XV. FEJEZET • Csudadolgok, amiket nem mutogatnak pénzért

Teljes szövegű keresés

XV. FEJEZET • Csudadolgok, amiket nem mutogatnak pénzért
Négy év múlt el azóta, hogy a Bükk erdőségével megbarátkoztam.
Két esztendeig voltam „Sajó”; azután megint lehetett a saját becsületes nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.
Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt; minket sem látogatott senki. Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg író. S azt senki se higgye, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel. Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.
Én – vesztemre – még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam. Névlegesen ugyan a Nemzeti Színház igazgatója volt a „Délibáb” szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója; mert az én nevem nem volt „rendőrképes”; hanem valósággal én írtam, én szerkesztettem a lapot, én korrigáltam, én csomagoltam, én csirízeltem, én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat – s én buktam bele a kiadásba.
Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiú, a jó Iglódy Kálmán: a „mesés világban” a veres sapkás honvédzászlóaljnál százados, aki a tarcali ütközetben három golyót kapott: egyet az arcába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti, hogy mint „reálinvalid” el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiú volt.
Egy délután a „Kálmán diák” (Ez volt a familiáris elnevezése) azzal a szóval nyit be a dolgozószobámba, hogy „kérek alázatosan egy kürazir van itt.”
– Miféle kürazir?
– Főhadnagy.
– Vajon mit véthettem neki?
Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a kihívatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok, melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferenc megverekedett a delegált katonatisztekkel.
– Hadd lássam.
– Aztán csak tessék nekem kiáltani – biztatott a Kálmán diák, jelentőségteljes mozdulatot téve a papírosvágó késsel. A látogató bejött hozzám.
Nálamnál fél fejel magasabb alak volt, erős széles vállú férfi, csontos arcát kemény kifejezésűvé tette a hatalmas sasorr és a széles, kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofakaszáll voltak még világosabbak.
A belépő, amíg az ajtóból az íróasztalomig ért, háromszor csinálta meg az a kurta mazurkalépést, ami férfiak között a beköszöntő üdvözlést jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva hozta a kezében, s mikor előttem megállt, összeütötte a sarkantyúit, s bemutatta magát magyarul.
– Én Klatopil Vencel vagyok, dragonyos főhadnagy.
Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal kísérte, úgy, hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, aki egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő Klatopil Vencel, a gallérján levő két csillagra mutatásból; hogy főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé tette, hogy nem kürazir.
– Nagyon örvendek. Miben lehetek szolgálatjára?
– Nekem van hosszú beszédem uraságoddal; ha megenged.
Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő hozott magának egyet, s aztán mégegyszer engedelmet kért, hogy háborgat, s leült velem szemben.
Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon a nyelven társalogni.
– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta hozzá, mint mikor a makacs gyermeknek a fejét megfogják s belebuktatják a mosdótálba.)
– „Akarok” – igazítám én helyre jóindulattal.
– Nem! Nem! „Akarok” határozatlan mód, „akarom” határozott mód. S én határozottan akarom magyarul beszélni. El kellett ismernem, hogy a logika erősebb a grammatikánál.
– Én születtem Leutomischelben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az arcát.)
Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá.
– Apám volt (itt a két kezével célzó mozdulatot tett).
Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk azoknak, akik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet, s nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.
– „Főerdősz.”
– Igenis főerdősz volt. Voltunk neki fiuk. (Mind a két kezével mutatta.)
– „Tizenegyen.”
– Igenis: tizenegyen. Én magam voltam. (Föld felé süllyesztett tenyérmozdulat.)
– A legkisebb.
– Igenis: legkisebb.
– Apám adta nekem. (Itt egy nagyon érthető mozdulat következett.)
– „Igen szigorú nevelést?”
– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy legyek. (Összetett tenyerek mozdulata.)
– „Pap”
– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyetvetés s azután egy gyík-elosonási mozdulat a tenyérrel.)
– „Méltóztatott válét mondani a szemináriumnak.”
Ezen mind a ketten nevettünk.
A következő mondás egy tenyércsapással és a széken való lovaglási mozdulattal illusztrálva, érthetővé tette, hogy az én látogatóm felcsapott lovaskatonának.
– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakkóban feküdtem két esztendeig. Szolgáltam magyar háborúban elejétől végig. Most vagyok harmincnégy esztendős. Mégis csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem igaz?
Rá kellett hagynom, hogy ez bizony megdöbbentő eset.
– Más kameradjaim, nem „camerad”, az francia szó.
– „A többi bajtársai önnek.”
– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok, kaptak dekorációt. Nekem semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szívem. Jó lovas vagyok. Soha nem büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?
Csakugyan kíváncsi voltam e balvégzetnek az okát megtudni.
– Hát én egész háború alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba. Semmi alkalom vitézségre. Lovaskatona sáncok között! Míg bajtársaim csatában (mutatta mozdulattal).
– „Vitézül verekedtek.”
– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)
– „Pipázhattak.”
– Igenis, pipáztunk.
Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben fog menni; de ő azt felelte, hogy „muszáj!” – No, ha már ezt a magyar szót is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.
– Igen. Nekem muszáj magyarul beszélni. Legmagasabb parancsolat.
– Legmagasabb?
Ekkor megfogta a kabátom leffentyűjét a két ujjával.
– Ahán! Kit tud ön legnagyobb zsarnoknak a világon?
– Siracusai Dionisost.
– Ahahá! Ifjú vér! Ez az!
S a mutatóujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé bökött.
– A szív?
– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul tanuljak.
– Tehát szerelmesek vagyunk?
Egy mozdulat a tenyér élével végig az áll alatt, volt a válasz.
– Nyakig?
– Nem. Fülig.
– Egy szép magyar hölgybe?
A csíptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve, magyarázá, hogy „nagyon szép!”
Azután a szétterjesztett tenyér az arcon végighúzva s az áll alatt összecsukva erősíté, hogy:
– Fiatal és bájos.
A két tenyér a derékra szorítva:
– Karcsú, mint a liliomszál.
A szemről kipattanó két ujj:
– És minő szemek!
Végre egy általános keresztbevetése s gyorsan szétcsapása a karoknak.
– Egyszóval: elragadó szépség. – Gratulálok hozzá!
– Lehet.
– Az érzelem természetesen viszonoztatik.
– Ohó! (Most már a kardmarkolathoz kapott.)
– Kérem, nem tettem kérdőjelt a mondatomhoz.
– Természetes.
Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy kívánja a továbbkérdezősködést.
– Kisasszony?
– Óh, nem.
– Tehát özvegy nő?
– Ah, nem.
– Csak nem asszonyság?
– Nana! Hogy gondolja ezt?
– Hát ugyan micsoda akkor?
– Asszonyság, akinek férje van, de nincs.
– Ahá! Elvált nő?
– Igen. Szétvált. (Mutatta két kézzel, hogy szét vannak választva.)
– Akkor ez egészen törvényes viszony.
Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési pozitúrába tette magát előttem. Én is felálltam.
– Asszonyság kívánja, hogy ön legyen neki…
Itt nem jutott eszébe a szó. A jobb keze három első ujját a feje fölé emelte, mint aki esküszik. Megértettem.
– Esketési tanúja?
– Nem azt mondta. Más szót mondott. – Násznagya?
– Az, az! Násznagy! Hogy elfelejtettem. Pedig „hadnagy” szórul eszembe juthatna.
– Ismerősöm nekem az ön választottja?
– Természetes. Ha csak az első nevét megmondom, már emlékezni fog. – Az „Erzsike”.
– Ah! Az Erzsike?
– Ah. Milyen vörös lett! Maga is volt bele szerelmes! Tudom. Megmondta nekem. Nohát lesz neki násznagya!
– Készséggel.
– Igazán?
– Igen szívesen.
Akkor aztán kezet fogott velem mind a két kezével; megrázta a kezeimet, s egész kicsinyekké csinálta a szemeit az elragadtatástól. Azt hiszem meg is csókolt volna, de neki is nagy orra volt, nekem is, nem fértünk egymáshoz.
– Hát megengedi, hogy behívjam a menyasszonyomat?
– Honnan?
– Odakinn vár.
– Csak nem a lépcsőházban?
– De igen. A lépcsőházban. Nem akart addig bejönni, míg nem bizonyos, hogy ön násznagya lesz. Szégyenli magát.
Én rögtön kisiettem, hogy ajtót nyissak a tétovázó látogató előtt.
Csakugyan az Erzsike volt.
Tél volt az idő, mindenféle prémes öltözet volt rajta, kucsma a fején; igazi muszka nőnek tetszett.
Valósággal látszott az arcán valami negédeskedő szégyenlősség.
Nem tudtam elképzelni.
Hiszen láttam én már az ő arcát hasonló körülmények között. Bagotay Muki, Gyuricza Peti, Rengetegi Tihi után Klatopil Vencel valóságos „fölfelé esés”.
A vőlegény azalatt a szobában maradt, amíg a hölgyet bevezettem.
Ott azután elébb engedelmet kért tőle, hogy kezet csókolhasson neki, azután bocsánatot kért éntőlem, hogy azt tette. S többé rá nem volt bírható, hogy helyet foglaljon, hanem állhatatosan megállta a helyét, annak a karszéknek a támlányára könyökölve, amelyben a hölgy ült.
– Meg tudta ön érteni, amit az én vitézem magyarázott? – kérdezé aztán Erzsike, amint az első feszélyt levetkőzte. – Képzelje, nekem lovagi szavát adta, hogy soha magyar emberrel más nyelven nem fog beszélni, mint magyarul. Elébb a privatdienerét kínozta agyon vele.
– Ez igen dicséretes szándék. – Ezt kellett rá felelnem.
– Hanem már most hadd mondjam én el, hogy miért kellett nekem éppen önt kéretni fel arra az áldozatra, hogy násznagyom legyen.
Biztosítám felőle, hogy ez nekem nem áldozat, sőt élvezet.
– A legutolsó találkozásunk után talán nem is várhatta ön azt, hogy még valamikor összejövünk az életben.
Én meghökkenve kaptam föl a fejemet.
– Óh, „e” felől beszélhetünk akármit. (Erzsike a vőlegényére célzott.) Ez egy áldott jó fiú. Olyan, hogy kenyérre lehetne kenni. El lehet ez előtt mindent mondani. Ön odáig tudja a történetemet, hogy én a forradalom után Bálványosival bujdokoltam egy ideig. Nem szeretném, ha valami könnyelmű félrecsapásnak tulajdonítaná ön, hogy azt az embert elhagytam. Képzelje ön, csakugyan arra az alacsonyságra vetemedett, amit úgy tudom, hogy említettem önnek, hogy a császári biztos előtt elmondá az egész sürgönyvitel történetét, kitisztázva magát a hőstett vádja alól s engemet denunciálva vele. Előttem azzal mentette magát, hogy neki szüksége volt magát purifikálni a direktorsági koncesszió elnyerése végett, nekem, mint asszonynak, nem fogják ezt a „kis tréfát” imputálni. Pedighát dehogy nem imputálták! Sőt nagyon is elővettek, beidéztek, letartóztattak. Csak ennek a becsületes, jó fiúnak köszönhetem, hogy valami nagy baj nem ért. Ez fogta pártomat. Nála nélkül igazán olyan árát adhattam volna meg a hősködésemnek, hogy megkeserülém. Ugyebár, Venca?
A főhadnagy mutatá a tenyérmozdulatával, hogy hagyjuk már ezt az emléket továbbfutni.
– Innen kezdődik az ismeretségünk – folytatá a hölgy. – Ez talán kiment ön előtt is, hogy én egy idegent, egy katonatisztet választottam jövendőbelimnek. Nagyon erős okom volt elidegenedni az én hajdani hős ideálomtól.
A szép hölgy, úgy látszott, hogy nem volt megelégedve a hatással, amit szemei rám gyakoroltak; legalább azt kell hinnem, hogy a következő kommentárok nem annyira a vőlegényének az örömére, mint az én felvilágosításomra lettek közrebocsátva.
– De higgye el, egész komolyan mondom, hogy Klatopilt nemcsak hálából tüntetem ki, amiért engem igen nagy galibákból kiszabadított, és ami több, annak a Bramarbas-Bálványosinak minden további alkalmatlankodásaitól megmentett; de azért is, mert ő igazi becsülésre méltó jellem: tetőtől talpig igazságszeretet, aki hazudni még tréfából sem szokott. Bátor és erős lelkű, és amellett gyöngéd és érzékeny. Ura a kimondott szavának; azért a szavát könnyen oda nem adja. Valóságos eszményképe a férfinak.
Nekem egy plajbász volt a kezemben, előttem egy üres papírlap. Az irón ezt találta írni a papírra:
„Nro 4.”
A hölgy elértette az abrakadabrát, s megcsóválta rá a fejét. Egy kicsit mosolygott is.
– No, ez nem olyan, mint a többiek – erősködék –, egészen ellentéte annak, amit a „hódítók” alatt szoktak érteni. – Hihetetlennek fog látszani, ha elmondom, hogy három évig járt hozzám. Csaknem mindennapi látogatóm volt anélkül, hogy egy merész lépést, egy indítványozó szót megengedett volna magának. Mindennap újból fel kellett szólítanom, hogy foglaljon helyet, tegye le a sisakot a kezéből, támassza a kardját a szögletbe, s Schiller verseinek az olvasásán túl sohasem ment a társalgásunk.
El kell ismernem, hogy ez csakugyan rendkívüli eset.
– Én már gúnyolódtam is vele – folytatá a csevegést a szép asszony. – Tudja, én nem vagyok ahhoz szokva, hogy mikor nekem udvarol valaki, a Memnon szobrot utánozza, s ekkor bevallotta Klatopil egész őszintén, hogy ő „fél éntőlem”. – „Ha én olyan gyáva volnék a katonai pályán, amint vagyok kegyeddel szemközt, megérdemelném, hogy őfelsége rögtön elcsapjon a tisztikarából.”
A főhadnagy fejbólintással helyeslé emlékezetes szavainak idézését.
– Utoljára is nekem kellett az ő kezét megkérnem – folytatá Erzsike. – Ugye barátom?
A vőlegény rámondta, hogy valóban úgy volt.
– Még akkor is szerénykedett. Alacsony rangjával mentegette magát. – Meggondolási határidőt kért. No, nem igaz?
– Ez igaz.
– Nekem kellett a skrupulusait egyenként elenyésztetnem, míg végre határozott nyilatkozatra bírhattam, hogy nohát elvesz. Sohasem láttam én ilyen katonatisztet.
Erzsike vehette észre az arcomon, hogy hát mit törődöm én mindezekkel. Én se nem kérdeztem, se nem bánom, akárhogy van az ő dolga.
– Hát, lássa ön – folytatá esedezésig menő hangon – én mindezeket nem azért mondtam ám el önnek, hogy mulatságot szerezzek vele, hanem azért, mert egy nagy kérésem van önhöz.
– Azt már közölte velem a főhadnagy úr.
– Nem a násznagyság végett. Ez nem „nagy” kérelem. Ezt megteszi ön a szolgálója kedvéért is. Nagyobbat kérek annál. Azt akarom öntől kérni, hogy legyen nekem gondnokom: törvényes gyámatyám.
– Én? Kegyednek gyámatyja?
– Ne tegyen olyan nagy hangsúlyt arra a szóra, hogy „atya”. Igaz, hogy ön csak négy évvel idősebb, mint én.
– Nem a magam minőségéről beszélek, hanem a kegyedéről. Férjes nőnek mire való a gyám?
– Hát, teszem föl, ha a férjes nő könnyelműen kezeli a vagyonát.
– Azt hiszi kegyed, hogy én valami nagy pénzügyi tekintély vagyok?
– Csak egyet hiszek; azt, hogy ön nekem őszinte jó barátom. Egyetlen jó barátom a kerek földön; aki azért, ami szívességet tesz velem, nem kér, nem vár semmit. – Ez már ki van próbálva. – Azt hallotta ön – s ha nem is hallotta volna, kitalálhatná magától is –, hogy engem a rokonaim eltaszítottak maguktól. – Eltagadják, hogy ismernek. Az anyám férjhez ment, s áttette a lakását Prágába. – Akire csak rábízom magamat, mind azon van, hogy valamit elnyerjen tőlem: pénzt vagy annál is drágábbat. Aki csak hozzám szegődik, az mind vagy szédelgő, vagy csábító, vagy kerítő. Magam pedig egy ostoba, könnyen hívő teremtés vagyok, akinek sohasem fog benőni a fejelágya. Nekem kell egy olyan parancsolóra szert tennem, aki a tönkrejutástól megőrizzen és akinek a jóakaratában megnyugodjam. Hiszen kaphatnék én önnél tapasztaltabb gyámot is, csak a városi hivatalhoz kellene folyamodnom; de én senkinek a zsarnokságát nem tudnám eltűrni; – az önét eltűröm. – Ne hagyjon elpusztulni! Az Istenre kérem.
Meg kellett őt szánnom. Azon vettem észre, hogy a kezemet el hagytam fogatni.
Pedig ez bizony kényes helyzet, egy szépasszony gondnokának lenni. S még milyen szép asszonynak!
– Hát nem bánom. Vegyük egész komolyan a dolgot. Ha főhadnagy úr is beleegyezik?
Klatopil Vencel kinyilatkoztatá, hogy őneki etekintetben nincs saját akarata.
– Térjünk a dolog érdemére. Meg van kegyednek még azon vagyona, ami a bécsi takarékpénztárban lett elhelyezve?
– Megvan. S mihelyt ön hivatalos gondnokom lesz, kiveheti onnan, és áthelyezheti a pesti hazai takarékpénztárba.
– Itt könnyebben lesz a kamatutalványozás évnegyedenkint. Kegyednek ebből a tiszteknél megkívánt biztosítékot is le kell tenni.
– Igen. Hatezer forintot.
(Abban a korban csak annyi volt a főhadnagyi ara biztosítéka.)
– Ezt különben az atyai házra is be lehetne tábláztatni.
– Ahogy ön jónak látja.
– Azért gondoltam így, mert azt sejtem, hogy kegyed a házuk jövedelméből aligha lát valamit, s szeretném, ha a készpénzből minél többet megmenthetne.
– Megmenthetnék? – kérdezé Erzsike, nagy szemeket nyitva erre a szóra.
Én körülvakargattam a hajamat. (Még akkor sok volt.) Gyámapai kötelességem volt őszintén elmondani a nézeteimet. Végre megtaláltam a formát hozzá.
– Hát, tudja, édes Erzsi nagysám – igen tisztelt főhadnagy úr –, én már sok mindenféle csodát láttam életemben. Láttam féllábú balett-táncost, aki a legnehezebb piruetteket megcsinálta; láttam kéz nélküli festőt, aki a lábaival remekül mázolt arcképeket –; láttam vak színészt, aki végigjátszotta Hamletet! – hanem olyan lovassági főhadnagyot, akinek adóssága ne lett volna – még nem láttam soha.
Erre mind a ketten nagyszerű hahotában törtek ki!
– Nem! Nem! – kiáltott a vőlegény. – Bizonyára engem sem fognak pénzért mutogatni.
Én azután kértem, hogy ha már ennyire vagyunk a sincerisatióban, hát szíveskedjék mégis széket húzni ide az asztalhoz, és tegye le a kezéből azt a szép sisakot az aranyfekete tolltarajjal, és beszéljünk számokban; kinek mennyivel tartozik?
Csinos kis összeg támadt belőle.
A vőlegény bizton leolvashatta ábrázatomból, hogy ezt az árt sokallom egy főhadnagyért; ennyiért Erzsike egy őrnagyot is találhatott volna. Sietett megértetni a dolgot.
– Nem én magam csináltam ám ezt a rengeteg nagy adósságot, hanem volt egy jó pajtásom, főhadnagy, gazdag, előkelő fiú. Az vett rá, hogy írjam rá nevemet a váltóira, mint jótálló. Még minorennis volt. Én csak írtam, írtam; mit tudtam, hogy mi az. Egyszer aztán, mikor szájáig ért a víz, az ifjú barátom főbe lőtte magát. Az apja megtagadta a fizetést, a hitelezőket én örököltem utána. Azóta folyvást fizetek, de az adósság nem hogy fogyna, de egyre növekedik, s egyre szorosabbra tekerődik a derekam körül a rettenetes boa conscriptor.
– Boa conscriptor ugye? (összeíró óriáskígyó.)
Ezen aztán mind a hárman nevettünk. Pedig tulajdonképpen nem volt biz ezen semmi nevetni való.
– Summa summarum: Erzsi nagysámnak marad a vőlegénye adósságainak tisztázása s a kaució letevése után még huszonötezer forintja.
– Tudom. Éppen azért kérem önt, hogy legyen szigorú gondnokom, mert ha az én kezemben marad a pénz, akkor ennek öt esztendő alatt vége lesz.
– Csodálom, hogy eddig is eltartott.
– Ez a csoda onnan ered, hogy a mama letiltotta a bécsi intézetnél letett összegemet, s a zár csak akkor szűnik meg, ha egy derék, rangbeli úrhoz férjhez megyek.
– Ugyan takarékosan kell kegyednek gazdálkodni, hogy ennek az összegnek a kamataiból ki tudjon jönni.
– Klatopilnak is van fizetése; aztán ő, mint lovassági tiszt, szállást „in natura” kap.
– S kegyed meg fog férni azon az in natura tiszti szálláson.
– Ön tudja jól, hogy én az ilyesmihez… (Láttam, hogy azt akarja most mondani, hogy „hozzá vagyok szokva”, s furcsa képet csináltam hozzá. El is értette a pantomimiikámat, hogy a császári és királyi vőlegény előtt nem igen lesz alkalmatos az „anno Rengetegi” élményeket emlegetni, s művésznői ügyességgel átcsapott a megkezdett markotányosnői hencegésből a gyöngéd turbékolásba), hogy az igaz szerelem áldozatra képes.
S megigéző mosollyal nyújtá kezét a vőlegénynek. Amit az gyöngéd elragadtatással emelt ajkaihoz. Mint egy gerlepár.
– Nemde Venca?
– Igen, Eliza!
Nekem bizony semmi gyönyörűségem sem volt ebben az ő Rómeó és Júlia előadásukban. Kedvem volt az előadásukat kifütyölni.
– Még egy kérdést, kedves gyermekeim, mielőtt az atyai áldásomat rátok adnám.
– Tisztelt főhadnagy úr, ahogy a curriculum vitae-jéből megértettem, önt kezdetben papnak szánták és így ön valószínűleg katolikus.
Római katolikus.
– Az alatt az időköz alatt, amelyet ön a szemináriumban töltött, nem hallott volna olyasmit, hogy egy kálvinista asszonyt, akit a polgári törvényszék a férjétől elválasztott, katolikus férfinak nőül venni nem szabad; mert az ő dogmája szerint a házasság sacramentum, amit a világi bíró föl nem oldhat.
A vőlegény nagyot bámult erre a szóra.
– Erre bizony egyikük sem gondolt.
Erzsike egyszerre baziliszk tekintetet vetett felém. Huh, hogy villámlott a tengerszemekben!
– Hát ezen hogyan lehetne segíteni? – kérdé tőlem a vőlegény egész gyermeteg gyámoltalansággal.
– Hát csak úgy, hogyha ön is kálvinistává lesz.
– „Kálvi…?” – De már a szónak a végét… „nista” az ajtón kívül mondta ki. Kapta a sisakját, senkitől búcsút sem vett, úgy elszaladt. A Kálmán diák azt mondta, hogy még így svalizsért futni nem látott soha.
Az Erzsikét ott hagyta énrám. Borzasztó dühös volt a menyecske.
– Ez magátul tiszta malícia volt! Így elkergetni a vőlegényemet! Menjen! Hogyan csúffá tett most!
Én mentettem magamat, ahogy tudtam.
– Ezt elébb-utóbb meg kellett neki tudni. A pap megtagadta volna az egyházi kihirdetést önöktől.
– Csak bízta volna ön ezt rám. Ha egyszer én az adósságait kifizettem volna, akkor már lovagias kötelessége lett volna azt az áldozatot meghozni értem; akkor már nem léphetett volna vissza.
Meg kellett magamat adnom; ez bizony nagy ügyetlenség volt tőlem. Kértem is nagyon bocsánatot. Sohasem cselekszem többet. A legközelebbi vőlegényénél nem bánom, ha mahomedánus lesz is.
– Magával nem lehet okosan beszélni. – Node sebaj. Visszahozom én még ide Klatopil Vencelt.
Azzal nagy durcásan otthagyott.
Bántam is én. Nagy dolgom volt. Az újon érkezett előfizetők keresztkötéseire kellett írnom a címzeteket. Ez nem annyira ideális, mint inkább realisztikus foglalatosság; hozzászámítva, hogy még a címszalagok összecsirízelése is az én feladatom volt. A korrektúra ív is várt rám, rengeteg sok sajtóhibával. – Hát bizony „szegény az éklézsia: maga harangoz a pap”. – Üres óráimban pedig – pihenésképpen – a „Magyar nábob” regényemet írtam, aminek a főalakjához a feleségem eIbeszélése után kaptam az eszmét.
Azután elmúlt egypár hét. Egy délután, amikor éppen azon gondolkoztam, hogy megcsináljam-e magam az olajlámpásomat, vagy megvárjam, amíg a Kálmán diák hazakerül a postáról, vagy a szobaleány a színházból, ahová a feleségem után elvitte a jelmezes kosarat; egyszerre erős csengetés támad odakinn. Magamnak kellett kimennem az ajtót kinyitni.
Nagy meglepetésemre, Erzsikét láttam magam előtt. Hozta karonfogva a főhadnagyát.
Klatopil Vencel csupa szabadkozó nyájasság volt.
– Megint itt vagyok, uram. Elfogtak, láncravertek. Kénytelen voltam kapitulálni.
Gondoltam. Mikor már a kiéheztetett várőrség a lóhúsra szorul.
– Erős ostrom volt… Ilyen battériák! – Nézze ön! – Ezek a szemek! – Congrév rakéta semmi ehhez képest! – A csillagsánc be van véve!
– Nagy tűz lehetett! Már az igaz.
– És mármost újra kell önt kérnem, hogy legyen nekem tanúm.
– Azaz, hogy a menyasszonyának.
– Nem! Elébb nekem. – Elébb velem kell eljönnie a paphoz, bejelenteni, hogy kitérek a katolikus hitből.
– Tehát csakugyan.
– Meggyőződtem.
– Tessék helyet foglalni.
– Teljesen meggyőződtem. Erzsike nagysám úgy tud kapacitálni, hogy nincs olyan misszionárius. Valóságos hittérítő. (Gondolom én azt, hogyan tud az Erzsike konvertálni.)
– És ha mindjárt el kellene is kárhoznom, ha elveszteném is az öröküdvösséget, még azt is kész volnék feláldozni, ezekért a drága szép szemekért. Inkább a purgatóriumban égjek!
– Nono, főhadnagy úr! Ne mondjunk ilyen nagyokat.
– De szavamra mondom. Kész volnék érte mohamedánná lenni!
Dejsz azt elhiszem.
– Tehát fog ön tanúm lenni a papnál?
– Bocsánat. Ez komoly dolog. Én a magam vallását éppen oly magasra becsülöm, mint más felekezetekét. Proselytacsináló azonban nem vagyok. Őszinte meggyőződésből akar ön kálvinistává lenni?
Erre a szóra elszörnyedten ugrott fel a helyéből.
– Kálvinistává? Dehogy akarok! Isten őrizz!
– Hát micsoda?
– Lutheránus akarok lenni.
– Hisz az mindegy.
– Ördögöt mindegy! Nálunk Leutomischlben azt tartják, hogy a kálvinisták Krisztus-tagadók.
– Azt a menyasszonya megmondhatta volna önnek, hogy nem igaz.
Erre aztán Erzsike veté magát közbe. Olyan szépen könyörgött, hogy még ezt a kis szívességet ne tagadjam meg tőle. Klatopil csak így volt rávehető a konvertitaságra. Hogy a lutheránusoknak is kereszt van a templomukon; azok is ostyában veszik fel a Krisztus testét. Hogy itt nem kockáztat az ember annyit a mennybeli jussából; a főhadparancsnokságnál sem veszik olyan rossz néven, mintha a „kuruc” kálvinisták közé lépne stb.
Az lett a vége, hogy nekem, a kálvinista presbiternek kellett a lutheránus egyház számára egy áttérő lelket bevezetnem. Mégiscsak jó fiú lehettem én hajdanában, amíg a szívem így el nem kérgesedett.
Végre minden akadály le lett győzve. Én beváltam gyámatyának, Klatopil Vencel vőlegénynek; Erzsike megkapta az excellenciás mamától (most már tábornokné volt) a felmentvényt a sequestrált tőkepénze fölötti szabad rendelkezésre; a biztosíték le lett téve, a boa conscriptorok jóllakatva, fixumfertig mehettünk az esküvőre.
A násznép állt a menyasszonyon és a vőlegényen kívül még a két násznagyból; a vőlegényé volt a zászlóaljparancsnok őrnagy és ennek a feleségéből.
Itt valószínűleg mindenki azt fogja tőlem kérdezni, hogy hát a másik násznagynak a felesége miért nem volt ott.
Kényes kérdés! Sőt mondhatnám csiklandós!
Igen röviden végezhetnék vele azzal a válasszal, hogy a feleségem éppen akkor Szabadkán volt vendégszereplésen; meg volt ő is híva, de nem jöhetett.
Tudom, hogy ez a válasz tökéletlen. Mindenekelőtt egy axiómát kell felállítanom.
„Tisztességes férjnek nem szabad okot adni a feleségének a féltékenységre; de ok nélkül féltékennyé tenni a feleségét; megint nem szabad.”
Annyi szent igaz, hogy én az Erzsike nevét az asszonyom előtt soha ki nem mondtam. („Papucshős!”) Volt-e róla tudomása, azt nem tudom. Sokkal büszkébb volt, mint hogy valaha mutatta volna.
Az Erzsikének arcképe is volt, s az ott volt az én íróasztalom fiókjában. Még akkor is ott volt, amikor már megnősültem. S én nem mondhattam azt, hogy az öreganyámnak a képe, ha történetesen kézbe kerül. Hanem az történt, hogy mikor az orosz seregek betörtek az országba, én is, előre látva az egyenlőtlen harc végét, fogtam a puskámat, felkötöttem a kardomat, nyakamba öltöttem a tarisznyámat, búcsút vettem a feleségemtől, s mentem a Görgey táborát fölkeresni – gyalog. Útközben találkoztam Nyáry Pállal. – „Hová ilyen fölpuskázva, Móric öcsém?” – Én tragikus pátosszal feleltem rá: – „Megyek meghalni a hazáért.” – „Hát a tarisznyában mi van?” – „Egy sonka.” – „Nohát, mielőtt meghalnánk a hazáért, előbb együk meg azt a sonkát.” – Azzal fölvett a szekerére. Rajta kívül még Patay József is a szekéren volt. (Két tagja a debreceni magyar kormánytanácsnak.) Én mégis szerettem volna tudni, hogy hová megyünk, amire Nyáry azt felelte: – „Hát, édes öcsém, ahogy a népdal mondja: Szalad a kutya Szeged felé. Lóg a farka Buda felé”. A legfenyegetőbb halálvész között sem hagyta el a keserű iróniája. Így mentem Nyáryval együtt Szegedre. Egy hét múlva a feleségem is utánam jött. A szállásunkat rábízta a jó öreg Kovácsnéra. A derék komikai művésznőnek nem kellett félnie a kozákoktól. Amint aztán az oroszok megszállták Budapestet, s a szigorú rendelet kiadatott, hogy minden fegyvert, montúrt és magyar bankót beszolgáltassanak, mert akinél egy tiltott tárgyat, vagy egy forradalmi kiáltványt megtalálnak, haditörvényszék elé állíttatik s főbe lövetik, akkor a jámbor megbízott művésznő fogta az íróasztalom fiókjában talált összes cókmókot, azok között voltak Petőfinek a levelezései, Klapka levele, az egész forradalom alatt írt naplóm, számtalan érdekes adataival, s azokat mind bedobta a kemencébe, s befűtött velük. Ebben a nagy autodaféban hamvadt el az Erzsikének az arcképe is. Azt hiszem, hogy sejtettek valamit, de nem szóltak soha.
És eszerint én csak magamban voltam ott az Erzsikének az esküvőjén.
Az összejövetel az ő szállásán történt meg. Itt volt alkalmam megismerkedni a násznagytársammal, a dragonyos őrnaggyal. Igen derék, affábilis ember volt. Valóságos másolata egy igazi magyar vicispánnak. Csupa kordiális kedélyesség, joviális tréfa; az ember észre sem vette rajta, hogy katona. Pláne, hogy osztrák katona. Úgy szidta a „Bach-huszárokat”, mint a jégeső. Ellenben a magyarokat dicsérte. Ő nem volt Temesvárban bezárva, mint a főhadnagy; előbb Olaszországban harcolt, azután került ide. A beszédét fűszerezte magyar mondásokkal, körmönfont kifejezésekkel. – A feleségének is bemutatott. Az is tréfásan történt: „az én házisárkányom”. Pedig nem volt valami sárkányfajta. Kapitális derék asszonyság volt, élte javában. Igen csinos ábrázatú. Csak az az egy, hogy a beszédében nem ismerte a pontot, meg a pauzát. Előttem az még előny, mert én mindig úgy szerettem a hölgyeket mulattatni, hogy azok beszéljenek, én meg hallgassak. Amíg a menyasszony előjött az öltözőből, azalatt engem megismertetett az ezredben szolgáló valamennyi nős tisztnek a családi viszonyaival. Mikor aztán a menyasszony teljes menyegzői díszben megjelent, kísérve a vőlegényétől, aki az egyik kezében a sisakját, a másikban egy óriási kaméliacsokrot tartott, akkor egész ünnepélyességgel ment végbe a kérő- és kiadónásznagyok közötti formaszerű jegyzékváltás.
Az őrnagy azonban csak az én irányomban volt kedélyes táblabírói alak; a főhadnaggyal szemben folyvást elöljáró maradt. Úgy kommandírozott neki, mintha most is lovon ülne s „terepfutónak” volna kiküldve. Az feszesen engedelmeskedett.
Rám egészen azt a benyomást tette a vőlegény, mint mikor a svadrony élén ott ül a nyeregben a tiszt; kezdődik az apró fegyvertűz, a puskagolyók elfüttyentenek a füle mellett, a granát prüszkölve vág le előtte a földbe, s neki még csak a fejét sem szabad félrekapni; míg egyszer aztán felhangzik a szabadító vezényszó: „Előre! mars! mars! Kard-ki-kard! – Rajta, rajta! – Üsd, vágd!” – Mit is mondok? Dehogy „üsd, vágd!” – „Szorítsd hozzád: nem anyád!”
Végre a kommandószóra eljutottunk az oltárig.
Ez is megtörtént. Férjhez adtam az Erzsikét.
Ő igen bátran viselte magát. Persze, már volt benne gyakorlata.
Hanem a vőlegénynek minden mozdulatát úgy kellett vezényelni. Ő meg ehhez volt szokva. Alig bírta a kesztyűt lehúzni a kezéről. S erővel jobb felől akarta a menyasszonyát állítani; holott a pap azt kívánta, hogy balról bocsássa. S mikor vége volt a szertartásnak, olyanforma arckifejezéssel fordult a násznagyához, mint aminő a halálraítélt delikvensé, aki már csak a legmagasabb kegyelemben bízik.
– Minket balkézre eskettek meg.
– Ne félj fiam – biztatá őt a násznagya. – Így szokták azt. Balfelől áll a menyasszony; de azért a jobb kezeitek voltak egymásba téve.
– Lehetetlen.
A jó Klatopil már azt sem tudta, hogy melyik a jobb, melyik a bal keze.
Hazatérett már aztán egy kocsin ültek – a boldog menyasszony és a vőlegénye.
Erzsike szállásán ott várta a násznépet a pompás lakoma. Fel volt terítve.
Mikor aztán a boldog férj felhozta a kedves életepárját közénk, akkor egyszerre levetette magát a pamlagra, s arcát a két tenyerébe takarva, elkezdett keservesen sírni.
Hát ilyen csodát még nem mutogattak, sem ingyen, sem pénzért. Hogy a vőlegény fakadjon sírva az esküvő után, s legényvoltának elvesztése fölött keserű könnyhullatásokban adózzék.
A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő csak nem bírta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen biztatgatta: – „Ej, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám én is átestem rajta. Lássa, milyen jól meg vagyok most a házisárkányommal.” Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán haragba jött az őrnagy: – „Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk itten produkciót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és granát. Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!”
Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam szegényt.
– Főhadnagy úr! – mondék. – Tanult ön angolul? Az új házas meg volt lepetve.
– Igen.
– Ollendorf nyelvtanából?
– Hát igen.
– Emlékezik a második gyakorlatra: „Miért sír a kapitány?” – „Azért, mert az angolnak nincsen kenyere.” No, hát adjunk az angolnak kenyeret.
Erre mind valamennyien elnevették magukat. A barátom is.
S ezzel aztán vége lett a scenának. Asztalhoz ültünk, s a megkezdődött vidám poharazás között sokat tréfáltunk afölött, hogy mily bolondos furcsa ötlet volt – Ollendorftól azt kérdezni, hogy „miért sír a kapitány?”, s azzal válaszolni rá, hogy „az angolnak nincs kenyere”.
Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt előttem.
Csak több év múlva akadtam rá az igazi nyitjára. Egészen más oka volt annak a sírásra, mint amire a grammaticus gondolt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages