XVI. FEJEZET • Katonadolog

Teljes szövegű keresés

XVI. FEJEZET • Katonadolog
Az idill nem soká tartott, csakhamar felváltotta az eposz.
A háború kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte, hogy Klatopilt is mozgósították; a dragonyosezredével együtt vitték a keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.
Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre. Klatopilnak az arca ragyogott az örömtől, s ez visszfényét találta az asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a búzája!
Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett múlhatatlan volt velem tudatni a tartózkodásuk helyét.
– Címünk egyelőre: „An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin Elisabeth von Klatopil.” Egyenlőre! Később valószínűleg haladunk alább és feljebb.
– „Alább” a határ felé, és „feljebb” a ranglépcsőn? – mondám én, kitalálva a feladott rebust.
Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a helyes megfejtésemmel.
A legjobb kedvben távoztak el tőlem.
Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a lóugrással kombinált sakkfeladvány, amely az ő járás-kelésükkel kiállja a versenyt. Ma délnek, egy hónap múlva nyugotnak, aztán fel északnak, előre-hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy nagyítóüveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott a hadiszállás Moldovába, Oláhországba; körülugrálta Jassyt, Bukarestet, végigugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg onnan is tovább nem kelt Premyslbe, ahonnan aztán szerencsésen visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolcon, Kecskeméten, Kalocsán keresztül megint Budapestre.
Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári viszontagságokat, amikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, amelyeket ezalatt hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak közzétételétől; még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen levőt) az Erzsike példájával.
Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás mellett ültünk; szalmás kunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, kazamata boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja – mindenütt boldogít a szerelem; az édes illúzió tündérpalotát tud azokból elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj. Zaklatva bosszantva, elöljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva, ellenséggel farkasszemet nézve és soha rá nem eresztve; örök civódásban a barátságtalan lakossággal, rosszul látott vendég, akinek a nyakán nehéz kölönc a magával hordott feleség. És az mégis szerelemmel követi őt mindenfelé, s tűri a nehéz indulatait.
És ő ezt mind előré megjósolta magának! Mi következik még?
Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó levél címe is így szólt: „főhadnagyné asszonyság”. Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Klatopil Vencel főhadnagy.
Nem volt már akkor Kálmán diákom. A „Délibáb” megbukott. Ahelyett a „Vasárnapi Ujság”-ot szerkesztettem, a lapon megnevezett szerkesztő Pákh Albert helyett, aki Graefenbergben feküdt betegen. – Új nevem volt: „Kakas Márton”. Hej, de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák, tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal; a nemzet igazán szájában hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánnyal füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!
– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot ittunk.)
– Hát rám lehet ismerni még?
Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg lett engedve a tiszteknek, hogy a szabályzaton kívüli szakálleresztéseket produkáljanak. Vencelnek à la Haynau szakálla volt, ami úgy eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, ami az arcnak formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.
De még nevezetesebb korrektúra volt az arcán, hogy az orra egészen veres volt. Valóságos egy darab rubin.
Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette. – Látod-e ezt? – Ez az egész akvizícióm a török-orosz háborúból. Ez a veres orr. A múlt télen a galíciai határon táborozva tettem rá szert egy kriminális muszka szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrá tört havat, mint megannyi varrótűt vágta az arcunkba a szél. S még csak háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba került, tüdőgyulladásban, skorbutban, éhségtífuszban. A századomból nem hoztam többet haza negyven legénynél. – És ezt a veres orrot mint trophaeumot.
Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulnálnorn hozzá, akár sajnálkoznom rajta.
– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy másfélesztendős háborút, anélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett volna, mint a szénarekvirálásnál a hencegő parasztnak a hátára húzkodni a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy így nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával. Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no, most kezdődik a patália, megint csak „hüvelybe a kardot!” s megint odább masírozni. – Inkább megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sáncokat. – Hát az az átkozott sok puliszka meg a kukoricamálé! Csakhogy az is volt! – De mikor az sem volt. – Lóhús! félig megsülve! – Köszönöm szépen!
– Node hála Istennek, vége van már – vigasztalám én.
– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?
Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag ragyogott.
– Semmi avancement. Ott vagyok, ahol voltam. Pedig az őrnagyom kvietált; kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja reumával. Helyébe avanszírozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány. Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó rólam. – Főbe lőni való állapot.
Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei is. Akinek olyan kedves felesége van.
– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban végezte a ronde-ot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy tündért, aki egy pohár forró punccsal várja.
– Tudom – próbáltam.
– A puncs soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rum, mégis megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült, s napijáróra elment a városba, hogy bevásárolja. Gyémántszívű asszony!– És aztán még most is szeret. Dacára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak híják. Ha ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.
Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktív szolgálatban levő főhadnagy többet ér a világ piacán, mint egy generális extra statum.
Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár puncsra; mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.
Nem mentem el.
Többször hítt levélben is, a felesége nevében is, sohasem mentem hozzájuk puncsra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.
Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt; – menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.
Vencel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással végezé:
– „Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.”
Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak az igazat.
Azaz hogy – álljunk meg csak! Ugyanis háromféle „igaz” van a világon.
Az egyik „igaz” az, ami a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.
A másik „igaz” az, ami nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.
A harmadik „igaz” pedig az, ami a barátomnak sem tetszik meg nekem sem tetszik, s amin aztán összeveszünk.
Hogy mindjárt a harmadikat illusztráljam, hát ez az lett volna, hogy „édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a feleségem uralkodik, én pedig vagyok a »felelős«. S hogy én minden héten eljárjak a te szépasszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem kapom meg őfelségétől a szentesítést.”
Nohát ezt nem mondtam el neki.
A második lett volna az, hogy „édes főhadnagy, én egész más szférában élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te kollégáiddal nem tudok miről diskurálni.” Ezt sem mondtam el neki.
Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy „Kedves Klatopil! Ha te meg akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon, hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a hatalmasok előtt. Éppen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a rendőrség; minden írott papirost, amit találtak, összepakoltak, elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamációjáról meg a dolláros bankjegyekről? Ha te énhozzám járogatsz, írdogálsz, pláne, ha még én is szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt hiszik, hogy te is benne vagy a konspirációban. Jó szerencse, hogy a meghívóleveleidet azonnal el szoktam égetni, különben most azokat is osztályozná Prottman.”
Ez meghökkenté a barátomat.
– Hiszen én csak egy pohár puncsra hívtalak.
– Puncs ide, puncs oda. A policáj ezt „puccs”-nak olvassa. Aztán te neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a puncsivással, mert attól lesz vörös az orrod.
(Nohát ez volt az az „igaz”, ami mindkettőnknek tetszett.)
– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár puncsot lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimenziókban nyerni s világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több puncsot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a naplódba. „Január 23-án Klatopil Vencel főhadnagy lekötötte nálam a lovagias szavát, hogy soha több puncsot nem fog inni.”
Nem hagyott békét; amíg ezt be nem írtam a jegyzékkönyvembe.
– Még többet: „és semmiféle pálinkát, snapszot; sem bort, sem sört, egyszóval semmi spirituosumot.”
Ezt mind protocollumba kellett vennem.
– És már most esztendő és egy nap múlva lásd meg az eredményt. Semmit többé, mint tiszta vizet.
Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kratopilt. Ezalatt az Erzsikéről sem hallottam semmit.
Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak két csillag viselője.
– De már ez csakugyan főbe lőni való állapot! Már megint praetereáltak! – Már ezt nem tűrhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: „Uram, exellenz! Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem híven teljesítem. Soha megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovaglóiskolát vezetem. És mégis mellőzve vagyok. Kívánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem.”
– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.
– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan teneked volt igazad.
– A velem fenntartott gyanús ismeretség?
– Óh, dehogy! Ki az ördög törődik a ti policájotok fecsegéseivel? Nem te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.
S megcibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami makacs remonda került volna a kezébe.
– Nem értem.
– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyíltsággal felelt meg az interpellációmra: – „Kedves Klatopil! Ön csakugyan a legjobb conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, ami súlyosan vet a latba a, hogy erősen nekiadta magát az italnak.” – „Mit? én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint vizet.” – „Lehetetlen! – kiált fel az ezredes – hát az a veres orr?” – „Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.” – Az ezredes a fejét rázta hitetlenül. – „No, hát én be fogom excellenciádnak bizonyítani, hogy igazat mondok, van írásbeli bizonyítványom róla.” – „No, arra kíváncsi vagyok.” – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom, instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz, ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, amibe ezelőtt egy évvel beírtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg az ezredesnek.
Én erősen húzódoztam ettől az indítványtól.
– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes adataim vannak feljegyezve, amik éppenséggel nem arra valók, hogy azokat rajtam kívül más olvasgassa.
Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az elöljárónak, ami az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt neki rendelkezésére bocsátani. Ígérte, hogy egy óra múlva visszahozza.
Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.
– Barátom boldoggá tettél. Célnál vagyok. Őexcellenciája, amint elolvasta a jegyzőkönyvedbe írott fogadást, akkorát kacagott, hogy megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva arannyal. – Szent Isten! – ő arannyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! – Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött, s azt mondá: – „Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Mostmár szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a harmadik csillagot.”
Az én barátomat már ez az ígéret is a hetedik égbe emelte. A remény visszaadta neki az életkedvet.
Hát ez a katonaélet speciálitása.
Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk: – Kivált holmi jámbor poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem kapja.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages