XX. FEJEZET • Gyónás

Teljes szövegű keresés

XX. FEJEZET • Gyónás
Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy szeretőm, aki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a múzsámhoz is, aki körülhálózott a pókfonalaival, s a szívem vérét kiszívta; aki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; akinek utánaszaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig, s igavonó rabszolgája voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot. Kockáztattam érette az életemet, szabadságomat.
Néha, mikor megsokalltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, – de megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.
S még ha valami szép menyecske lett volna: de egy csúf, festett képű, vén banya, kacér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; akinek az egész világ udvarol, s aki minden udvarlóját bolonddá teszi; ahány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.
Verje meg a ragya! Úgy híják, hogy „Politika”.
Volt egy esztendő, amikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva. Mindent megtettem a kedvéért, amit csak kívánt. Összeveszített egy igen jó barátommal, aki jobb kezem volt a hírlapomnál. Egy másik jó barátommal pisztolypárbajt vívatott velem, aki sohasem vétett nekem, s én sem vétettem neki soha; mindig becsültük egymást. „Politika” így kívánta, s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. Aztán nekiingerelt egy harmadik jó barátomnak, aki igen derék ember volt és magyar miniszter, hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert megbuktattam, akit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kívánta „Politika”. Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghírhedettebb ember az országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda „petit souper”-k! ötszáz emberre! Milyen korzó! Kétszáz hintóval. Hát még a toalettjei! Egyébbe sem akart öltözni, mint újon alapított hírlapokba, s bebútoroztatta magának velem a „Népkör”-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy az imádóit, mint az a vén kurtizán engem.
Hanemhát akkor egészen bele voltam bolondulva.
A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat, levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! Aki csak valaha ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium udvarán. Az autogramjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én minderre büszke voltam.
Úgyhogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú látogatójegyet hoztak be hozzám: „Medvési Ézsaiásné”. Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje múlt, hogy nem láttam.
Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve, semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép ideálnak: meghízni.
Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt soványkodva. A régi divatú öltözet, ami teltebb idomokhoz volt szabva, csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arc hosszukás lett és színtelen, a csalfa szerelemgödröcskék helyén komor redők, melyek az áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni; azok a régiek voltak.
Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást; de látszott, hogy az nagy munkájába kerül.
Én sohasem tartom jónak valakitől, akinek az arca nagyon megváltozott, azt kérdeni, hogy „talán beteg volt?” de ő maga hozta elő.
– Nagyon megváltoztam ugye? Csoda, ha rám ismer. Nagyon beteg voltam. Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, amit a mi városunkbeli orvosok nem bírnak elmúlasztani.
– De különben meg van kegyed elégedve?
– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert a lelkemmel nem vagyok rendben.
Megkérdeztem, hogy mi baja van.
– Éppen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, aki nekem jó tanácsokat adott, s én voltam az, aki azokat sohasem fogadtam meg. Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem vele, hogy elmondtam. – Nekem vagy egy titkos vágyam, ami régóta megtölti az egész lelkemet; azzal alszom el, azzal kelek.
– Mi vágy lehet az?
– Ha az arcomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös indulat.
– És mégis titkolni való?
– Az. Én azzal a gondolattal járok-kelek, hogy katolikussá legyek.
Engem úgy meglepett ez a szó, hogy bámulatomban nem tudtam rá mit mondani.
– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katolikus hitre.
– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, ahol lakik, nincs is katolikus templom.
– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies helyen. Én oda el szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a kíváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az ajtón keresztül; most már az áhítat vonz oda. Ah, mennyivel magasztosabb hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok csoportjait látom, akik áldanak, hívogatnak. És azok a magasztos hangok, amik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a méla csend, amit csak az ünnepélyes csengettyűszó szakít félbe, s aztán magának a papnak az alakja, aki mint egy földöntúli lény, az oltár előtt beszél olyan nyelven, amit az emberek nem, csak az Isten ért meg. Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel beszéltem.
Én elgondolkoztam, hogy mi lehet ez.
A nő megsürgetett.
– Mit tanácsol ön? Mit tegyek? A lelkem kényszerít rá.
– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestáns vagyok. Mint ilyen, szabadelvű és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katolikus vallást igazán tisztelem. Rítusát magasztosnak, fennköltnek találom. Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katolikusnak születtem, neveltettem volna, igen buzgó híve volnék az egyháznak. – De a kegyed helyzetébe, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem? Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista hitközségnek?
– Hisz éppen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely mellett, ahol az úrvacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, amivel ezek a mi „belső embereink” szent hivatásukat teljesítik. Az ima éneklés, prédikáció robotszerű munka náluk. Akik maguk nincsenek ihletve, hogy osztanának másnak malasztot! Ezek csak gúnyolni, csak csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.
– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.
– Ő a testi nyugalmát veszíti el; de én a lelki nyugalmat.
– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, akinek az idegei túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha kegyed az igaz áhitatban keres menekülést, szerezze meg Albach imakönyvét; az katolikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, ami fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katolikus hittanban foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van, mikor senki sem látja.
– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből áll.
– Hát talán a külső szertartások pompája hat kegyednek a kedélyére?
– Ez legkevésbé. Van a katolikus vallásnak egy intézménye, mely annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra, hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, ahol csak szenvedő emberek vannak; akiknek egyéb is tud fájni, nemcsak az ütés és harapás. Ez a gyónás. – Nagy hiba volt Calvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a hívei számára. Nem ismerte a szíveket; különösen az asszonyszíveket. – Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a lelkünkben egy rossz gondolatot, amely üldöz, kísért – s azt nem mondhatjuk el senkinek. A katolikus asszony talál kétségbeesésében vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot, s a lelke megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, ami belül kínoz!
Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, aki egész rémvilágot lát maga előtt, melyet mások nem látnak, míg ugyanakkor óva emelé fel a mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná tartani a hallgató fájdalom szavát.
Nagyon megszántam. Nem kellett mondania, az arcvonásai elbeszélték, mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.
– Édes barátném! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, amit meg kell gyónni, mondja el nekem. A protestánsoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk. Gyónjon meg nekem.
Olyan csodálatosan mosolygott; – miként egy beteg szokott mosolyogni, akit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja magában: – „Várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!”
– Ön igazán elfogadná az én gyónásomat?
– S fogadom önnek, hogy éppen úgy megtartom a gyónástitok szentségét, mint egy felszentelt pap.
– Legalább addig, amíg én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el, hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, írjon rólam regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem írt még ön soha. De addig el ne mondja senkinek, amit ma tőlem hallani fog! Senkinek! Még a feleségének sem! Megígéri ön? Férfiúi szavát adja rá?
– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön titka nagyon csendesen meglesz a többi között.
– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát éppen úgy meg fogja ön őrizni, akár egy pap; de hát feloldani tud-e ön azután?
– Ahogy ember feloldhat embert.
– No, hát hallgassa meg.
Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehelete égeté az arcomat, amíg suttogott.
– Meggyónom önnek, hogy én „meg akarom ölni az uramat!”
Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövellt elő azokból. Ez a gondolat „élt”!
– Amit mondtam, azt meg is teszem – mondá, s vékonyra szorította össze az ajkait, míg a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.
– Az Istenért! Minő gondolat ez?
Ekkor aztán kárörvendő gúnymosollyal tekinte rám.
– No ugye? Nem pap ön! Nem tud bűnbocsánatot adni?
– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt mondaná önnek, amit én, hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, amely mindig csak szeretett, sohasem gyűlölt.
– Ugyebár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. – Önnek van egy elbeszélése, amit én még leánykoromban olvastam, abban elbeszéli egy háborodott szív, hányféle módja van az élet kioltásának: a többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják, míg az megrohad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát ami „azt” a mézet illeti, amivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szíve tele van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.
– Egyik sem igaz. Ne higgye el. Nincs az a tengere a keserűségnek a hitvesi életben, amit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.
– Oh, azt az ön képzelete utól nem bírja érni, amit én szenvedek. Gúny, megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kísér minden lépésemen. Ha szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért dorgálnak, ha sírok, a könnyeimért fognak vallatóra.
– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási eszmejárásáról?
– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról, az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal vádol emiatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő falatomat, hogy ami csúfondáros nótát csak tud a barátokról, meg azokról a menyecskékről, akiknek a csuha és a facipő az ideáljuk, azt mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a nótáját: – „Hej, az én rózsám a barát! Tartja a létániát!”
– Dehát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat éneklik időtlen idők óta; ezek nem a kegyed bosszantására lettek kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz hallgattatva.
– Jól van! Hát az, amit az én kicsúfolásomra tesz, az legyen neki megbocsátva; de amióta sejti a lelkiállapotomat, mindent elkövet, hogy az áhítatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkacag rá: – „Háhá! te harangszóra imádkozol?” – A kálvinisták nem harangoznak déli imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon fáj! Jobban, mintha a sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget; megfullaszt, émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, énnekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a nyugtalankodásomat, s nevetve mondá: – „Ne búsulj, asszonyi állatom! Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a vasárnapra felvevő ingecskéjét!” – Szerencséje, hogy kiment a szobából, mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szívébe döfjem!
Én csitítottam a felindult hölgyet; hogy az bizony ámbátor nem valami áhítatos tréfa, dehát nem az Ézsaiás találmánya; ez a szombat délutáni napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél, s komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be mint gondos anyát, népies felfogásban.
– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért küldtem el, mert „Marcsa” volt a neve, s az uram mindig úgy kiáltotta be, hogy „Mária!” Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szívembe.
Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroikus gyógykezelés kell.
– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Őrá nézve lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, amit erősen előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a medicinák, amiket a provinciális doktorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól. Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed azáltal, hogy más templomban keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja. Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz, s kegyedet széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre, és igyekezzék az idegeit megerősíteni.
– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan asszonyi baj, aminek fele affektálás. Nézze meg ezt a receptet. A leghíresebb fővárosi orvos írta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált; azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek. Teletömtek kininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt ni. Olvassa el.
Én a recipén e szót olvastam: „arzén”.
– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet belőle, aztán mindennap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé. De szigorúan a rendelethez tartsam magamat, mert ez igen komoly szer. Ugye az?
– Az.
– Már el is készíttettem, itt a józsefvárosi gyógyszertárban. Azzal elővonta az üvegcsét a zsebéből, és megmutatta.
Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a recepttel a fővárosnak mind a tíz patikáját, s mindenütt megcsináltatom azt a szert. Tízszeresen csak elég lesz!
Én elszörnyedve ragadtam meg a kezét.
– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt, s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide azt a recipét!
A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden ízében reszketve rogyott térdeire, s mikor azt mondtam neki: „eddig az imádságaimba foglaltalak, azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?” akkor elkezdett mosolyogni.
– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a recept. Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj az élet, akkor nekem kell meghalnom.
– Az is bűn, amit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, amit Isten rámért, viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben, kövesd a példájukat! Légy mártír, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi pápista vallás.
A térdein csúszott utánam, úgy köszönte a dorgálásomat. – Óh, mi jó volt, amit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a szívem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez. Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, amiben fetrengek. Ön azt mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Óh, ne felejtsen ki ezután sem. Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd azt képzelem, hogy valahol mégiscsak találkoztunk, ahol senki sem tudja, csak a jóságos Isten!
Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam mindenféle jó, házisütésű tanáccsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit bíráló szemmel ítélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám, hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá, ő is fog engedni a rigolyáiból. Lehet, hogy bízhatok rá valami szellemi munkát, ami lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambíciót, ami cinizmusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, akinek csak irányadóra van szüksége, hogy előrehaladjon.
A sok jó utasítást mind csendesen, fejbólogatva fogadta az én tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy tetszett, mintha az arca is visszanyerte volna az én szavaim hatása alatt az elvesztett pirosságát.
Ah, nem! Hiúság! Nem az én szavaim tették azt. – Valami más.
Felállt, felegyenesedett, rendbeszedte magát.
– Jól van. Megfogadom. Tűrök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen irgalmas neki is, nekem is!
Most már tudtam, hogy miért pirult úgy ki az arca.
– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a bosszúálló Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét, és agyonlövöm!
Azzal kifutott a szobámból.
Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: – „Ne menj többet haza, szerencsétlen asszony!”
Későn volt. Már kinn volt a kapun.
Eltűnt előlem, mint az álomlátás.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages