XIX. FEJEZET • Medvési Ézsaiás

Teljes szövegű keresés

XIX. FEJEZET • Medvési Ézsaiás
Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Klatopil Vencellel.
Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szívesen hoznám őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; dehát a sors könyvében az volt megírva, hogy a derék férfiú a csatatéren végezze be hősi pályafutását.
Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. Amíg Mac-Mahon Solferinónál Schlick deréktömegét keresztültörte, azalatt Benedek a jobb szárnnyal győzedelmesen nyomult előre, San-Martinóig szorítva Victor Emmanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó Klatopil kapitány szívét.
Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájén.
A két feleség aztán megosztozhatott békében az özvegyi fátyolon.
A bigámia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is meg Anna is özvegy Klatopilnénak, azzal a kis különbséggel, hogy az egyik kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.
Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a biztosítékát is visszakapta. Bíz abba idő telt, mert elébb ki kellett deríteni a „dolust”-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról. Erzsike azalatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet tartózkodási helyéül választott. Amint a biztosítékát kezéhez kapta, abból ezer forintot Annának ajándékozott, s azzal ez hazatért Krakkóba az atyjához; a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.
Volt tehát már saját háza, tisztességes címe: „özvegy kapitányné”, biztosan kijáró jövedelme; ezzel abban a kisvárosban a legjobb szerepet játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai ellen is tökéletesen megóva, mert abban a városban minden ember erényes, az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni, megbotlani, bűnbe esni – nem lehet; mert nem szabad.
De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike jövendője felől. Aki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét becsüli meg annak, akivel a sorsát végleg és tartósan összekötni szándékozik. – Ezt a szép és okos frázist levélben is megírtam neki; igaz gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy valami „mostanába” kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval, vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán férjnek is csak olyan provisorius lesz. – Erre szavát is adta, hogy nem cselekszi.
Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit. Azon nők sorába került, akik nem beszéltetnek magukról. A legjobb kategória. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő megköszönte, s azzal végeztünk.
De nekem is volt elég okom, nem gondolni a veszedelmes, szép tengerszemekre.
Rossz csillagok jártak!
Nem volt egy esztendő, amelyben valami nagy csapás ne érte volna a fejemet, ami alatt össze kellett rogynom. Majd drága halottam volt, akit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az íróasztalom mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm szökött el Amerikába; ínséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem vett; – majd meg párbajt kellett vívnom – nem a magam bűne miatt; – hát még a hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe, titka nálam volt letéve: én voltam az orgánuma a „comité”-nak –; kínozva, üldözve, inzultálva egy gúnyolódó hatalom által.
– Olyan volt az, mint egy szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges víziók; de örökös lidércnyomás.
– Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz vagyok.
Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöcbe csukatott.
Sorsát senki sem kerülheti el.
Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég; regényt is kellett írnom a lapba meg vezércikket is. – Egyszer egy kitűnően átdolgozott munkálat lett hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb neve volt írva. – Én azt minden aggodalom nélkül kiadtam. Lojális, hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország alkotmányos kormányzatát követeli.
Ezért a cikkért aztán a cikkíró grófot is meg engemet is katonai törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három hónapra becsukat mind a kettőnket.
A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből; a négy utóbbiak csehek valának.
Én aztán tartottam az areopag előtt egy hatalmas védbeszédet németül. Persze, hogy azt mondták rá, hogy „abcúg!”
Elítélt a katonai törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehézvasban, kenyéren vízen, böjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint bírság lefizetésére.
Mikor az ítéletet felolvasták, azt mondám az auditor majornak:
– „Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kívánt bennünket elítéltetni.”
Arra az auditor major mosolyogva mondá:
– „Igen, három hónapot az inkriminált cikkért, kilencet pedig a nagyszabású védelmi beszédért.”
Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Óh, dehogy: közcsendháborításért lettünk elítélve. Én és a grófom ablakokat vertünk be, s gázlámpákat törtünk össze a Kerepesi úton.
Mint „közcsendháborítók” lettünk bedugva a hűvösre. Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy piktor került eléje, aki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva „20 márka bírság, §: nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.”
Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most ebből az alkalomból valami mártírtöviskoszorút akarok fonni a homlokom körül, s leírom majd a velencei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! – Van eszemben!
Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtönéletem. A térparancsnok ezredes, akinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az íróasztalomat, könyveimet, faragóeszközeimet, ott készítettem el a feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragóművész volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle láncról és bilincsről, s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, ami csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a „pesti körből” feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis cimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett, lenézéssel fejezte ki indignációját: „nem ér az ilyen börtön semmit; hisz nincs ebben semmi poézis”.
Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a svábhegyi nyaralónkba; ott a feleségem pompás vacsorát készített a számukra; csapra ütöttük az új boromat, s úgy elmulattunk késő estig, hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt, s azt, kétfelől támogatva, magunkal tudtuk hozni.
Hát még aztán a látogatások!
Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az alatt az egy hónap alatt, amíg a fogságom esztendeje tartott. (A következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék közcsendháborításért.)
Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak, úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, aki nem jöhetett fel hozzánk a második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához, ott fogadtuk el a vizitet az utcán – szegény rabok!
Nekem pedig sok volt már ez a jóból.
Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az ajtót egypár órára, hisz azért börtön; írják fel az ajtóra, hogy mikor vannak az elfogadási órák.
Egy becsületes cseh fiú volt a szolgálatomra rendelve, ordináncnak. Ezt is Vencelnek hitták.
Igen jól kijöttünk egymással, s meg tudtuk egymást érteni.
Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, amikor dolognál ülök, senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön látogatóba.
Hony soit, qui mal y pense!
Tulajdonképpen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a „viveur”-ők fel nem kapták.
Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az ilyen localitás. Ajánlhatom mindenkinek, aki álmatlanságban szenved: csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok igen jól tudnak aludni.
Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Vencel, hogy itt van egy szép asszonyság, aki látni akar.
– Igazán szép?
– Ojoj!
– Ojoj?
– Ojojojojoj!
Csakugyan „ojoj” volt: az Erzsike.
Egészen gyászba volt öltözve, fekete selyemfátyol a kalapján.
Láttam a szemeiből, hogy az én sorsomat akarja gyászolni.
Bevágtam az útját egy komplimenttel:
– Ej, de jó színben van, szép gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!
Abbahagyta a megkezdett siralmas szepegést.
– No iszen magának sem ártott meg a börtönlevegő, úgy látom.
– Hát hogy kerül most ide?
– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az árestánsnak ma szobafogsága van. Már arra gondoltam, hogy pofon ütöm a silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.
– Ez igazán nehéz bilincs volna!
Elnevette magát.
– Értem a célzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit csináljon az ember kisvárosban egyebet?
– Ez csak lelki megelégedésre mutat.
Megkínáltam a saját karszékemmel. Azt is célzásnak vette.
– Ennek jó erős lábai vannak, ugye? – szólt, mikor elhelyezkedett benne.
Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyűséget vettek fel az idomai, ami azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan étvágygerjesztő volt.
Én bizony örültem neki, hogy látom.
– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jólesik, ha börtöne sötét éjszakáját egy mosolygó női arc átderengeti! Oly édesen hangzik a lánccsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!
– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jókedélyét, mert én igen komoly dolog miatt jöttem.
– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna kegyedet ide?
– Az is! Elsősorban igen. Mindennap olvasom a „Fővárosi Lapok”-ban, hogy önt kik és hányan látogatták, úri hölgyek, szép művésznők; gondoltam, ha azoknak illik, nekem éppen kötelességem. Azonban egyéb körülmény is vezetett ide.
S e szónál fürkészve nezett körül.
– Nem hallik át a szó azon az ajtón?
– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal van ellátva.
– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól.
– Amire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem helyezve egy esztendeig.
– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam, melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.
– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt! Elvesztettük a szívünket ismét?
Erzsike eltakarta a piruló arcát a selyemfátyollal.
– Ej, hogy ön mindent is kitalál rögtön. De jó volna vallató bírónak!
– Nohát ez nagyon természetes. Kegyed még olyan fiatal!
– Már jól túl vagyok a harmincon.
– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét feltalálta kegyed az ideálját?
– Ezúttal szentül hiszem, hogy feltaláltam.
– Csak nem valami provisorista?
– Kérem, ne sértsen meg!
– Éltem a gyanúperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet. Azt kellett gondolnom, hogy kegyed azért akar a gondnokságom alól felszabadulni.
– Éppen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. – Nekem csak arra az összegre van szükségem. Higgye el, hogy nem követek el vele semmi könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.
– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, akinek az az összeg hasznos beruházásokra szükséges?
– Nem bérlő.
– Hát talán éppen kereskedő? Az is tiszteletreméltó életpálya. Jó kézben a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.
– Nem is kereskedő.
– Hát talán gyáros? Fűrészmalom-, gőzmalomtulajdonos?
– Egyik sem.
– Hát ugyan micsoda?
– Az én vőlegényem egy derék, kitűnő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.
– Medvési Ézsaiás! Dehát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek a huszonötezer forintokra?
– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van önnek ideje, hogy végighallgassa a történetünket?
– Kérem. „Ma” egész nap itthon maradok.
– Nem fog bennünket senki háborítani?
– Nagyon okos fiú az ordináncom; tudja a regulát.
– De nem fogják rám zárni a börtönajtót?
Más rendes ember erre azt felelte volna, hogy „az sem lesz baj!” én azonban kihúztam az íróasztalom fiókját, s megmutattam a szép hölgynek, hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy látszik, hogy meg volt nyugtatva.
– Hát azon kell kezdenem, hogyan ismerkedtem meg…
– Az Ézsivel?
– Kérem; ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető címe megadassék, s azt ő maga is megtartja; engem állandóul „vitéz kapitányné” asszonyságnak tisztel. Hiába „nagyságolnak” a jelenlétében, ő kereken kimondja, hogy a „nagyságos” cím egyedül az erdélyi fejedelmeket illeti meg. „Suum cuique!” Ez a mondása. Óh, én igen sokat tanultam már latinul, amióta vele ismeretségben állok.
– Tehát latin leckéket vett kegyed tőle; ezen kezdődött.
– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan, hogy kisvárosunkban igen népes kálvinista eklézsia van.
– Azt félig-meddig tudom.
– Én pedig igen buzgó templomba járó vagyok.
– Azt már csak negyedrészben tudom.
– De bizony minálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba eljárni, ájtatoskodni.
– És az új kalapunkat bemutatni.
– Oh, engem csak az áhítat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid zsoltárai.
– Hát még a szent Dávidnéi!
– Ne űzzön gúnyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti, hogy „Óh, mely boldog az oly ember éltében!” csak úgy reng bele a pódium. Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.
– Magát az énekest természetesen eltakarja az orgona.
– De nemcsak a templomban volt alkalmam őt hallani, hanem a temetéseken is.
– Már temetésekre is méltóztatik eljárni?
– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem, hogy a legtöbb újszülötthöz engem szoktak elhíni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek kétharmada csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a keresztgyermekem temetésére el kell mennem.
– Azok felett pedig Ézsaiás szokott énekelni és búcsúztatót mondani?
– De még milyen szép búcsúztatókat. Csupa versekben.
– Tehát Ézsaiás még költő is.
– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: „Kedves Julis néném, ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon”. Mi lelte önt?
– Semmi sem, csak rám jött a köhögés.
– Igen: a költői irigykedés! – „Figulus figulum odit” szokta mondani Ézsaiás.
– Bizonyosan Erzsébet napjára is írt valami szép onomastichont.
– Azért sem írt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek hízelkedni; inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.
– Ez a kálvinista rektoroknak általános ismertető jellemvonása.
– Node tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltűnt ez a sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérneműfélét nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket aláírás útján beszereztünk; pénzt pedig a rendes úton határoztunk el beszerezni.
– Azaz jótékony hangverseny útján.
– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony hangverseny, s annak rendelkezésére egy comité lett megválasztva, héttagú bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyúttal zongorám is. A bizottság minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat, másiknak énekszóló, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek zongoratanulmány, ötödiknek magyar magántánc; nekem kellett hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóbul énekelni a főpap áriáját: – „Aki az úrban megbízik”. – A többit aztán már tudja ön.
– Hogyne tudnám. Az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik részvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.
– Szórul szóra. Csak azzal a különbséggel, hogy nem tartottuk meg a főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a táncos nem talált a maga számára mentséget. Az táncmester lévén a városban, nem hazudhatta azt, hogy a lába kimarjult.
Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú szárúból pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon; látta, hogy még senki sincs odabenn, s továbbment.
Végre besaszírozott a táncmester. Láttam a vigyorgó arcáról, hogy ez is valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, aki talált már valami ürügyet, aminél fogva megretirálhasson.
– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a koncertben. A cigányaink felmentek Budapestre. „Mi dolguk ottan?” – „Hát az egész ország minden cigánybandái összegyűlnek zeneversenyre; Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi Csicsánk is ott akar lenni. Cigány nélkül pedig én nem táncolhatok. – Ki húzza el nekem a lábam alá a „bihari kesergőt”? – „Majd elhúzom én!” – „Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál táncos egy szál hegedű mellett, hisz az valóságos medvetáncoltató komédia lenne”.
Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.
(Én közbeszóltam: – Alighanem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel történt az meg legátus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni; hanem délután felment a toronyba, s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép kisasszonynak.)
– Valószínű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára, hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne vesszen kárba. Ahhoz hozzá is ültek, s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a táncmester az órára nézett. – „Jézus Mária! Már hat óra! Nekem a főbíróné gyermekeinek a táncpróbáján kell lennem”. – Azzal ugrott, kezet csókolt, s elpiruettírozott.
Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a kabátjáról, s azt mondta, hogy „áldás, békesség”. – Ez az ő búcsúzási formulája. Azt, hogy „alázszolgája”, vagy hogy „ajánlom magamat!” soha az ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a szuperintendens sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga, s nem is ajánlja magát senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.
Én aztán az „áldás békesség” szóra azt mondtam, hogy: – „Hát ön is el akar menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?
– Az nincs. De hát minek maradjak itt, ha nem lesz énekpróba?
– Hát énnálam éppen csak énekelni lehet az embernek?
– Embere válogatja – felelt rá Ézsaiás.
– Hogyan értsem ezt? – kérdezém nagyot bámulva.
– Hogyan értse? – mondá ő a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. – Hogyan értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr idejön a ténsasszonyhoz, s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár anélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide bejönni délután öt órakor, aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak, mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben, hogy engem megköveznek érte.
– Olyan rossz hírben állok én?
– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hírben áll. Annyi bizonyos, hogy a verseskönyvébe több név van beírva, mint a Trattner Károly kalendáriumába. De ez egy szépasszonynak nem árt. Megmondta már Krisztus: – „Bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat szeretett.” De énnekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha én jövök hírbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.
– Tehát a kálvinistáknál is van cölibátus?
– Az nincs, hanem van kánon. Amit kálvinista papnál, rektornál „kánoni hibának” neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki „aranyszájú szent János”, de ha kánoni hibában találják, ott reked „Bergengóciában”.
– S ön sohasem esett kánoni hibába? – kérdezém én tőle.
– Soha! – viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arca. Olyan büszke volt arra, hogy ő erényes.
(– S ez valami új dolog ugye? – szóltam én közbe – ami még nem volt a világon. Egy férfi, aki erényes, s azt nem szégyenli bevallani!)
– „Unikum!” Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét, és visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más nőhöz, mint akit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem feleségül.
Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arca mozdulatlan maradt, mint a bálvány.
– Azt könnyű megtenni, csakhogy „respice finem!” „Ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja”. És én nem vagyok olyan ember, mint más. Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a nagyúri férjekkel, akik az ujjaik között nézik el a feleségeik kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnák, a kacsingatásnak. Énnálam nem böjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát. – Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? Ha az én feleségem lesz, s én magát valami csalfaságon kapom, hát én összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.
(Nevetnem kellett. – És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a törökmeggyfa pipaszárral együtt!)
– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy alávetem magam a legszigorúbb erkölcsi szabályoknak, s ha megszegem a hűséget, nem bánom, verjen meg.
(– Ezt már a parasztasszonyoktól tanulta kegyed. A parasztmenyecske addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, amíg az egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre nézve, tudom!)
– Még ez sem hódította meg; semmiképpen nem volt rávehető, hogy mellém üljön a pamlagra, sőt egyre curukkoltatta a székét, amelyre letelepedett, amint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg ágyúval.
– „Lássa, édes tensasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását, hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. Úgy tesz a kedveseivel, hogy ,adom s veszem’. Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én kegyedet valami rakoncátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Énnekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy, én a csúfságtól az eklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint készpénz fizetésem. Azon kívül a dáciám, a lukma, meg stóla felmegy másik hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl egy kártyára.”
Erre én egy nagyot mondtam:
– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, amely önnek a mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni, arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám.
(– S még erre a szóra sem kapitulált az Ézsaiás? – kérdeztem én Erzsikétől.)
– Háromnapi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz, hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.
– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy megszállja a szentlélek, s nem áll kötélnek.
– Hát ön nem helyesli az elhatározásomat?
– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes tőkepénzét, még a házát is.
– Olyan ember az, aki azt megéri!
– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem mégis, hogy a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.
– Minek?
– Azért, hogy teleültethesse törökmeggyfával, mert ahogy én ismerem a kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy amit az egyszer megígér, az azt meg is tartja; ahogy pedig a „tengerszemű hölgyek” természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá fog szolgálni!
Erre a szépasszony felugrott a székemből mérgesen.
– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garaboncás! Jól tették, hogy becsukták! Most beszélünk egymással utoljára az életben!
S azzal otthagyott; elszaladt. Én pedig nagyot sóhajtottam.
– Ne adj Isten, hogy még egyszer visszatérjen!
Mikor kiszabadultam, egy újság hymenhírei között olvasám, hogy csakugyan végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett átírva.
No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert valójában az a férfiú, aki harminckét éves koráig kánoni hibában nem találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, aki annak az értékét meg tudja becsülni.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages