XIV. FEJEZET • A démon-csáb

Teljes szövegű keresés

XIV. FEJEZET • A démon-csáb
Ott hagytam el, hogy a hölgy valami bűbájos tekintettel nézett a szemembe.
Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tűzrakás mellé, s elkezdve a hamut szétfújni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.
– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?
– Ami a féregé, mikor báb alakban van.
– Ugye, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, amikor majd kivert a szobájából; pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam rémülve, hogy önre mi vár ezen az úton; vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság.
Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei megteltek könnyel.
A könnyező hölgy veszedelmes!
Én nem siettem letörülni a könnyeit. Hideg cinizmussal feleltem rá.
– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a tengerészre a vizbe fulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos ragálynak eshetik áldozatul, a tükörcsináló csontszúban szenved, a bányászt megöli a bányalég; aki politikában dolgozik, azon megesik, hogy felakasztják, leguillotinozzák.
– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen megragadva a kezemet mind a két kezével.
– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat ide, a világ háta mögé.
– De meddig tarthat ez így? Mi jövendőt lát ön maga előtt?
– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, aki eleinte nem mer nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt, ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot, s elfelejtem a dicsőségről való álmaimat. Szántok, vetek.
– Szép! És a neje?
– Ő is ide fog jönni hozzám.
– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy olyan agyaggal padlózott, nádfedelű házba, amilyenben mostan lakik?
– Palota ez, ahhoz képest, aminőben a debreceni korszak alatt laktunk. Amikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt; annál jobban szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szívek egymáshoz, mint a nagy palotában.
– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés; azt hisszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal, hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál! Higgye el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, aki a művészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.
Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.
– Én bízom a nőm ígéretében, hogy engem e súlyos helyzetemből meg fog szabadítani.
– Nem tudom elképzelni, hogyan. Azt nem teheti, amit én tehetnék Bálványosiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni. „Nem ő volt az, aki március 15-én a szabadságot proklamálta! Nem ő írta azokat a lélekfelköltő cikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a hírlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a honvédeket Buda ostrománál, hanem én.” Az ön bűnét nem veheti magára az asszony.
Nevetnem kellett rajta.
– Azt nem is adnám oda!
– No, de hát, tegyük fel, hogy valami úton-módon sikerülne egy nagy művésznőnek, egy híres szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára az amnesztiát; (eközben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet. Az az ég, az a föld, amit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs se hírlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll újból egy prókátor műhelyébe napszámos aktamásolónak, idézőlevelek kihordójának, ítéletek expediálójának? vagy fordít vígjátékokat (protekció útján) ötven forintért a Nemzeti Színháznak; vagy fest arcképeket jómódú hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem él a felesége mellett, mint a „művésznő férje”, s elnézi, hogy vesződik egy asszony az egész háztartás terhével, végzi a legfárasztóbb munkát; játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön, félbetegen is siet a színpadra, hogy a játékdíját el ne veszítse, s amikor egy kis pihenőideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kisvárosból a másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, amivel a zsidónéit kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mindezt a érj elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire felrajzolja a virágokat, amiket az maga kivarr.
– Nem fog örökké így tartani, majd jönnek más idők.
– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, amitől én legjobban rettegek. Én önt jól ismerem. Ön nem az az ember, aki meg tud nyugodni abban, hogy ami elmúlt, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi volt valaha, még kevésbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A „dicsőség glóriája!” Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, amiből egyszer kiszabadult.
Ez az asszony keresztüllát a lelkemen; olyan ügyetlen arcom van, mely soha sem tudott titkot tartani; olvasni hagy a vonásaimban, mint a nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni sem tudok; kiszámítják az arcomból, hogy mit adok, mit veszek. Ez a nő meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg víziójának összefüggéstelen motyogása.
– Hát legyen úgy, ahogy kegyed mondja. Úgy van. Olyan erős a hitem, mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha megcsal is a hitem, és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, amiről álmodtam; ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. Amit Isten a lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek, vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a sírom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hústömeg minden ízében. Nem vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könnyre fakaszt a fájdalom de az utamról le nem lépek. Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek „Sajó”*: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.
A „Forradalmi és csataképek”, a „Bujdosó naplója” című munkáim „Sajó” név alatt jelentek meg.
J. M.
A hölgy ijedten kapta meg mind a két karomat.
– Az Istenért, vigyázzon! Ha hátralép, lebukik a szikláról.
– De nem lépek hátra!
– Hallgasson rám csendesen. Ne jöjjön indulatba. Üljön le ide mellém. Ne féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábító démon. Semmi szavam nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, amit a lelke parancsol. Hisz én sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szívem van?
– Azt hiszem, hogy nagyon is jó.
– Lehet, hogy mindaz vétek volt, amire a szívem rávitt; őrült voltam, vak voltam, szenvedély vitt rá; de amit ön felől éreztem, azzal a mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok, s ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kívánom, hogy ön fusson tovább, fölfelé, azon a meredeken, amelyen megindult; de hát lehet-e az itt? ólomsúllyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonnyal a testén?
– Azért viselem, mert nehéz.
– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön külföldön folytatná. A szabad Franciaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most Párizsban megjelenne, a francia irodalom korifeusai tárt karokkal fogadnák. Ön jól tud franciául; stílusa, írásmodora, költészete szakasztott mása a francia költőkének; önt a francia közönség a saját költői sorába emelné, s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről, szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól szabadon, egész szíve szerint, s azt olvasnák milliók és milliók; a kerek világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtaeus, a külföld nem hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jerikó előtt.
Ah, milyen csábító volt ez a panoráma! A démon elragadóbb képet nem tárhatott a megkísértett Jézus elé, mint ez a nő énelém. Francia íróvá lenni! A nemzetek legdicsőbbikének a vállára emelkedhetni! Ami itthon csak ostorpattogás a kezemtől, az ott villámdörgés volna!
– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen – Tardonáról – átvergődjem Franciaország határáig. Keresztül a saját hazámon, Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, fél ázsiai öltözetben. Ez annyi volna; mint egyenesen levetni magamat a hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.
– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá. Önön kívül nem is tud róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, akik útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen. Ön az elébb azt mondá, mért nem írom belé Bálványosi nevét és személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön szépen és megél. – Én mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán nem beszélni útközben más nyelven, mint franciául és németül. – Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van mindkettőnk számára elég. Azt a száz aranyat, melyet Debrecenben kaptam, még most is tartogatom. Ez Párizsig úri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet ott is hagyhatom, utánam is küldethetem, s annak a jövedelme, szerény igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párizsban, anélkül, hogy az emigráció-kasszához folyamodnék. Ha egyszer aztán elfoglalja ön a helyét a külirodalomban, akkor nincs szüksége önnek senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, amit tőlem kölcsönkapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még, kevésbé cserében. Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb, mint egy proselyta, aki a prófétájának az útját egyengeti.
Csábító volt maga a kép is, még inkább, aki azt elém tüntette.
Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki szembe jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt! Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető eszmékért!
Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok a „halo” fényívében! S az arca olyan őszinte volt, mint egy gyermeké. Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, akinek először nyílik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva, mintha könyörögne.
Ha csak egy hajszálnyit megingok, le kell szédülnön ebbe az örvénybe.
Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ővele elfutok, most én volnék a realista írók céhmestere: mert erotikus láng, szatír véna és luxuriozus* fantázia bennem is volt annyi mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat, s átkoznának az apák és anyák, akiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, amit, mint idealista író nem bírtam megszerezni.
A „luxuriózus” szót általában hibásan használják „luxuosus” helyett. Luxus = fényűzés; luxuries = kéjvágy.
S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, akinek minden mozdulata gyönyör, minden szava csáb, aki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És én huszonnégy esztendős voltam akkor!
Egy józan gondolat maradt a fejemben.
– Én itt maradok a hazámban – mondám röviden.
– Mi oka van rá?
– Nem hagyom el azokat, akik az én szavamra keltek fel – ha a földön fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, amit magam idéztem fel.
– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény, hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, akik kimenekültek. Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.
Még ezt a fegyvert is ellenem fordítá!
Oh, be gyönge páncél volt, ami védett. Csupán egy szó.
– Szavamat adtam, hogy nem megyek el innen – mondám csendesen.
– Kinek?
– Annak, aki szavát adta nekem, hogy fel fog itt keresni.
– A nejének?
– Igen!
– S hát aztán, ha fölkeresi?
– Akkor szabadulást fog a számomra hozni.
– Hogyan? Mi módon?
– Azt nem tudom.
– Nem tudja, és mégis hiszi?
– Egész szívemből hiszem.
– És arra nem gondol ön, hogy ennek a megszabadulásnak ára is lehet?
– Ezt a gondolatot leseprem magamról, ahányszor feltámad.
– Ön hisz asszonyi hűségben, asszonyi erényben?
– Hiszek!
– Akkor ön nagyon boldog ember.
Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes tárgyakra, amiket itt-ott kifeledtem.
Majd egészen közönyös beszédet kezdett az időjárásról.
– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás.
– Talán elő lehetne már idézni a barátunkat a rejtekéből?
– Óh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő választotta magának az „Ivanhoe” regényből, a hős kürtjének a szavát: „wasa hóa!” Erre a szóra rögtön előkerül.
– Valóban alig tudok már rajzolni, oly sötét lesz a vidék.
– Ön tehát csakugyan vissza akar menni abba a kis faluba, oda alant?
– Igen.
– Oda talán hír se jár a világból?
– Az tetszik benne legjobban nekem.
– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, amióta ide került?
– Semmi örvendetest.
– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok, ha még nem is pletykáznak?
– A gyermekeik ruháit varrják.
– Ön talán még azt sem hallotta, hogy Petőfiné férjhez ment?
Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megcélzott mérgezett nyíl; éppen oda lőve, ahol a páncél nyílást ád.
– Mit beszél kegyed? – kiálték én fel egész indulattal.
– Hát egy tényt, amit mindenki tud.
– Petőfi neje? Hát Petőfi?
– Az elesett a segesvári csatában.
– Ki látta őt elesni?
– Egy honvédtiszt, aki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal íróval, aki nem olyan délceg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben levő, jó társadalmi állású férfi, aki nejének nyugodalmas sorsot tud biztosítani.
Óh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden szava!
Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény Júlia, hogy egy derék jó emberre bízta a sorsát. Gyermeke volt, aki iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesújtóbb hír nem csaphatott volna le a fejemre. Mártírjaink kínhalála nem volt oly rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanúkat – elfelejtik.
Hogy még Petőfit is elfelejtheti az asszony!
Az az asszony, akit a költő lánglelke sugáraival vett körül! Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt – csak az előtt nem, akit imádott.
Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott bizonyosan Petőfi is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; – hanem énnekem a poklot nyitotta meg ez a hírmondás.
Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én mi vagyok akkor? Fába szorult béka, akinek hivatása száz esztendeig élni – a fakéreg alatt!
– Nem hiszem! Nem hiszem el! Nem hiszem azt!
Kacagott rajtam. „Vergődhetel már!”
A fejem tetejétől a sarkamig megteltem keserűséggel.
Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy másik elbukott költő elfeledi a fogadását, amit az asszonyának tett, s megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Viszonttorlás ez!
A két szeme lángolt, mikor így nevetve nézett rám.
Mintha tudná, hogy megsebesített, s kihívna, hogy álljak rajta bosszút.
Összetörte a bálványomat! Az asszonyszívben vetett hitet.
Egyik asszony olyan, mint a másik!
…Nem! Nem! Nem! – Az enyém nem olyan.
Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam, s hangosan kiáltám a völgybe:
– „Wasa-hóa!”
Az erdei visszhang visszakiáltá a szót.
És nemsokára lehetett hallani oda alant a büszke refrént.
„Mindent, kit útban lát,
Kegyetlenül halálra bánt;
De hogyha lát egy szép leányt
Ahhoz igen galánt.
Reszkess! Kerüld a hízelkedőket!
Inkább nevezd te őket
Diavolo, diavolo, diavolo!”
Amint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat, s fogtam a botomat, búcsúzni készen.
– Amiről most beszéltünk, azt felejtsük el.
Ezt mondtam én.
– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! – felelt rá a tengerszemű hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.
– „Agyiő.”
– „Agyiő.”
Meg voltam felőle győződve, hogy sohasem látjuk többet egymást.
Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam hazafelé.
Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.
Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.
Még sötétebb volt az, amit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat, hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! Ahol elestünk, ott hagynak.
Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s gyászolja maga magát.
Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.
Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha senki, hol vesztem el.
Végre rábukkantam a hársas forrásra.
Ez már jó kalauz. A patak ott folyik a Csányiék háza mellett, ennek a partján sötétben is hazatalálok.
Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a „Pogány-oltáron” azzal a „más” hölgyével!
A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hársas patak kígyózó futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik görnyedeztek a hóburok alatt.
Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.
Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az ablakfénye, amelyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház volt.
Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.
Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett; szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.
A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyílik. A folyosóról azután jobbra van a konyha és a kamara, balra a lakószoba, azontúl a benyíló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak földesek.
A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott. Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.
Mikor szerencsés jó estét kívántam neki, olyan tréfás mosolygással zsémbelt rám.
– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett hazakerülni? No, csak menjen be a szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.
Én beléptem a szobába.
A befűtött kályha mellett ott ült a feleségem.
A kitörő öröm minden egyéb gondolatot kitörült a szívemből.
Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.
Hát mégis van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.
Ő azután elmondta nekem – igen röviden –, milyen beteg volt – előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az úton. A hófuvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú úton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, amiknek az ordítása az erdőből kihallatszott.
Én azalatt azt a lelki tortúrát éreztem végig, mikor az ember egyszerre arra is hallgat, aki beszél, meg arra is, amit azelőtt hallott; látja az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.
A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy dörmögte a szakállába: „ez ám az asszony; ez aztán a feleség!”
Node most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!
De meddig vagyunk együtt?
A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A színházigazgatóság csak lopva engedett neki négynapi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.
Majd vége lesz a rabságnak!
Nőm elővette a keblébe elrejtett papírdarabkát; kicsiny kis szürke cédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél.
Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Kolumbusz tojása.
Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja, s a besoroztatástól is fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben, Szathmáry Vince (ez volt a családnevük); az iratott be engem a kapitulált tisztek sorába mint honvédhadnagyot, s elhozta a nevemre szóló menedéklevelet a feleségemnek.
Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.
Tehát az olajág két levelét már meghozta az én „galambom”: „élet” és „szabadság”. De hát a harmadik?
Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg másodszor is visszajön értem. Mert afelől már biztosítva vagyok, hogy el nem ítélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési helyemre, Komáromba, s az új kínszenvedés volna rám nézve.
Akkor aztán azt kérdezte tőlem
– Hát te gondoltál-e énrám azalatt?
Ha én erre azt nem felelhettem volna: „mindig csak terád!” s ha ezt mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet, s a rongyait az arcom közé vágja!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages