IV.

Teljes szövegű keresés

IV.
„Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod!”
Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utodát. Az áldás megfogamzott. Naponkint új öröm várt az ifjú uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt. Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen, s erős határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elítélésére az országnagyok gyűlése hívatott össze, s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.
Az egyik egy harcos volt, ki a csatából megszökött. A másik egy férfi, kit „névtelen” bűnnel vádoltak. A harmadik egy házasságtörő asszony.
Az ítélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján, fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbeöltözött nép; a fehér szín kedvence volt az ogurnak, a fekete gyászt csak a bűnösök viselték.
A trón mennyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.
A tárogató-hangok jelenték, hogy a khagán jő.
A nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta, s mentül féhérebb volt az arc, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. Aki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? Végre levették őt lováról, s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott pajzsain, mint egy érchídon kellett végighaladnia.
A könnytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.
– Uram, erősítsd meg szíved – monda neki a rhabonbán – e nap büntetésre virradt.
– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés jobban fáj annak, aki adja, mint annak, aki elfogadja. Miért nem keresitek fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket, melyek nem büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?
– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.
A gyászba öltözött vádlott lehajtott fővel lépett Dalma elé.
– Mit vétettél? – kérdé Dalma.
– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt felelt az töredelmesen. – Öless meg. Úgy érdemeltem.
– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár. Bontsátok széllyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harcban bátor leend, akkor építsétek fel házát újra.
Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál. A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.
– Uram! E férfi az ellenséggel cimborált, honárulással vádoltatik
– Hazudsz! – kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról. – E bűn nem létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! Mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosságnak, gyermekek megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka előtt ismeretlen.
A férfi nyugodtan felelt:
– Nem ismerem e bűnt, mellyel vádoltatom.
– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj, rhabonbán; ugye e bűnre nincsen törvény közöttünk? Mert eset nem volt rá soha.
– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megírták, hosszú cédrusfa oszlopokra egy cikket írtak abba, mely szól a „névtelen” bűnről: – „Ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak ítéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében. A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy amíg ember él, undorral mondja ki annak nevét.” A vád, íme, feltámadt, a bajnokok a sorompóban állnak.
– E bűnt elhinni is bűn! – szólt Dalma elirtózva. Eközben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négy láb magas, zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak utána:
– Hová viszed, te dárda azt a fickót?
Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki ülőhelyében meg tudott enni egy borjút, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait meg lehetett számlálni a ruháin keresztül.
A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.
A harcosoknak szabad volt egymással tréfálózni.
A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy cövek, s fölemelve gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra előtt a dárdáját.
– Kis öcsém! – kiálta le hozzá fitymálva. – Láttál-e már cserebogarat tűre szúrva?
– Könnyű neked lóhátról beszélni – válaszolt ez –, de majd leszállsz te onnan.
– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harcoljak veled, hogy egyenlők legyünk?
– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess célkarikát a gyomrodra, s amit azon kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.
Eközben a két harcos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.
A törpe végre hátrálni kezde.
– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.
– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léckirály. Köszöntetem a felhőket odafenn.
– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre. Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem látnak meg minden apró férget.
– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni – csúfolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját, elveté a magáét, s mint egy kis vadkan sebesen alá futott, fejét annak térdei közé dugva, s vaskos karjaival megkapva lábszárait, olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végigesett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.
A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.
– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.
A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat, s félrevivék a bajvívókat.
– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve – szólt az ifjú khagán könnyebbült kebellel. Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.
– Miért van e nő lefátyolozva? – kérdé Dalma.
– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.
– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.
– Nevezz szerencsétlennek, óh, khagán. Én szerettem nagyon.
– Tudtál volna lemondani – szólt Dalma szigorún.
– Az ég tanúm, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szívem fölött, nyugodt valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék Istenhez imádkozni segélyeért, s ím, az napon a férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.
E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifjú közeledék lóháton a khagán trónja felé. Ez ifjú Elemér volt.
Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arcába futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz, s tétova hangon mondá ki az ítéletet:
– Asszony, én értem a kísértő pillanat hatalmát – mely erődet megtöré – s bűnöd vádja alól föloldalak!
Azzal délceg, haragos tekintettel fordult Elemér felé, s indulattól csengő hangon kiálta:
– Miért jövél vissza, mielőtt hívatálak!? Pedig szívének oly jólesett őt újra látni.
Elemér elfogódottan járult a khagán elé. Dalma arcának szokatlan szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:
– Uram, amit rám bíztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, mellyel felruháztál, kezeidbe visszaadom, s többé nincs okom tőled távol lenni.
„De van nekem”, gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjút heves dobogásával üdvözölte, arca még szigorúbb vonásokat ölte.
– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.
– Szidj, uram – szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arcát. – Örömestebb állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.
– Miért jövél vissza?
– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz. A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a nép előtt egy vezér arcát megalázta, közbeszólt:
– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik. Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:
– Igen.
Dalma arca kínosan vonaglott e szóra. „Elemér valakit szeret!” – gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.
– Tehát vidd őt magaddal – szólt, félrefordítva arcát. Én beleegyezem. Most távozz előlem.
Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:
– Oh, Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.
– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hívatni foglak. Távozz előlem.
Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből, s zavarodottan hebegé:
– Látni sem akarod arcomat?
– Jelenléted felháborít! – kiálta Dalma lángra gyúlt arccal, s inte, hogy hozzák elé paripáját.
Elemér szótlanul vonult vissza.
Oh, igazat mondott Dalma: az ifjú jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.
Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is lekívánkoznának onnan – ha szívük volna. Dalma feldúlt kedéllyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre halassza ez időt, s félve attól, amit óhajtott, sürgeté őket, hogy dolgaikat siessenek előadni.
Ekkor egyszerre belép egy hírnök, jelentve, hogy Disabultól követ érkezett, s a khagán elé bocsáttatni kíván. Dalmának szinte jólesett most e közbejövetel.
Felült trónjára, s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.
Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig lefátyolozottan.
Az emír földig hajolva közeledék a khagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.
– Üdvöz légy, ifjú fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.
Dalma összeráncolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hízeleg.
Az emír újrakezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét
– Ámde lehet nap hold nélkül? Élő fa virág nélkül? Hajnal hajnalcsillag nélkül? Oh, dicső khagán! Neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s ím, e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam számodra egyetlen leányát.
S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt. „Ez árulás!” – gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal szorítá össze palástját.
Az emír éles szemei minden vonására figyeltek.
– Jól tudjuk, oh, uram – folytatá ravasz alázatossággal –, hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarcot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd; nem kívánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kívánja, hogy trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát, ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.
Jobban remegett Dalma az övétől.
– Jer, fejedelmi leány – szólt Kubláj –, boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.
Dalma rendbeszedé lelki erejét.
– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni. – Oh, hagyd őt ott – szólt Kubláj végtelen alázatossággal. – Ha tudnád, mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult imádni. Én neveltem őt, kedvencem, szemem fénye volt, mert általa hívém a varchoniták kettészakadt országát ismét összeköthetni. Még név szerint sem ismer férfit kívüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy ábrándjainak képe, álmainak neve, szívének egyedüli gondolatja. Engedd, hadd maradjon lábaidnál.
Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.
– Uram, khagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.
– Ki kérdezett? – kiálta Dalma szokatlan haraggal.
– Az ajánlat becsületes.
– Ez ajánlat kárhozatos – suttogá fogai közül Dalma.
– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök harc.
– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.
– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.
– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.
– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kívánja. Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.
– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!
Az nyugodtan viszonozza:
– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.
– Bolondokkal vagyok körülvéve? – kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le trónjából. – Oh, atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hagy el, majd eszem!
Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a khagán magaviseletének okait.
– Távozzatok! – szólt hevesen Dalma. – Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen vagyok. Ne jöjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van. Kerüljétek kapuimat. A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet.
– Mi lelhette a khagánt? Sohasem voltak ily szeszélyei. Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát. Susogva mondá Halilának:
– Te itt maradsz. – S ott hagyta a leányt.
A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.
Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok. – Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?
A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matróna előlépve mondá:
– Országunk szokásai azt parancsolják, uram, hogy a khagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve, mirtusszal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég áldása.
Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt mindenáron elidegenítse magától, s bosszúsan válaszolt a nőknek:
– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem hívattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga asszonynak ily helyen?
– Uram, khagán – szólt a tisztes agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival.
– Az akkor volt! – kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve magáról. – Most másképpen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája! Takarodjatok!
A nők megütődve távoztak el:
– Mi lelte a khagánt? Sohasem bánt ily durván asszonyokkal.
Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt. A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.
– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? – kérdé keserűen.
Dalma megfogá a leány kezét, s élesen tekintve annak arcába, kérdé:
– S valóban szeretsz te engem?
– Reszketek előtted, uram.
– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.
– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.
– Csak félni tanítottak, és szenvedni? Látom arcodon.
– Ha látod, légy irántam irgalommal.
– Amit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te szenvedsz.
– Nekem a panasz is tiltva van.
– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.
– Én semmit sem mondék.
– Szívedbe látok.
– Ha szívembe látsz, akkor öless meg.
– Mit beszélsz?
Halila összeszedé minden bátorságát.
– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.
Dalma örömét elrejteni nem tudó arccal ragadá meg a leány kezét, ki midőn azt hívé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily örömet szerzett neki.
– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem, ugyebár? Magad sem tudod miért: valami titkos ösztön azt súgja lelkednek, légy hideg irántam?
Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan térdre bocsátkozék előtte:
– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szívem öl meg.
– Te nem szeretsz engem? – folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve. – Mert valakit mást szeretsz?
Halila a kérdező kezét magához vonta le.
– Öless rneg, oh, Dalma. Inkább te, mint atyám.
– Ne félj – szólt Dalma ragyogó arccal, s keblére voná a leányt.– Én védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. Halila csodálkozva tekinte rá.
– Te nevetve gyilkolsz meg engem.
– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek – szólt Dalma a leány homlokát megcsókolva. – Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy tieddé teendem őt, bárki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a fél világgal, hogy te boldog lehess azzal, akit szeretsz. Nevezd meg őt.
Dalma szíve repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát elcsábíthatja – más számára. Halila félénken húzódott tőle vissza.
– Mondám, khagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek, hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem fogom őt elárulni.
– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higgy szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arcomon, mint örülök, midőn szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh, mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?
Halila szívében új világ derült e szavakra.
– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj tőlem.
– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? Szép, bátor és nemesszívű?
– Egyike vezéreidnek.
– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.
– Nincs több férfi a világon, csak ő.
– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvencem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kívánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.
– Ah, Dalma, biztató szavaid lábaidhoz láncolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent meg előttem, kinek arcában Isten arcára ismerék. Egymaga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: „Én megszabadítlak téged”. És amióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.
– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.
– Oh, én remélni sem merem, amit ígértél, őrültség volt tőlem kivallani.
– Szívedre hallgass, és légy bátor. – Atyámra gondolok, és reszketek.
– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.
– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszontszerelmet?
– Nem bízol szívedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbízottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő, és hódítsd meg őt. Ki ő?
Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arca egyszerre kigyulladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába. – Arcom szégyentől ég.
– Büszke légy reá, ha szereted.
A lány szíve szorult, mintha vissza akarta volna fojtani a szót.
– Jer, súgd fülembe – szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:
– Elemér…
Mint ki véletlenül kígyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen szorítá annak karját.
Halila ijedten tekinte rá. A kimondott név fölébreszté a Dalma szívében a női féltés szenvedélyeit. Egy percig villámló haraggal tekinte a leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könnyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.
E fájdalmas arc, e lesütött könnyes szemek, e megtört állás, a lehajlott kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg nem ismernie benne.
– Őt szereti – suttogá magában. – Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő szívét választja; oh, én is azt választanám, ha lehetne!
Halila rettegve látta, hogy a khagán könnyezik. – Mit tettem én?
Dalma gyűlölettel fordítá arcát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.
– És bizonyosan ő is szereti e leányt – gondolá magában –, hiszen maga mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, őérte tért vissza parancsom ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt.
Halila percről percre fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma arcáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz. – Ne higgy szavaimnak. Felejtsd el, amit mondtam. Én megcsaltalak. Nem igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh, hagyd őt élni.
– Mennyire szereti őt! – gondolá Dalma. – Kész megtagadni, hogy megmentse.
Halila nem bocsátá el Dalma kezét.
– Oh, ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.
Dalma lelkén reménysugár kezde keresztültörni. „Hátha Elemér valóban nem szereti őt?” – E gondolat édes nyugalmat szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hízelgék körül szívét, arcán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl szívében a tiltó gondolat: „Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog.”
Körös-körül a palota oszlopaira felírva, arany betűkkel ragyogott e mondat: „Semmi áldozat nem nagy a honért”. Dalma megroskadt e gondolat nagysága előtt.
Fölemelé a leányt lábaitól, s csöndes, szenvedélyhagyta hangon szólt:
– Légy nyugodt. Ha arcomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem érteni ne akarj, csak bízni tudj.
– Miért vagy hát felháborodva?
– Miért háborog a tenger?– szólt Dalma, s utána gondolá: „Talán annak is szívet adtak, s megtilták szeretni?” Boldoggá teendlek, megígértem azt. Hiába nézed arcomat. Titkosírás annak minden vonalma, melynek betűit ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonnyá teremtett, kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.
Dalma szédülve kerese támaszpontot kezeivel. Arca elsápadt.
– Uram, te ingadozol.
– Én nem, hamarább a föld – szólt Dalma, megerősítve magát. – Vonulj a mellékterembe. Majd hívni foglak. Senkinek ne szólj.
Halila engedelmesen távozék.
Dalma reszketve emelé kezeit az égre.
– Atyám! Légy velem. Erőm roskadoz: e harc nem emberi, és én csak nő vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hívni fel küzdelemre, segíts, mert elbukom. Hozd elém arcodat, azt a haldokló arcot, melynek megesküvém, hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szívem hideg legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.
A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.
– Érzem hideg lehelleted. – S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém – szólt nyugodtan.
– Itt várakozik ajtód előtt, uram.
A vér újra elözönlé Dalma arcát, arra nem várt, hogy ily rögtön találkozzék vele.
– Ne még, ne még – inte apródainak –, várjatok egy pillanatig! – S azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg ércövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.
– Most jöhet.
Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.
– Szólni akartál velem? – kérdé szárazon Dalma.
– Még mindig ily haraggal nézesz reám?
Azon kérő arc, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jókedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.
– Arcom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. Amit hibáztál, azt ifjúságodnak megbocsátom. Te kedvesedről akartál szólani, és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? Ismerem talán? Hol lakik?
– Még eddig csupán szívemben.
Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.
– Úgy bizony kicsiny helyen megfér.
– Kérlek, Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy, mint király, hanem úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk, hogy amelyikünk előbb meghal, a másik azt követni fogja.
– Örömmel hallgatlak.
– Tudod, hogy én bohó, ábrándos, babonás fiú voltam mindig.
– Jól tudom, most is az vagy.
– Szívem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan űrben repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett csillagról csillagra szeretne szállani.
– Ez gyermekkori betegséged volt,
– Ahogy érett a szív, a vágyak tárgyat követelnek maguknak.
– S te azt nagy hamar megtaláltad.
– Sokáig nem az élő világban. Szívemet hölgy emléke nem tudta betölteni. Végre azon eszmére jutottam, mellyel köznépünk szokott tért nyitni ábrándjainak.
– Böjtöt tartottál a „Dev”-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, akit szeretni fogsz?
– Találtad.
– Kérlek: engedd meg, hogy nevessek fölötted.
– Nekem fájni fog, ha nevetsz.
– S megjelent előtted a jövendő kedves?
– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; lelkem túláradott a gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett, és boldogtalanná.
– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi képmását is? Elemér kétkedve felelt a kérdésre:
– Nem tudom.
Dalma csodálkozva rázta fejét:
– Nem tudod? Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez hasonlít?
– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arca ugyanazok. Könnyei és mosolygása, jövése és távozása oly tébolyítólag híven hasonlítnak az élőhöz.
Dalma kíváncsisága bámulattá nőtt. – Kihez?
Elemér odahajolt hozzá, megfogá kezét, s rebegve mondá: – Tehozzád…
Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá. – Mi bajod? – kérdé Elemér.
– Semmi… Gyűrűd megszúrta kezemet.
Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák azok el Dalma szívét.
– Azóta ez alakot nem bírom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arcára, mellém ül, megölel, hízelegve kedvesének nevez; arcát arcomra fekteti, s könnyeit ölembe sírja, s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg égben, s nem lehet enyém örökre.
– Elemér! Mit akarsz? – kiálta Dalma irgalomért könyörgő arccal.
– Mit akarok? – szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztülnézve Dalma szemein. – Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? Nő, ki hozzád vonásról vonásra hasonlít? Aki tulajdon képmásod testben és lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? Van-e ily nő, van-e ily nő, Dalma?
A leány keble majd megszakadt e kínzó kérdések alatt, arca elsápadt, feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:
– Ily nő – nem létezik sehol. S azzal ájultan rogyott össze.
E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá, mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félrefordítá tőle arcát, mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott végig.
Dalma eszmélni kezde, s halkan rebegé:
– Elemér.
– Uram.
A leány felemelkedék, s félébren suttogá: – Miről beszéltünk?
Elemér nem bírt felelni.
– Arról beszéltünk ugyebár – szólt Dalma folyvást félig csukott szemekkel –, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ, hogy uralkodója asszony ne legyen.
– Valóban: arról beszéltünk – szólt Elemér félelmes elfogultsággal.
– Te azt kérdenéd tőlem – folytatá Dalma holdkóros álmodozással –, hogy ha egy nőnek egyik kezével szívét, másikkal hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket választaná?
– Valóban, erről mind beszéltünk – szólt Elemér mindinkább összeroskadva a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.
E percben egyszerre magához tért Dalma, s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:
– Hol vagyok? Mi lelt?
– Elszédülél, uram.
– Miért nem jöttél segélyemre?
– Tevém azt, de nem vetted észre.
– Beszéltem valamit az imént?
– Egy hangodat sem hallám.
– Hát azelőtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról beszéltél, aki téged szeret. Ismerem őt.
– Egy szót se többet erről – szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el szavaimat.
Dalma megfogá Elemér kezét, s szilárd hangon kérdé tőle
– Hívem vagy-e?
– Parancsold, hogy meghaljak – viszonza ez lovagi ábránddal –, s bebizonyítom, amit kérdezél.
– Meghalni könnyű, élni nehezebb. Van egy hölgy, ki téged szeret.
– Nem óhajtom azt tudni.
– E hölgyet szeretned kell viszont.
– Emberi hatalom alatt áll-e a szerelem?
Dalma büszke öntudattal mondá, keblére téve kezét: – Van, aki szívéből ki tudja tépni a szerelmet.
– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.
– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul hozának.
– Értelek! – kiálta fel Elemér.
– Akkor megöltél, hogyha értesz – szólt Dalma, elfordítva égő arcát. – Mondd, hogy engedelmeskedel.
– Egy egész világrendszert bontasz szét szívemben! – sóhajta Elemér fájdalmasan.
– Ah! Azt hiszed, hogy csak neked van szíved?
– Ne lett volna soha! Oh, így belső seb által vérzem el. – Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged szeret.
– Azért temessem el?
Dalma indulatosan kiálta fel:
– Ha értesz, és mégsem értesz, akkor rosszabb vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy. Elemér fájdalomteljes lemondással nyújtá kezét.
– Tégy velem, mit kívánsz. Én kész vagyok.
Dalma megragadá hévvel az ifjú jobbját, s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.
– Mit mutatsz ott nekem? – szólt búsan Elemér.
– Jutalmadat… – susogá Dalma szellemcsöndes hangon.
S azzal a mellékterembe sietve, elévezeté a várakozó leányt.
Halila elpirult és reszketett, midőn Elemért meglátta. – Oh, Dalma, én reszketek előtte – szólt, arcát annak keblére rejtve.
– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb színe az arcnak. Elemér! Vedd e gyöngéd kezet.
Az ifjú visszafojtá keblében indulatait, s elfogadá a leány remegő kezét.
– Vőlegényed kissé szomorú fiú – szólt Dalma mosolyogva. – Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szíve nem nyílt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt boldoggá, hogy ne álmodhasson. Ígérd meg nekem, hogy boldoggá teended őt.
A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.
– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulatólakunkat, ennek magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy akit kezedbe adok, ez üldözött angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.
– Ha védeni kell, védeni fogom – szólt ez keserű nyugalommal.
– Most távozzatok a palota rejtekajtaján. Röviden búcsúzzatok. El, el!
– A viszontlátásig! – rebegé Elemér bánatosan. – Soha! – sóhajta Dalma.
– Légy boldog örökre – szólt a leány, megcsókolva kezét. Dalma szomorúan tekinte utánuk.
Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi, akkor lerogyott térdére, s arcát ágya leplei közé takarva, sírt keservesen
– Soha nem látom őt többet!
A könnyek elolták a fájdalom tüzét. Azután megnyugodva kelt föl.
„Meg vagyok mentve” – suttogá magában. „A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól, akik üldöznek, és megszabadultam attól, aki szeret. Atyám! Ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?”
E pillanatban hívatlan látogató zavará meg a khagánt. Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától menyasszonya felől. Dalma keserű bosszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.
A bosszú kifejezése lassankint gúnyos kárörömbe ment át tekintetében.
– Vágd le szakállodat, emír, s tipord a sárba – szólt neki gúnyolódva. – A leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.
Kubláj megnémult, mint kit kővé változtattak.
 
A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak, melybe Elemér Halilát vivé.
A sziget mellett el lehetett hajókázni anélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot kérnek tőle.
A magányos lak egészen fából volt épülve, kívül barna diófával kirakva, magas ereszeit cédrusfa oszlopok tarták, miknek kígyós tekervénye szent mondatokkal volt beírva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Körös-körül a vadul összenőtt lombok szentséges sötétje.
Két hó múlt azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyílni egy ablakot, melyen halvány arc nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak suhant ki, félve és futva.
A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbújva, s átragyogva; a vízen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.
A szigetparton kikötnek. A hajós megállítja társát. – Uram, nem kellek tovább?
– Akár elvessz miattam.
– Örömest szolgálnék még, mert jól fizetsz.
– Első vagy a varchoniták között, aki úgy szereti a pénzt.
– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.
– Nincs rád több szükségem.
– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.
– Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.
A hajós tenyerét nyújtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt szíven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tűnt el.
 
A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő karjára támaszkodva, sápadtan, mint kísértet.
A holdfény úgy illik mindkettőjük arcához.
– Jer, ülj e kerevetre – szól Halila. – Hajtsd fejedet vállamra, kezedet add kezeimbe.
A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arca elhervadt, szemeiből kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.
– Erőtlen vagyok, ugyebár? – szól reszketeg hangon. Kezem hideg, mint a jég, s fejem forró, mint a tűz. Szegény nő!
– Miért sajnálsz engem? Én boldog vagyok, hogy ápolhatlak.
– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört gally. Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.
– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok – szólt a nő, de ajkai rebegése tanúsítá, hogy zokogását alig bírja visszafojtani.
– Gondolod? Gyógyított valaha iraló hasonló betegséget, mint az enyim?
– A vén jós ott a sziget alatt azt mondá rólad, hogy tested ép.
– Hanem lelkem beteg, ugye? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni nemsokára?
– Még az éjjel ígérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz. – Még az éjjel – sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz mindennek.
A halál sejtelme csalhatatlan.
Elemér szomorúan tekinte Halilára, s megsajnálta a szegény nőt, és azt gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.
– Jó nő. Tehát a vén jós azt ígérte, hogy számomra gyógyfüveket fog küldeni?
– Még az éjjel kell értök mennem.
– Miért éjjel?
– Tudod, hogy nappal félve hagyhatom el rejtekünket. – Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem keresett, mióta itt vagyunk?
– Nem vettem észre.
„Élve temettek el” – gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz, derék nő, s aztán megjöjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.
– Minden gondolatom imádság teérted.
– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arcodat ne! Elhervadna lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek? Eredj – eredj.
– Könnyezni látlak, ha visszatérek, mosolyogni lássalak.
– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könnyem, ha távozol, mosolygásom, ha jössz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, ahogy meg voltál átkozva eddig.
– Akkor téged kell meggyógyítnia – szólt Halila, érzékenyen karolva át hervadó kedvesét.
– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek? Jól esik, ha megtapinthatom vasát.
Halila odanyújtá a kardot. Elemér lázas örömmel szorítá ezt szívéhez.
– Így, most már nem reszketek.
A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé fektették a kardot, s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit:
– Vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.
– Miért mondod „örökre”? – kérdé a nő keserű előérzettel.
Utolsó áldása volt az neki.
– Isten veled – susogá, még egyszer megszorítva kezét. A nő megcsókolá hideg homlokát.
– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arcod láthatom, s álmaid felett virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a göncöl elfordulna, visszatérek, s a hajnal új napot hoz.
A nő eltávozott, csókot és könnyes pillantást vetve vissza a küszöbről.
– Több hajnal nem jön föl énreám – sóhajta Elemér. – Légy boldog örökre! – suttogá, midőn az nem is hallhatá már.
A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.
– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, ahova nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arcodra nézek, hallom hangodat, beszélek veled. És mégsem vagy senki. Nem látja más alakodat, csak én… Ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit gondolok most? Ha e percben, ahogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az én szívemen egyszerre keresztülütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt, nemde, hogy kezemet nem bírom megmozdítani. Már félig álmodom, és nem tudom magamat ez álom ellen védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom, és nem tudok belőle fölébredni! oh, ez érzés öl meg engem! Látod, ha élő lény volnál, milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh, jól tudom én azt. De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tovaszállok? ugye, hogy elkomorodtál?… Sírsz?… Nos, miért nevetsz megint? Ah, értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! Úgy boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jössz. Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… Ott fogunk örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? Ott el nem válunk egymástól soha.
Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arcát, s tagjai reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.
E percben halkan felnyílt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott. A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifjú elé. Meglátta, hogy milyen halvány. A láz gyötörte éppen.
– Valóban sápadt fiú – dörmögé az idegen. – A szerelem megárthatott neki. Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog ébredni.
Ezzel halkan odavivé jéghideg kezét Elemér arcához, s végigsimítá rajta.
Az ifjú felriadt az ellenszenves érintésre.
– Ki az? mit akarsz? – kérdé az előtte álló alaktól.
– Ha megmondom, hogy ki vagyok, megtudod, hogy mit akarok – felele, s leereszté hosszú köpenyét. – Az én nevem Kubláj emír.
Elemér meg sem indult e szóra, keserű mosollyal mondá:
– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint múlok ki?
– Áldom a sorsot, hogy nem halálod után jöttem.
– Miért?
– Mert akkor nem ölhetnélek meg.
– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy
– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul országát vesztette emiatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet, hogy Dalma nem férfi, hanem leány!
Új nap gyulladt egyszerre Elemér szívében. Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék fel ágyáról.
– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! Világ derül agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh, én bálványom. Most már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon… Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt, a te arcod volt az, mit előttem láttam… Tégedet ígért a sors nekem… Az ígéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.
– Azt meglátod azonnal! – szólt Kubláj, kihúzva kardját. – Hajtsd meg fejedet.
Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer arcába és szívébe hajtá vérét.
– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt? Orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is oroszlán, s szemedbe néz, és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.
– Jöjj. Látod, hogy én nem mehetek – hívá Elemér, félkezével széke karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.
Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze, a viadal mindig hevesebb lett. Az acélok szikrákat hánytak a holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha azt megéri, ránézve is utolsó leende.
Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.
– Pihenj meg – szólt gúnyosan Elemér. – Várd el, míg a halál önkényt elejt, akkor jöjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert vezetőnek küldlek a másvilágra!
Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szíve mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak néhány lélegzete lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva, karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe ütendi vasát…
– Oh, Dalma, szeretlek! – sóhajtá még egyszer, s azzal összerogyott.
Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet a haldoklón ejte, s arcán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.
Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifjú helyét, s annak karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.
A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldülnek, az útfélen saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Így jött aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben susogá:
– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? – s odasimult, és kezét kinyújtá a kereveten ülőé után.
Azon percben fölemelkedék az emír, s fagyos gúnnyal kiálta
– Nem alszom.
Halila hátratántorodék, a szó elhalt ajkán. Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:
– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?
Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán szokott megjelenni, ismerős mosolygást kényszeríte arcára, s kezét nyájasan nyújtva Kubláj elé, nyugodtan szólt:
– Hozott az ég!
Kubláj megütközve tekinte a nő szemébe.
– Te engem üdvözölni mersz. Megcsalhatni vélsz-e?
– Üdvözöllek, mint megszabadítómat. Ez ember erővel rabolt el engem.
– Könnyű volt ott a győzelem, ahol nincs ellenállás. Te azonban nagy könnyen hozzászoktál szerelméhez.
– Mondd: gyűlöletéhez. Nem férjem: tömlöcőröm volt nekem, nem gyöngédség: kínzás, üldözés, keserv volt, amit nála találtam.
– Értetlenül beszélsz. Ha gyűlölt, miért rabolt el?
– Te nem értesz mindent. A khagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is mást szeretett.
Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat beszél, mert azt is tudja, amit ő csak sejtett.
– Tehát a khagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre, mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?
– Ő is mást szeretett. Én csak foglya voltam.
– Mást? Nem tudtad meg, hogy kit?
– Álmaiban sokszor beszélt elérhetetlen tündérképekről. Kubláj összeveté azokat, amiket Elemértől hallott, s gyanúja mindig erősebb lett, hogy Dalma őt szerette, és szeretteték általa, s tudá bámulni azon női szívet, mely ennyi lemondásra képes.
– És te miért nem iparkodtál innen megszabadulni?
– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s íme, láthatod, hogy nálad nélkül is meghalt volna.
– Mit beszélsz?
– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… – suttogá Halila, de meg is állt, hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke visszaborzadt. Oh, mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja vére lángolt fel szívében, s föltevé, hogy élni fog.
Kubláj hitetlenül rázá fejét.
– Ím, lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és e tubafa-gally is számára van letörve. Kubláj csodától elfogva kiálta fel:
– Astarothra! E nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?
– Miként?
– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak, s gyilkosa nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve viszi a khagán elé, s felhívja mindazokat, akikre gyanúja van, hogy kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E törvényszék a Zomotor, a halálújítás. Te elhozod a khagán elé a halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arcát szemlélhessem. Minek örülsz?
Halila nem bírta arcán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szívében támadt.
– Azon örülök – viszonza –, hogy az is ott leend, akit gyűlölök.
– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem senkinek sem leend árulója, a holt arcát nem látandja addig senki, ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön odarohanni hozzá, s ha el tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?
– Valóban el fogja árulni magát – szólt elgondolkozva tervén a nő.
– Kezet reá – szólt Kubláj örömmel.
– Kezeim között tartom őt – suttogá Halila.
– Kit?
– Azt, akin bosszút akarok állani – szólt a nő, megrázva Kubláj kezét, ki nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e percben a hölgy szemeiből feléje lobbant.
Apja vére lángolt fel a nő szívében.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages