek a hátán keresztül szökött fel, s megkapta az embernek a lábát.
Egy kétségbeesett ordítást hallottam:
– „Ne hagyj pajtás!”
A félig alárántott embert a másik zenész ki akarta szabadítani a fenevadak torkából, s arra ő is elveszté az egyensúlyt, s lezuhant a másikkal együtt a fáról.
Ami ezután történt, azt hadd ne mondjam el! Elég volt azt egyszer végigélni; a két szerencsétlen áldozatnak a halálküzdelmét ez undok fenevadakkal. Úgyis annyiszor álmodom vele. Azt hiszem, hogyha a hét főbűnben leledzném, azt is megbűnhődtem volna ebben a rettenetes órában. Az arcomat beledugtam az odvas fa pudváiba, hogy ne lássak és ne halljak. Egy örökkévalóságnak tetsző időig tartott a bestiális ordítozás, amit az átkozott lakomán osztozó farkasok ott a közelben elkövettek.
Én mozdulni sem mertem, hogy észre ne vegyék, hogy még én is ott vagyok. Én Istenem! Milyen rettegéseket kellett kiállanom!
Egyszer aztán megint elkezdett valami mormogás, szuszogás támadni a közelemben. A vén ordas körüljárta az odvas fát, szimatolva. Megérezte, hogy még abban is van egy martalék.
Elkezdte a fatövében felkaparni a földet. Bizonyosan lyukat akart ásni a fa alá, amelyen keresztül hozzám férhessen. Jó szerencsémre, az nem homokföld volt, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva. Ez nem sikerült neki.
Akkor észrevette azt az ökölnyi lyukat a fa oldalán. Onnan valamikor egy nagy oldalágat fűrészeltek le, s annak a helyén a fakéreg kirohadt. A farkas elkezdte ezt a nyílást tágítani, tépte az agyaraival, a forgács hasadozott, a körmeivel kaparta a pudvát. Már annyira kitágította a faodút, hogy a fejét bedughatta rajta. Láttam a zöld fényben égő szemeit; éreztem a bűzös leheletét; hallottam az agyarainak a csattogását. Ekkor a kétségbeesés vakmerővé tett. Hirtelen kirántottam a csizmám szára mellé tett görbe kést, a másik kezemmel megragadtam a farkasnak a fülét, s egy kanyarintással levágtam azt.
Erre az ordas bőszült ordítással rántotta vissza a fejét a nyílásból, s mint a megvert kutya, kezdett el vonítani, és tovaszaladt. A többiek mind utána. Én a kezemben maradt vadász trófeummal, a farkasfüllel, odarogytam az odvas fa derekához, le nem rogyhattam, mert az odú szűk volt.
(Engemet majd a hideg lelt ki e rémjelenet elbeszélése alatt. Erzsike maga is egészen kimerült bele.)
– Jaj! Egészen belefáradtam. Még most is reszketek, ha visszagondolok rá. Életemben ön a második, akinek ezt elbeszéltem.
Gondolom, hogy nagyon elsápadhattam. Az villámlott át az agyamon, hogy hát most éppen útban van a feleségem az emberlaktalan völgyön keresztül, s az erdészek jelentették, hogy itt farkasok járnak.
Erzsike nagyott lélegzett, újra felemelte a lecsüggesztett fejét, s aztán folytatá a történetét:
– A farkasoktól hát megszabadultam. De nemsokára megtudám, hogy ennek nem az afölötti szégyen volt az oka, hogy én a vezérüket megfosztám az egyik fülétől. Nem! A farkasok nem ilyen szégyenlősek. A buckák mögül egy lovascsapat közeledett. Hatan lovon ültek, egy pedig szamáron.
Az egyik rémületet felváltotta a másik.
Az odú nyílásán keresztül felismertem a lovasok egyenruháit a holdvilágnál. – Jellasics-huszárok voltak. S hogy semmi kétségem ne legyen, hogy mi járatban vannak, amint közelebb értek, megláttam a szamáron ülőnek az arcát. Az én hátrahagyott brúgósom volt.
Könnyű volt kitalálnom, hogy mi történt. Az ott maradt cigány, hogy a saját bőrét megmentse, vagy talán a deresen, kivallotta, hogy ez a banda Komáromból jött ki, s hogy ők egész Debrecenig vannak általam felbérelve. Ebből aztán rájöhettek, hogy én csak álcigány vagyok, aki az ostromolt várból viszek sürgönyt a magyar kormánynak.
A cigányt most azért hozta magával a lovascsapat, hogy a nyomomra vezessen. Ha rám találnak, végem van.
A holdfénytől világított hómezőn jól ki lehetett venniök az irtózatos dulakodás színhelyét. A hosszú vérvonalak, a széttépett öltönyök rongyai, egy csizmás láb a hóban. Hah! – Ne lássam magam előtt újra! – Odarobogtak nagy sebesen.
A brúgósnak le kellett szállni a szamárról.
Ordított, jajgatott a jámbor torkaszakadtából, cigány nyelven siratva a társait s átkozva a toportyánférgeket.
Egy őrmester volt a cirkáló csapat vezetője. Az horvátul kiabált a cigányra, s a cigánynak az a virtusa, hogy ami nyelvet nem tud, még azon is megérti, hogy mit kérdeznek tőle. Ő felelt rá magyarul:
– „Óh, jaj, óh, jaj! Megették az átkozott farkasok a mi drága prímásunkat! Itt van a csizmája! Csak a csizmáját hagyták meg. Jól ismerem! A múlt héten vette Cegléden! Hat forintot adott érte. Újdonatúj csizma! Ez az ő lábán volt.”
Világos volt, hogy a brúgós esze ott jár, hogy én valahol el vagyok bújva, s a legnagyobb rémség közepett is van annyi cigányság benne, hogy az üldözőimet bolonddá tegye. Az elején elárult, mert muszáj volt, de a végén megszabadít, mert teheti. Ő tudta legjobban, hogy az új csizmát én vettem a kontrásnak. Nekem bagariacsizmám volt. – „Nyebojsza!” – kiabált rá az őrmester, s mutogatta neki az ujjain – „Jeden, dwa!” (Ez csak kettő.) „Jak sza tri?” (Hol a harmadik?)
A cigány váltig esküdött, hogy ez a „harmadik!”
– „De hát hol az első?”
– „Hát hisz ez az első.”
Sehogy sem akart a fejébe menni az az algebrai igazság, hogy ha kettőt a háromból kivesznek, marad még egy.
Az őrmester parancsot adott egy huszárnak, hogy szálljon le a lóról, s kardjával oda mutatott a fűzfára, amiből azt vettem ki, hogy meg akarja vizsgáltatni a fát, nem odvas-e belől, nem rejtőzik-e benne valaki.
Most azt hittem, hogy itt az ideje azt a görbe kést a saját nyakam ellen fordítani.
Ekkor egyszerre puskaropogás támad a közel füzesből, s egy csapat lovas gerilla vágtat elő nagy „rajta magyar!” kiáltozással. Erre a Jellasics-huszárok sem vették tréfára a dolgot; hirtelen visszafordították a lovaikat, s elvágtattak a város irányában. A brúgós is felvetette magát a füles hátára, s a két csapat közül harmadik irányban, szépen elbaktatott. Nem kívánt részt venni a háborúban.
A gerillák, akik nagyobb számmal voltak, még egynéhány lövést utánaküldtek az ellenségüknek, olyan távolból, hogy a golyó nem érte a futókat, s aztán beérték a győzedelmükkel.
Én ekkor hallva, hogy magyarul kiáltoznak, hirtelen felkapaszkodtam az odúból a fa tetejébe, s elkezdtem, ahogy a rekedt hangommal bírtam, jelt adni az ottlétemről.
A vitéz hadfiak rögtön odajöttek a fűzfához, s lesegítettek veszedelmes helyemből.
A vezetőjük egy gyönyörű daliás alak, igazi magyar arcú ifjú, mindjárt kérdőre fogott: hogy kerültem ide; mi járatban vagyok?
Én, látva, hogy magyar harcosok közé kerültem, őszintén elmondtam, hogy Komáromból jövök, küldve vagyok Debrecenbe, a magyar kormányhoz, sürgős izenettel.
A gerillahadnagy gyanakodó ember volt
– „Ohó, babám! Azt könnyű mondani; de nehéz elhinni! Majd egy cigányra bízzák az ilyen nagy dolgot!”
Mondtam neki, hogy nem vagyok én cigány, csak olyanná van festve az arcom. Komáromban lakom, odavaló vagyok. – „No, hát ha odavaló vagy, mondd el, hogy ismered-e ottan Jókai Mórt, – s mit tudsz felőle?”
Nekem igen kellemes volt erre megfelelnem:
– „Igenis jól ismerem, azt is tudom felőle, hogy Kecskeméten járt a főiskolába, ottan végezte a jogot, – sőt ottan tanult egy festő jóbarátjától olajban festeni.”
– „Szervusz, pajtás! – szólt erre a hadnagy, a tenyerembe csapva – az a festő jóbarátja éppen én vagyok.”
Lássa ön, még itt is ön segített rajtam.
– Jancsinak hívják azt az én volt iskolatársamat? – kérdezém én.
– Igen. Úgy hívják. Vele volt egy másik fiatalember, valóságos leányarc, azt meg Józsinak szólították; az különösen nagyon kérdezősködött ön felől. Mikor önök Kecskeméten műkedvelői előadásokat tartottak, ő játszotta azokban a leányszerepeket.
– Igen. Úgy van.
– Lássa ön, ilyeneket nem tudhatnék, ha ott nem jártam volna. Ezeket mind elbeszélték nekem a gerillák, akik magukkal vittek; az egyik rám adta a bundáját, a másik felültetett a lovára, úgy vittek a „Szikra” csárdáig, ott puncsot itattak velem, gulyáshússal jól tartottak, s aztán bundából ágyat csináltak a számomra, hogy aludjam ki magamat. A Jellasics-huszároktól nincs mit tartanom, azok reggel előtt vissza nem térnek, akkor aztán jönnek regementestől a gerillákat elfogni; de mi akkor már túl leszünk a Tiszán. A szánkók készen állnak befogva, az első jeladásra vágtatunk vissza a jégen Cibakházára, ott van a Damjanich előcsapatja.
De én még sokáig nem tudtam elaludni; folyvást ott kavargott a szemem előtt az az irtóztató halálküzdelem a két szerencsétlen ember és a fenevadak között, az az ordítás, az a jajgatás keresztülhangzott a vidám gerillák danáján is: – „Ég a gunyhó, ropog a nád! Szorítsd hozzád ezt a barnát!” Álmomban ez a nóta keveredett össze a farkasordítással, majd a farkasok énekelték, hogy „Ég a gunyhó!” majd meg a szerezsánok üvöltöttek az ágon ülő cigányokra. – Reggel tájon két puskalövés ébresztett fel. – Örültem, hogy megmenekültem a kísérteteimtől! – A gerillahadnagy sürgetett, hogy gyorsan üljek a szánkóra, Kecskemét felől lovascsapatok közelítenek.
Tíz perc alatt átvágtattunk a Tisza jegén. A túlsó parton már a honvéd előörsök tanyáztak. A gerillák dolga volt az ellenséget fellármázni, a szénásszekereit elfogdosni s aztán hírt hozni a csapatok mozdulatairól.
Engem egyenesen Damjanich elé vittek.
Én már akkor nem voltam kénytelen a magammal hozott sürgönyt rejtekben tartani, szétbontottam a hegedűmet, kivettem belőle a leragasztott iratokat, s azoknak a bemutatásával igazoltam magamat.
A hatalmas, daliás alak biztatón mosolygó tekintetét soha sem fogom elfelejteni. Majd elfelejtettem a láttára, hogy férfi vagyok, kedvem lett volna előtte térdre esni és kezet csókolni. Úgy el voltam fogódva, hogy nem tudtam előtte beszélni.
A tábornok egy pohárkába szilvóriumot töltött:
– „Igyál fiacskám, ettől majd kienged a torkod.”
A torkom be volt rekedve, olyan mély hangom volt, mint egy férfinak. Mondtam neki, hogy Komáromból jövök, Mészáros Lázárhoz vagyok küldve.
– „Dejsz, az öreg „kóficot”* hiába keresed Debrecenben, fiacskám, az ott már nem parancsol. Hát ti, komáromiak, még azt sem tudjátok, hogy ki fiai vagytok? Most más rendelkezik a háborús ügyekben. Majd én adok neked ajánlólevelet.”
A magyar hadügyminiszter egy replikájában azt mondta az ellenzéknek, hogy az ő indítványukból nem lesz más, mint kófic; innen maradt rajta e név.
J. M.
J. M.
Aztán írt nekem egy pár sort egy tábornokhoz, kinek olyan német neve van, ami a magyarban annyit tenne, hogy „bácsi”. (Közbeszóltam: – Az a német nevű tábornok volt a lelke a mi hadszervezésünknek.)
– Akkor aztán kaptam a tábornok rendeletéből tisztességes honvédtiszti egyenruhát (az arcom barnaságát még egyelőre megtartottam), s azon kívül nyílt parancsot, hogy engem állomásról állomásra, stafétai gyorsasággal szállítsanak Debrecenig.
Másnap estére eljutottam Debrecenbe. Amint a szánkóból leszálltam, egyenesen a tábornokhoz siettem.
Az egy szelíd, nyájas képű úr volt, rövidre nyírt bajusszal, szakállal. Még csak tábornoki egyenruhát sem viselt, senki sem nézte volna ki belőle a rangját. Az ajánlólevelemet átolvasva, azt kérdezte tőlem, élesen a szemem közé nézve:
– „Ön Rengetegi Tihamér, százados?”
Én, ha csak saját érdekemet kellett volna tekintenem, egész őszintén megmondhattam volna, hogy sem azt a nevet, sem a katonai egyenruhát nem illetékesen viselem, de nem volt szabad elárulnom a hetényi viskóban kussadó hívemet:
– „Én vagyok az, tábornok úr!”
– „Ki nevezte önt ki századossá?”
– „A hadügyminiszter.”
– „Vitéz tetteiért?”
– „Bécs ostroma alatt kétszer vittem sürgönyöket az ostromló táboron keresztül a magyar kormánytól Bem tábornokhoz.”
– Az sem igaz – vetém közbe én –, én tudom jól, hogy ki által küldte azokat a magyar kormány.
– Nekem így dicsekedett el vele a barátom – mondá Erzsike, és aztán folytatá az elbeszélését.
– „Jól van – mondá a tábornok – Adja ön által a sürgönyt.” A tudósítás titkosírással volt szerkesztve.
– „Ezt nekem előbb majd dechiffrálnom kell. – Az éjjel honvédelmi bizottsági ülést tartunk. Holnap korán reggel jelentkezzék ön nálam. Most menjen a „Fehér lóba”. Senkivel beszédbe ne elegyedjen. Maradjon a szobájában.”
Egy óra múlva azonban már utánam küldött és magához hívatott.
Ezúttal bevitt a belső szobájába. Ő megengedte magának azt a luxust, hogy kétszobás szállást tartson Debrecenben. Más két miniszternek, Nyáry Pálnak és Patay Józsefnek csak kettőjüknek volt együtt két szobájuk.
Most már nyájas volt hozzám a tábornok, leültetett az asztalához és teát töltött. Szivarral is megkínált s én, bár nem kellett, rágyújtottam. Csípte nagyon a nyelvemet; de mutatnom kellett, hogy férfi vagyok.
Ekkor aztán elbeszéltette velem, hogyan jöttem ki a várból, hogy hatoltam át az ellenséges táboron. Előadásom nagyon meghatotta. Mikor elbocsátott, megszorította a kezemet, s biztosított felőle, hogy merészen keresztülvitt jó szolgálatom meg lesz jutalmazva. Újból másnap reggelre parancsolt magához. Én teljes parádéban jelentem meg a szállásán.
Praeferentissime eléje bocsátottak.
Ismét leültetett a belső szobájában, s a külsőnek az ajtaját tolózárral bereteszelte.
Az asztalán volt kiterjesztve egy nagy katonai térkép, mely Felső-Magyarországot és Galiciát foglalta magában.
– „Ön igen nevezetes adatokat hozott magával Komáromból – kezdé halk hangon. – A keletet nézve, meglepő gyorsasággal hatolt el idáig. Most önnek a választ is vissza kell vinni, mely a hadvezérség utasításait foglalja magában – s egyúttal a ma éjjel kinevezett új várparancsnok megbízatását. Vissza tud ön hatolni a várba azzal a sürgönnyel?”
– „Megkísérlem.”
– „Okvetlen vissza kell önnek oda menni! Minő terve van hozzá?”
– „Ugyanazon az úton, módon és abban az álmezben nem mehetek vissza, amelyben kifelé jöttem. Két társamat széttépték a farkasok, a harmadikat elfogták a szerezsánok, az mindent kivallhatott, engem már ebben az alakban felismernek, ha újra szemük elé kerülök. Aztán meg semmi elfogadható ok sincsen, amiért cigányok a vidékről be kívánjanak menni egy bombázott városba. Ezt a sürgönyt csak egy nő viheti be Komáromba, aki valamely kifogástalan ürügy alatt kénytelen oda bemenni, mégpedig osztrák kísérő menlevél mellett.”
A tábornok csodálkozva csapta össze a kezeit.
– „S van önnek ilyen asszonya, aki erre vállalkozik?”
– „Biztos vagyok felőle.”
– „Hol van? Kinek hívják?”
– „Azt magamnak tartom, tábornok úr. A várba bejuthatás anélkül is meg van már nehezítve azáltal, hogy Guyon Richard várparancsokká kineveztetése közzé lett téve.”
A tábornok felugrott a székéről dühében.
– „Hát ki tette közzé?”
– „Itt van a hivatalos lapban” – mondám én, kihúzva a zsebemből a „Közlöny” azon reggeli számát.
A tábornok a kurta bajuszát még kurtábbra rágta.
– „No, már azt látom, hogy a titoktartást nem mi magyarok találtuk fel. Mármost ezt az ellenség megtudja; de a komáromiak nem tudják meg.”
– „Nekem igen jó tervem van, hogy a hadvezérség utasítását kezükhöz juttassam.”
– „Postagalamb vagy léghajó által?”
– „Tervemhez egy külföldi útlevélre van szükségem.”
– „Azt meg fogja ön kapni. Angol útlevelet, ellátva a követség láttamozásával. Kinek a nevére?”
– „Az asszonyságéra.”
– „Akkor mégis meg kell mondani önnek, hogy kinek hívják az asszonyságot.”
Megmondtam neki az igazi nevemet: a Bagotay Mukiné törvényes előnévvel.
– „És ön? Hogy jut be a várba?”
– „Meglehet, mint annak a hölgynek a kocsisa. Meglehet, hogy sehogy sem; csak a sürgöny bejusson.”
– „S hogy fogja önnek a hölgye ezt a sürgönyt elrejteni? Azt előre is megmondhatom önnek, hogy ha az ön hölgye magának Windischgraetz hercegnek a védlevelével fog is az ostromló seregen keresztül a városba bejutni, az osztrákok ugyan igen udvariasan fognak vele bánni, hanem azért azt fogják neki mondani, hogy most kegyeskedjék nagysám besétálni ide a mellékszobába; ott talál egy teljes kész női öltözéket, azt szíveskedjék felvenni, ha valamivel bővebb a viseltnél, az nem baj. A magával hozott öltözet itt marad – egész a cipőkig és a harisnyákig, majd mikor vissza tetszik jönni, megint átcserélheti. Mert azt már tudják, hogy kémiai tintával az ingre is lehet írni s a reagenssel az írást előtüntetni, aztán meg lehetnek a cipősaroknak titkos nyitjai, amikben egy szalmapapírra írott levélke elfér. Sőt még a feltűző fésűjét is ott fogják tartani a hajából, mert arra is lehet microscopicus betűkkel valami izenet felírva.”
– „Ezt mind megtehetik. Azért az a hölgy mégis be fogja vinni a várba azt az izenetet.”
– „Ennek a titkát mégis szeretném tudni.”
– „Igen egyszerű az. Az egész sürgönyt elejétől végig meg fogja tanulni, – könyv nélkül.”
A tábornok elnevette magát.
– „Ohohó! Kedves barátom! Ne gondolja ám azt, hogy mi itten egy jó magyarul írott sürgönyt bízunk a futárunkra, hogy ha azt útközben el találják fogni, az ellenfél az egész jövendő haditervünket megtudja belőle. Sőt szándékosan árulóvá is lehet. Olyan idők járnak, amikor az emberek találnak mentséget az átnyergelésre. Ez a sürgöny magával viszi mindazt a titkot, hogy hol van az erőnk, hol van a gyöngeségünk, hol akarunk támadólag föllépni, s hol nem vagyunk kellően megvédve. Egy ilyen sürgöny elárulása megér az ellenségnek egypár százezer forintot.”
– „Biztosítom a tábornokot, hogy sem én, sem az a hölgy nem fogjuk elárulni.”
– „Azt nem is tehetik önök, mert az egész titkosírással van szerkesztve. Tessék a kezébe venni. Ért belőle egy szót? – Hát meg lehet ezt valakinek könyv nélkül tanulni?”
A kezembe adott írásban összezagyvált betűk voltak szavakká csoportosítva; írásjegyek, amiknek foglalatját alig lehet nyelvnek kimondani. Én azért mégis azt mondtam a tábornoknak, hogy az a hölgy meg fogja azt könyv nélkül tanulni.
– „Az lehetetlen.”
– „Semmi sem lehetetlen. Egyszer, mikor még színészek voltunk…”
– „Tehát önök színészek voltak? – Az a hölgy is?”
– „Igen. Egész társaságunk átkelt Eszékre. S ott eljátszottunk horvát nyelven egy egész színdarabot, anélkül, hogy a tartalmából egy szót is értettünk volna. Az ember olyan, mint a szajkó. Ha százszor elolvas valamit, a fejében marad értelem nélkül is.
– „No, hát hadd lássam, olvasson el ön csak két sort ebből a sürgönyből százszor egymásután, félóra elég rá; a fejében marad-e?”
Vállalkoztam rá. Nem telt bele negyedóra, hogy azt mondtam, készen vagyok. Visszaadtam a tábornoknak a sürgönyt, kértem papírt és irónt. És aztán lassan, gondolkozva leírtam betűt betű után, amit az a két sor tartalmazott.
– „Önnek csodafeje van! – mondá a tábornok elbámulva. – S annak a hölgynek is ilyen képtelen nagy emlékezőtehetsége van, mint önnek?”
– Éppen ilyen.
– „Akkor lehetőnek tartom a fortélyát.”
(Én nem álhattam meg, hogy félbe ne szakítsam: – És kegyed csakugyan vállalkozott arra, hogy egy titkos jegyekből összerótt egész sürgönyt betanuljon könyv nélkül?)
Erzsike félig szánakozva, félig mosolyogva nézett a szemembe.
– Nem édes barátom! Önt nem akarom megcsalni, mint más embert. Szemfényvesztés volt ez az egész. A várkormányzósághoz érkezett kryptogrammokat Rengetegire szokták bízni, hogy hüvelyezze le a titkos kulcs szerint. Ő közölte velem e kulcsokat. Egy szót kell csak tudni, melynek az egymás után következő betűi az alfabet jegyeit más meg más sorban állítják elő. Egy kis számolásba kerül az egész; de semmi fejtörés nem kell hozzá. Én előbb a titkosírást a kulcs segélyével lehüvelyeztem, s aztán megint visszaadtam az ákombákomot.
– Tudja kegyed, hogy ha arra rájön a tábornok, hát akkor kegyedet főbe löveti?
– Sejtettem én azt. De nem gyanakodott. Igen jó ember volt. Azt mondta, hogy ilyen módon tehát biztosan kézhez jut a sürgöny.
Akkor azután a haditérképen kijelölte számomra az utat, amelyen keresztül Galiciába kijuthatok, s amelyen valószínű, hogy ellenséges csapatokkal nem találkozom. Az útlevelet Bagotay Jánosné számára sajátkezűleg töltötte ki. Az útitárs személyleírását kértem, hogy hagyja kitöltetlen.
Mikor ezzel készen volt, átadott egy tárcát osztrák bankjegyekkel és legújabb Reichsschatzseinokkal; azonkívül száz louis d’ort és egy csomó huszaspénzt.
Azzal megszorította a kezemet, s azt mondá:
– „Ennek a sürgönynek az utolsó sora tartalmazza Rengetegi századosnak őrnaggyá előléptetését.”
(Mind a ketten egyszerre elnevettük magunkat! „Hát innen kölcsönözték a pisztolyokat?” – mondja Hugli borbély Szigligeti „Két pisztoly”-ában. Akkoriban ez repülőmondat volt!)
Erzsike ezentúl egész vígan folytatá:
– Visszafelé már egész úri módon folyt az utazásom. Mindenütt váltott relével. Két nap múlva Bécsben voltam. Még Komáromban értesültem, hogy az anyám odamenekült, s benső barátságot tart fenn azzal a bizonyos főrangú tiszttel a császári hadseregben. Az meg ott szolgált a hadügyminisztériumnál. Könnyű volt rátalálnom. – A viszontlátás jelenetének leírását elengedem önnek. A mama szeret komédiázni; de rossz színésznő, nem tudta a szerepét. Szeretett volna sírni is meg elájulni, mikor berontottam hozzá, de nem vitte tovább a fulladozásnál. – Én annál jobban tudtam a magam szerepét. Magam mentettem őt ki azért a kvalifikálhatlan magaviseletéért a legutolsó találkozásunk alkalmával. Magam voltam a hibás. Eszembe kellett volna lenni, hogy a mama szekerébe ne kapaszkodjam, mikor őt halálra keresi a felbőszült néptömeg. Aztán egyenesen áttértem az idejövetelem indokára. A magyar kormánybiztos Komáromban kiadta a rendeletet, hogy minden bárhol található osztrák bankjegyet a piac közepén el kell égetni. A mamának is van negyvenezer forintja bankjegyekben, melyeket az árvapénztár az én hozományomból tartott vissza. A pénz úgy gyűlt össze, hogy ki volt adva adósoknak kamatra. Azok, amint a kormánybiztos rendeletét megértették, rögtön siettek a német bankóikat felvinni – de nem a várba, hanem a városi pénztárba, hogy legalább a kötelezvényüket visszakapják. És így a mi pénzünket fogják elégetni. Ezért szaladtam ide lóhalálába. Ha a mama most nekem azonnal meghatalmazást ad, én azzal rögtön visszatérek, s miután nagy befolyásom van a várbeli parancsnokságra, kieszközlöm, hogy a mi pénzünket ne égessék el, hanem szolgáltassák ki nekem. Én aztán majd a mamával eligazítom a magunk dolgát. Neki is voltak ottrekedt tőkepénzei. Azokat én mind kiveszem.
Ez az előterjesztés megtette a hatását. A pénzkérdés az örökmozdony.
Én a mamának azt levélben is megírtam, amikor még a közlekedés könnyebb volt (a Csallóköz felé sokáig nyitva volt az út), hanem a mama – ideges emberek módjára – azt tette a levelemmel, hogy az írásomat megismerve a címen, fel sem bontotta azt; de elzárta a chautouille-jába. – Azt gondolta, valami bűnbánó esedezés van benne. Most azután, hogy a levelemre figyelmeztettem, előkereste azt, s majd elájult ijedtében, mikor a levelemet felbontotta, meglátta abban az odamellékelt hivatalos hirdetményét a kormánybiztosnak, s abból megtudta, hogy már csak három napi haladék van az osztrák bankjegyek elégetésére kitűzött határidőből.
Nosza hirtelen futni a főtiszt jó barátjához, onnan a mindenféle katonai főparancsnokságokhoz, a számomra Geleitscheint kieszközölni, azután törvényes meghatalmazást íratni, mely mellett a pénzeket reklamálhatom, s akkor aztán „egy percig se késsél, édes leányom!” fiákkerbe ülni és vágtatni Komárom felé.
A visszamenetelnél sokkal kevesebb akadályra találtam, mint a kijövetelnél. Ugyanaz a vértes őrnagy, aki mint cigányprímást, majd megveretett, csupa udvariasság volt irántam. Ajánló leveleimet elolvasva, amelyekben utazásom célja is meg volt említve, semmi kétsége sem lehetett, hogy tisztán magánügyben járok, amely nagyon sürgetős. Még csak meg sem motoztatott. Esze ágában sem volt, hogy öltönyeimet kicseréltesse velem. Akármit bevihettem volna magammal a várba.
Amint az ostromzár-vonalon belül jutottam, letértem az országútról Hetény felé, hogy az én szobafoglyomat kiszabadítsam.
A viszontlátás első örömei után elbeszéltem neki azt az egész történetet, amelyet most önnek előadtam. Annyit mondhatok, hogy sokkal háladatosabb publikumom volt, mint ön. A szenzációs jeleneteknél földhöz verte magát, mint „Hinkó, a hóhérlegény” címszerepében. S összekulcsolt kezekkel könyörgött a farkasoknak, hogy ne egyenek meg. Esküdött, hogyha megkaphatja Jellasics bánt, halálra táncoltatja, amért velem kegyetlenül muzsikáltatott magának. Mikor aztán a betanult sürgönyt a titkosírás kulcsa szerint lediktáltam neki, amelynek a végsorai az ő őrnagyi kineveztetését tartalmazták, a hála túlömlő kitörésével kiálta fel: – „Királyném! Zenobiám!” – Én megtettem őtet őrnagynak, ő megtett engem királynénak; nem lehetett egymásra panaszunk.
– Mármost aztán siessünk a várba, mert énnekem is sietős ügyem van ott, megmenteni a vagyonunkat. A házunk már elégett, ha még a pénzünket is elégetik, koldussá leszünk. – Ez őtet is sietteté.
– Csak még valamit ki kell gondolnom az expedíció kiegészítéséhez, valami hőstetthez hasonlót.
Ki is gondolta odáig, amíg a várba bejutottunk.
A kiküldött futár visszaérkezése, a magyar főhadparancsnokságtól meghozott sürgöny, általános szenzációt keltett a várban, s elterjedt a városra is.
A várkormányzó azonnal közzétette, hogy Rengetegi Tihamér kapitány, a hadügyminisztérium által, rendkívüli szolgálataiért, őrnaggyá lett kinevezve.
Következett a visszatért hős tiszteletére rendezett díszlakoma. Az egész tisztikar jelen volt, hölgyek is részt vettek benne. Magam is ott voltam. Még ilyen remekül játszani nem láttam Bálványosit (pardon! Rengetegit), mint ezen az estén. Ő volt a cigányprímás, aki negyedmagával keresztülmuzsikálta magát valamennyi ellenséges táboron. De mennyi mulatságos tréfa történt vele. Azt hiszem, az egész adomagyűjteményt felhasználta, amit a cigányokról írtak valaha. Hát mikor arra a rémjelenetre került a sor a farkasokkal! Az volt a drasztikus előadás. A valóság nem volt rettenetesebb, mint ahogy ő előadta. Hajmeresztő részletezés, borzalmas fantázia. Az asszonyok ájuldoztak, a férfiak szörnyűködtek; csak én nekem volt nevethetném. Mikor aztán megérkeztek a gerillák, hej de vitéz lett egyszerre az én Rengetegim! Ő is lóra kapott, s üldözőbe vette a vasasokat. – Neki vasasok voltak! Jellasics-huszárral derogált neki verekedni. – Dehogy engedte volna el magának azt az adomát a karikásostoros gerilla meg a vasas közötti párharcról: – „Ich parire rechts; er haut mich links!” – Végképp dicsőséges volt azonban a visszajövetelének a leírása a mátyusföldi ostromzároló seregen keresztül. Sötét éjben, hófuvatagos éjszakán, lóháton keresztülvágtatva az osztrák előörsök között, átugratva a sorompókat, a sáncárkokat, a golyók fütyöltek a füle mellett jobbról-balról; a lovát kilőtték alóla; de ő minden esélyre készen, hirtelen felkötötte a korcsolyáit, s villámsebesen átkorcsolyázott a Zsitván, a Csilizen, meg még egypár meg nem nevezett folyóvizen. Így érkezett vissza a várba. – Mindenki el volt tőle ragadtatva. – A hölgyek összecsókolták, s muskátlilevelekből rögtönöztek babérkoszorút a halántékára.
A látszat kedvéért én is csak odamentem hozzá, hogy meggratuláljam ennyi kiállott szenvedésekért és hőstettekért. Hej, de akkor egyszerre milyen feszes lett az én barátom. Hidegen meghajtotta magát előttem, lefelé vonva a szája szegleteit s fölfelé a szemöldökeit.
– „Madame! Önnel még egy kis eszmecserénk lesz! Hát ön hol járt azalatt, amíg én az életemet mindennap százszor kockára tettem a hazáért! Meg tudja ön mondani, hol töltötte a napjait azalatt?”
Én csak elámultam! A szó a torkomon akadt. A vér az arcomba szökött. Éreztem, hogy most minden ember énrám néz. Azon idő alatt természetesen, hogy nem látott senki Komáromban.
– „Ha az kiderülne, amit a világ suttog, hogy ön azalatt Bécsben járt! De nem! Ezt nem hihetem el.”
A nagylelkűsége még jobban megalázott, mint a vádja. Én félvállról feleltem neki.
– „Mi köze önnek hozzá, hogy én hol járok-kelek?” S azért is úgy tettem, mint aki nem szégyenli magát. – Elkezdtem beszélgetni más fiatal tisztekkel.
Aztán nemsokára elhagytam a lakomatermet.
Amint a várpavilon hosszú folyosóján végighaladtam, Rengetegi utánam futott, és utolért.
– Az ördögök vannak önnel? – mondám én – hogy a társaság előtt engem vádol és gyanúsít; mintha áruló, vagy nem tudom még mi volnék.
– „Csitt, Zenobiám, királyném. Értsük meg egymást. Nekem a féltékenyt, a haragost kell játszanom, éppen a kegyed érdekében. Menjünk a szobánkba, ott majd mindent elmondok.”
Mikor aztán magunkra maradtunk, bezárt ajtónál, akkor szépen felvilágosított.
– „Kegyednek a pénzéről van szó.”
– Ahá!
– „Nekem a sok magasztalás, elismerés, ováció s más afféle csemege között az igazi harapnivaló forgott az eszemben. Négyszem között azt mondám a kormánybiztosnak, hogy ha már valami megjutalmazásra gondolnak, hát tegyék meg a kedvemért, hogy annak a hölgynek, aki szívemhez oly közel áll, a városi pénztárban talált vagyonát ne adják át a lángoknak; hanem engedjék neki magához venni. – A szigorú jellemű hazafi azonban kérlelhetetlen volt, mint egy Brutus: – »Soha! Amit lefoglaltunk, azt elhamvasztjuk, ha a saját apámnak a vagyona volna is. Kivételt senki kedvéért nem tehetünk. Mit mondanak azok a szegény emberek, akiknek a tíz-húsz forintocskáját autodafé lángjainak átadjuk, ha a gazdagok negyven-ötvenezer forintját meg repülni hagynók. Égni fognak!« – Ezt haragos arccal mondta. – Azután csendesebb hangon hozzá tevés: – »Egyébiránt, az elégetés végrehajtásával önt bízom meg«”.
Kezdtem már érteni a dolgot.
– „Eszerint minekünk okvetlenül brouilliroznunk kell egymással. Haragba kell jönnünk. Pár nap múlva megtörténik az autodafe. A piac közepén lesz a máglya. Én egyenkint hajigálom a bankjegy-csomagokat a pattogó hasábok közé. A legtestesebbnek a fölemelésekor magasztos arccal elkiáltom önnek a nevét. Ez is vegyüljön a lángok közé. Kegyed legyen ott a kenyérsütőnék csarnoka alatt, és átkozódjék. – Tudja azt az átkozódási jelenetet Deborahból? – Az autodafé után egy élénk elválási scena. Egymásnak az emlékeit a lábaihoz dobáljuk. Én önnek azt a hímzett vánkost, melyet névnapomra készített. Abban lesznek a kegyed és a mamája megmentett pénzei. Aztán el innen gyorsan! Vissza Bécsbe.
– Hát a csomag, ami el fog égni?
– Azt csak bízza rám. A Komáromi Újság példányai éppen olyan jó tüzet adnak.”
Minden az instrukció szerint történt.
És megmentettem a vagyonunkat, s ismerjük el, hogy ez okosság volt mind tőlem, mind a barátomtól. Senkinek sem vétettünk vele. Csak azt hoztam el, ami az enyim.
Mi azután, forma szerint, mások hallatára, összepöröltünk. Rengetegi barátom kitűnően játszotta Othellót, én azonban nem játszottam Desdemonát, hanem Gonerilt, a legbecsmérlőbb kifejezésekkel illetve az eltaszított imádót. – „Minek önnek egy zászlóalj? Elég önnek egy „trupp” is.” Erre halkan közbe is szólt: – „Hallja, most mindjárt azt mondom, amit a molnár mondott a vargának, hogy – Szálljak csak le a keresztről! – Miután az ismerőseinknek nem sikerült bennünket kibékíteni, ünnepélytelenül elváltunk, s én visszamentem Bécsbe.
Útközben ismét betértem az osztrák őrnagyhoz. Megmutattam neki a magammal hozott pénzt – természetesen nem kötve az orrára, hogy mi módon jutottam hozzá. Olyan barátságos volt, hogy még levelet is küldött általam, a bécsi jó ismerősünknek, a mama ezredesének. Beszélgetés közben előhozta, hogy Komárom új várparancsnokot kapott, Guyon Richárdot. Ő már értesítve volt erről. Én biztosítám felőle, hogy a komáromiak még nem tudják. – „No, csak arra vagyok kíváncsi, hogyan fog az új várparancsnok, a fejünkön keresztül, a várba repülni? Ha erre jön, szívesen látom egy kis »úrvacsorájára«.” Németül még szebben hangzik: „Das letzte Abendmahl”.
(– Pedig azért Guyon mégis keresztül törte magát a várig, s az úrvacsorája az őrnagynak maradt.)
– Képzelheti ön a kedves fogadtatást, melyben részesültem, midőn a mamához újra visszakerülék Bécsbe, s a pénzét átadtam. Karjai közé zárt, csókjaival elhalmozott, könnyeivel elárasztott, egyetlen gyermekének nevezett. – Én a saját apai örökségemül rám maradt negyvenezer forintomat betettem a bécsi takarékpénztárba. A hozományom többi része Bagotay Mukinál volt még; kivéve azt, amit együttlétünk alatt elköltöttünk. Ez is megkerült; de hogyan?
Amint tavasszal a hadikocka megfordult, Komárom föl lett szabadítva az ostrom alól, én is siettem vissza otthonunkba. A mamának azt mondtam, hogy sürgős feladatom újra fölépíttetni a leégett házunkat, csak a tető égett le; a boltozatok megmaradtak. Ő helyeselte elhatározásomat, s büszke volt rá, hogy ilyen okos és vállalkozó szellemű leánya van.
Én csakugyan hozzákezdtem a házunk újra felépítéséhez, felhasználva a várfelszabadítás s a második ostromzárolás közötti boldog időt. – Én bécsi tartózkodásom alatt, folyvást a katonai körökkel érintkezve, már láttam előre, ami be fog következni. Minek tépjem fel ezt a sebet? Minden illúzióm oda volt. Az én hősömet is megtanultam közelről ismerni, mondhatom, a kulisszák mögül. A „Világ ura” ott könyörög a szabójának, hogy csak a jutalomjátékig várjon a kontójával, s akkor egyszerre fellép a diadalszekérre, melyet elfogott királyok vonnak ki a színpadra, s deklamál a meghódított Konstantinápoly népének! – Hanem egy dologban teljes bámulatomat vívta ki Rengetegi őrnagy: a stratégia tudományában.
– Áh!
– Bizony „áh!” Én olvastam első Napóleon, olvastam XII. Károly hadjáratairól; de annyi hadászati furfangot mind valamennyien nem fejtettek ki, mint amennyit kitalált az én hősöm azon feladatnak sikeres keresztülvitelében, hogy az ember, mint főtiszt, szüntelen részt vegyen a legválságosabb ütközetekben, anélkül, hogy valaha a saját személyét valami kilőtt golyónak az útjába engedné tévedni. Mindig talált valami „kiküldetést”; amivel elskizzirozhatta magát. S ha én egyszer-egyszer szemére lobbantottam ez önszeretetét, azt mondta: – „Nekem kötelességem van a művészet iránt; ha féllábamat ellövik, nem játszhatok többet”. – Hanem azért aztán, ha vége volt egy ütközetnek, ki volt a nagyobb hős, mint ő. Mások csak aratták az ellenséget, de ő csépelte! – Valami rettenetes az, mikor egy nő tapasztalja, hogy az eszményképe folyvást hazudik. Olyan forró, lángoló meggyőződéssel hazudik, hogy nem mer benne senki kételkedni. – Vajon az is mind ilyen „igaz”-e, amire énelőttem esküdni szokott.
Én azalatt folytattam az építkezést, minden építőszer méregdrága volt; de pénz is volt sok. – Hogy honnan támadt a sok pénz? azt is elmondom. Az orosz seregek már benn voltak az országban. A spekuláns fajta már vette észre, hogy a nemzet ügye hanyatlóban van. A magyar hadseregek mindenütt visszavonultak. Ekkor Klapka egy diadalmas ütközetben felszabadítá Komáromot az ostromló sereg alól, kicsi híja, hogy el nem fogta az egészet. Erre az az egész vidék egyszerre feléledt, új győzelmek sorát látta bekövetkezni. – Most azután mindenünnen, az egész országból tódult oda a megriadt vállalkozók, szállítók fajzata, akinek a táskája tömve volt magyar bankóval, s vásárolt mindent, ami csak megvehető; olyan árakon, aminőt csak kérték az eladók. – Hát az én Bagotay Mukim is felhasználta ezt a szerencsés korszakot financiáinak rendezésére. Eladta a gulyáit négyszeres árért. A kapott árt, magyar bankóban aztán beküldé a Komárom városi letéti pénztárba, mint az én visszafizetett hozományomat. A város is igyekezett a kapott bankókat azon melegében az én kezembe juttatni; – de még magam is siettem azokat az építőmesterekre rásózni, s valószínű, hogy azoknak sem ragadt a pénz a tenyerükhöz. – Nem jut önnek eszébe a társasjáték amivel gyermekkorunkban mulattuk magunkat, hogy egy szalmaszálat meggyújtottunk, s aztán körben ülve kézről-kézre adtuk; akinek utoljára úgy a körmére égett a szalma, hogy el kellett dobnia – az volt a vesztes. Ilyen szalmaszál volt az én hozományom, amit a férjem visszaadott. Az anyai ház teteje a szalmacsutak, ami megmaradt belőle. – Csak az az összeg, amit a bécsi takarékpénztárnál letettem, van még a világon. – Aztán meg a Rengetegi Tihamér. De az sem maradt meg, mert visszaváltozott Bálványosivá. Most itt vagyunk, összeköt bennünket egy közös komédiajátszás. Reggeltől estig minden szó hazugság, amit másoknak mondunk – meg amit egymásnak mondunk. – Még az sem igaz, hogy Rengetegit valami üldözés fenyegetné, mert a komáromi kapitulációnál ő is megkapta a menlevelet, mely életét és szabadságát biztosítja. – Nem az az ő baja. – De el akarja tagadni az egész vendégszereplését a forradalom alatt, hogy mint Bálványosi színházdirektor megnyerhesse a szükséges koncessziót. Engem folyvást arra ösztönöz, hogy menjek fel Miskolcra a kormánybiztoshoz, s tegyek lépéseket az ügyében.
– Értem.
– Dehogy érti ön. Ez nem az a sablonszerű közbenjárás, aminőt románokban és drámákban látunk, hogy egy szép asszony elmegy könyörögni a hatalmas zsarnokhoz, s bájainak az árán vásárolja meg az üldözött férj, szerető, hős életét és szabadságát. Óh, nem! Az én hősöm nem plagiátor. Neki eredeti eszméi vannak. Ő azt kívánná tőlem, hogy menjek oda a hatalmas úrhoz és mondjam el neki, hogy az egész debreceni expedíció, melyből már egész hősköltemény támadt, nem az ő „bűne”, hanem az enyém. Én voltam az a cigányprímás, aki Jellasics bán előtt muzsikált, s rajta keresztül megszökött; én vittem el a sürgönyt a magyar kormánynak. Egyszóval: áldozzam fel magamat érte.
– Pfuj! Pfuj! És ön mégis szereti ezt az embert!
– Hát mit csináljak? Senkim sincs rajta kívül a világon. Aztán különben olyan mulatságos, bohó fiú. Egész nap hol veszekedtünk egymással, hol vigadtunk, s ez a változatosság teszi kellemetessé az életet. – Hanem azért mégis leborult a földre, és arcát a zöld mohába dugta el. Olyan jó kedve volt!
– Ne adjak jelt a barátomnak, hogy kijöhet már az odújából?
– Jó helyen van; ne háborgassuk.
– Azt csodálom, hogy kegyed még rá nem jött arra az igen közel álló gondolatra, hogy ennek az egész bujkálási színjátéknak egyszerre véget vessen. Kegyednek van külföldi útlevele. Abba beírhatná a jó barátját az útitárs rovat alatt mint komornyikját, vagy mondjuk „major domus”-t; szépen kivihetné magával Nápolyba vagy Párizsba. A bécsi takarékpénztárba letett tőkepénzének a kamataiból ott gond nélkül megélhetnének.
– Tudom.
– Hát mért nem teszi meg?
– Mert nem akarom.
S e szónál olyan csodálatosan tekinte rám azokkal a kimagyarázhatatlan titkú szemeivel, amikben össze van keverve ég a pokollal. Csillagfény a mélységben.
