XVII. FEJEZET • Ne vigy minket a kisértetbe

Teljes szövegű keresés

XVII. FEJEZET • Ne vigy minket a kisértetbe
A legszebb üstökös csillag, amelyet én láttam, volt az 1858-iki. Két hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig, s ezalatt folyton a legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. Eközben az üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.
Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni. Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló jelenség.
Háziorvosunk, az áldott emlékű Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy „nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne közelíts”.
Megfogadtam az utasítást, s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra, lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a szabadságharc alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, akik már máskor is bejárták ezt a gyönyörű vidéket. Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átúsztatva, ugyanazon vastagtalpú bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban táncolva, amelyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva s törkölypálinkát kortyolgatva hozzá, ezt nevezem radikális kúrának – mellvérzés ellen.
Nekem használt.
Végigjártam útikíséretemmel – mely utóbb tíz főre felszaporodott – a Bihar hegységet, rátaláltam a sziklasírra, mely alatt a hőshalált szenvedett jó barát, Vasvári Pál nyugszik, voltam a magyar Kaliforniában, Abrudbánya, Verespatak aranytető bányavidékén; lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, amelyhez hasonló érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett; azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rabkeze. Mikor még alább túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt s maga alá temetett rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.
Ezen kedves emlékű utazás alatt kísért folyvást az égen ama bámulatos szép üstökös.
Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humorisztikus hetilapot kezdjek meg, s azt „Üstökös”-nek címezzem. Ez nekem huszonöt esztendei munkát adott.
Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos cenzúra mellett egy igaz szót, egy bíztató szót csak versben, csak anekdota alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például: erre a kérdésre: „mit csináljon most a magyar ember?” – ez a válasz: „várjon és tűrjön”, hanem a „tűrjön” sajtóhibából két „r”-rel szedődött, s ebből az olvasó azt vette ki, hogy „Türr jön!” – S ezt kiegészíté az országszerte énekelt népdal: „Hoz Türr Pista puskát!”
Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.
Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.
S a következő év csakugyan meghozta azt.
III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz sorsát.
Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja voltam. Az arca ragyogott az örömtől.
– Barátom, Isten hozzád!
Furcsán kezdi!
– Talán már zsebedben az előléptetés?
– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk Lombardiába, s onnan tovább. Háborúnk lesz az olasszal. De kérlek, el ne mondd senkinek; mert ez államtitok.
– Tudom én ezt régen.
– Honnan tudod?
– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti lapszerkesztőt felhívatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betűt se merjünk írni. És így a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat indulásáról.
– No, azt okosabban csinálhatta volna.
– Eszerint jövendőben hová címezzem az utánatok küldendő pénzesleveleket?
– Oh, kedves barátom, sehova sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig attól a naptól fogva, amikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add át az Erzsikének magának a pénzét.
Majd elküldöm neki.
– Én azt mondtam, hogy „add át”. Vidd el neki magad személyesen.
– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.
– Ez több mint bizalom. Én kívánom, hogy amíg én oda leszek, járj oda hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!
– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila fickónak tartasz engem, akire egy szépasszonyt – à outrance – rá lehet bízni?
– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. Amit az ember a jó barátaitól kívánhat, az egyedül a diszkréció. Jól vagyok értesülve mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fagunyhót a komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvarszobában – a találkozást a Pogányoltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!
(Ez már hallatlan! Hogy egy szépasszony maga blaguirozzon!)
De, édes kamerádom, becsületemre…
– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele, s aki egyszer az Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfő isten is volt, a legszebb asszony férje is volt, mégsem tartotta meg a tízparancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.
– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.
– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot csinál, gúnyt űz az imádóiból; egyedül terólad szól mindig elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt, s azt mondja: „és én az övé lehettem volna!”
– Nohát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói természetű volt közöttünk.
– Nagyon jól adod! Hiszen éppen az tetszik nekem tenálad legjobban, hogy ilyen komoly arccal tudod a magad álláspontját fenntartani. Más ember a te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó barátom fölött. Inkább terád bízom őt, mint bárki másra.
– Dehát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála. Írj neki mindennap levelet a táborból.
– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni, ábrándozni. Erzsike nem is afféle szentimentális asszony. Te tudod, hogy milyen sok temperamentuma van…
– Én bizony nem tudom.
– De én tudom bizonyosan, hogy amint a jobb lábamat átvetem a lovon, már hűtelenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint nekem a hadakozás, neked meg a versírás. Ha én egy nap lovon nem ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem írhatsz, beteg vagy; ha egy szépasszonynak egy nap nem udvarolnak, migrént kap. – No, kezet rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, amíg én távol leszek. És vigasztalni fogod.
Valósággal könnyek jöttek a szemeibe.
No, ez is olyan helyzet, amilyennel még soha olvasó nem találkozott regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó, hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja bírni a jó barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csodaszép feleségét; de hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratú publikumot.
– Barátom! – szólt végre könnyeit letörülve Klatopil, s aközben az egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. Tudod, most mink mind lemegyünk Olaszországba derék lovasok, dragonyosok, ulánusok; a huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az „önkéntesek”. Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak itt grasszálni a mi távollétünk alatt. Ha énrajtam megesik az a gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cikóriahuszár foglalja el a helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet. Ugye nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi szentélyembe meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.
Nagy nevetés lett mindennek a vége.
Szépen elbúcsúztunk egymástól. Klatopil a legszebb reményekkel távozott el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kínált.
Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő híreket.
Ez a búcsújelenet ápril végén történt közöttünk.
Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebellói csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemű hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a franciák elég vitézül verekedtek. Egyéb részletekkel a hivatalos kommüniké nem szolgált.
Én azonban egy sebesfutár barátságából, akit a csatatérről a budai hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. – Klatopil írta.
– „Kedves barátom!
Sietve írok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, francia chasseuröket megszalasztottuk; Montebellóig üldöztük. Én könnyű sebet kaptam a homlokomon, mely azonban nem gátol a továbbharcolásban. Fővezér azonnal kinevezett kapitánnyá, harcvonal előtt megdicsérve vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem írhatok. Ezer csókot mindkettőtöknek
Klatopil Vencel százados.”
De még utóirat is volt.
„P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add; amint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból abszolute semmi levelet nem szabad írnunk. Azért is címeztem ezt tehozzád és nem a feleségem nevére; mert a te diszkréciódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.
K. V.”
No mármost ez a levél egyenesen kötelességemmé teszi, hogy az Erzsikét meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.
Azt is tehetném ugyan, hogy a Klatopil levelét megsemmisítsem, s aztán magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj meglesz.
Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet inkognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Méghozzá éppen most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta ahányan hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utcán. Nagy ínség az, mikor az embernek mindenütt „éljent” kiabálnak a fülébe, akárhová akarna is elsomfordálni.*
Majd lesz annak böjtje is öcsém!
Idősb J. M. 1889.
Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyújtják „és” sötét lesz, akkor annál rosszabb.
S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun. S ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!
Jó lelkiismeretű férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt orcával lép a felesége elé, s bejelenti nyíltan és őszintén, hogy „édes angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkísérnél”. – Erre az asszony természetesen nagylelkű lesz, azt mondja: „csak eredj oda, fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny”.
Azonban a feleségem éppen vendégszerepelni volt, Szegeden, csak egy hét múlva vártam haza.
Ez még súlyosbító körülmény az esetleges látogatásnál. Amint így tanácskoztam magam magammal, beállít hozzám egy kackiás leánycseléd, a piacrajáró födeles kosarából egy levélkét vesz elő, s gyanúsan körültekintgetve kezembe adja.
A levélke illatos volt – a zellertől, ami közé el volt dugva.
Már a címen megismertem az írást. Erzsike küldi. Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.
Egyszer aztán megsokallta a várást, s megszólalt:
– Választ kérek.
– Vagy úgy? Maga is itt van?
Még egyszer elolvastam a levelet.
 
– „Kedves gyámom!
Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy tisztelt neje most úgyis vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma hozzám ebédre? Csak magunk leszünk.
Erzsike”.
 
Az indoklás a legfurcsább! „Minthogy tisztelt neje most úgyis vendégszereplésen van”. – No, ezt tudhatja a „Fővárosi Lapok”-ból. De a konklúzió! „tehát eljöhetne hozzám ebédre”. – Aztán „csak magunk leszünk!” – Ha még ez sem kísértés?
Elkezdtem alá s fel járkálni.
A cseléd csak nézte, hogy vajon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az ablaktul az ajtóig. Végre megsürgetett.
– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.
– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.
– De nekem tudnom kell, hogy el tetszik-e jönni ebédre. Mert aszerint főzök.
– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.
Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.
No mármost egészen benne vagyok a veszedelemben! Ezt a meghívást nem lehetett visszautasítani.
„Komoly ügy!” – De nagyon is komoly.
Egy ifjúkori eszménykép; most még szebb, mint valaha. Akinek férje van. Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbíz vele, hogy búsongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták szerzetéhez, akik hangyáikkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz vágyakat elöljék a testükben vele.
Elismerem, hogy én is olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kísértetbe, mert én ott maradok.
Erősen kicsíptem magamat. Felvettem az új kávészín attilámat, az antik gombokkal; hímzett nyakravalót kötöttem; felhúztam az ezüstsarkantyús kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem, rézsodronnyal kivert nyelű ezüstfokos egészíté ki a toalettemet.
Ez volt azon év merész divatja, egy év múlva általános viselet az egész országban.
S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges csigákká bodoríttattam. – Csupa súlyosító körülmények!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages