Az ősvilág szűze
Az ősvilág szűze
Még nem láttam a Cavát.
Ennek az egész háztartásnak egyetlen intézője volt egy leány, a Cava, akit sehol sem látni, akinek a szavát nem hallani; pedig ő tartja itt fenn a világ folyását. Ő hordja fel a hajóba a konyhára való vizet, húst, zöldséget, tüzelőszert a lámái hátán, ő éleszti a tüzet az üst alatt, ő tartja mozgásban a hajtógépeket, ő feji meg a juhokat, ő látja el szüleséggel a lámákat, ő hajtja valamennyit az itatóra, ő segít fűrészelni a Ruffónak a kászukat, a Negrito nem osztozik a munkában, az csak halászik meg szüretel.
Ott várt bennünket a cukorfőző-katlannál.
Szép, karcsú alak volt, amilyenek a szigetlakó nők fiatalkorukban.
Meglepő szép volt az alakja, olyan tökéletes mintaképe volt az ősnőnek. Magas és nyulánk, duzzadó idomokkal, vállain, karjain külön izegtek-mozogtak az izmok, bokái keskenyek, térdei karcsúk, lábai kicsinyek, minden tagja domború márványszerű, ragyogó. Feje egy külön népfajt mutatott be, magas, domború homlokkal, két orcája piros, ajkai duzzadtak, de szép metszésűek, szemei nagyok, valami zöldbe játszó topáz-sárga színnel, amilyen a tigrisé, fekete haja természetes csigákba göndörült, amik mind fölfelé állnak, körül mintegy koronát képezve. A bőre világossárga volt, amit az alkony-ég még jobban megaranyozott, olyan volt, mint az őskunok Bábolna istennője.
Nem volt öltözet nélkül. Csípőit takarta körös-körül a kötény, ami a lángmadár bíborpiros szárnytollaiból volt összetákolva, gömbölyű nyakát övezte egy piros klárisfüzér, s ahhoz volt kapcsolva a melltakaró. Ideális ősmintája a vállfűzőnek. Ami úgy készül, hogy mikor a succari-pálma virágbokrétája fejlődik, azt az ezernyi virágot egyetlen burokhártya tartja összeszorítva. Mikor a cukornedv szüretelésének ideje elérkezik, a virágbugát levágják, s akkor ezt a virágburkot kétfelé hasítják, s lesz belőle újból virágtakaró. Olyan az, mint a patyolat: csaknem átlátszó, a bőr színe csillámlik alatta.
A Cava a tűz mellett volt, ami még jobban kipirosítá az arcát. Ez az előnyük a pápuáknak az egyéb sárgabőrűek fölött: az arcpír.
Midőn idegen férfiakat látott a karámba belépni, abbahagyta a cukorszörp-kavarást a hosszúnyelű fakalánnal.
A kormányosunk nagyot cuppantott a szájával, amint a vad leányt meglátta. S ha még csak a cuppantásnál maradt volna! De még azzal is kifejezte hízelgő véleményét, hogy az ujjai hegyét érintkezésbe hozta a leány bársonysima idomával.
A Cava erre adott egy olyan csattanós pofont, hogy azt mindenki meghallhatta, de nem a megsértőjének, a kormányosnak, hanem a Negritónak, aki szemközt állt vele. Elég volt neki.
A Capitano nagyot nevetett rajta.
– No, nézd – szólt hozzám fordulva –, ennek a pápua leánynak annyi etikett-érzéke van, mint egy infánsnőnek, aki a kapott sértésért nem a sértőt pofozza fel, hanem a cavalier servant-ját, amért nem sietett megtorolni a megbántást.
No de ha a véleményezett vőlegény elmulasztotta a cavalier servant kötelességét betölteni, akadt más gavallér, aki azt elvállalja. A Ruffo jött tűzbe. Rátámadt a kormányosra:
– Hallja ön, señor, tartsa ön szem előtt a tizedik parancsolatot: Ne kívánd a másét! Mert majd aztán akadni fog más ember is, aki azt a parancsolatot felejti el, ami ezt tiltja. – S ezzel a kés nyelét markolta meg, mely az öve mellé volt dugva. Az a disznóölő kés volt, amit mindig magával hordott Ruffó.
Ezt a kézmozdulatot én is észrevettem, úgy mint a Capitano.
Kedvem támadt maliciózusnak lenni.
– Nem tudom, kedves kapitányom, az ön ideális felfogása, a párbajellenes liga alapszabályai szerint csak a spádét nem szabad-e az embertársunk hasába ütnünk; de a disznóölő kést már szabad?
– Gonosz egy fogas kérdés – felelt rá a Capitano.
A karám közös tanyája volt a sárgabőrű szigetlakóknak s a Ruffónak. Ott voltak a műhelyeik, a raktáraik. Volt nekik mivel eldicsekedni. A Negrito megmutogatta a halszárítóját, a Ruffo a húsfüstölőjét. A téli idényre, amit ez ég alatt az esőszak képvisel, a paradicsomban is gondoskodni kell. Nagy rend volt mindenütt. Kukoricafentők az eresz alá felaggatva, kókuszdió a vermekben, pálmaszilva az eszterhaj alatt, sonkák a kürtőben, sajtok, kászutúrók a polcokon, burgonya, yamszgyökér bambuszfödél alatt, vaj, zsír, olaj birkabőr-tömlőkben. Gazdagság mindenütt. Ami pénzzé át nem váltható.
Engemet mégis bántott egy gondolat. Ez a Ruffo, aki mészároslegény, hentes (derék mesterember), ez legyen majd az idők elkövetkeztével a hites élettársa annak az angyalnak, akit e vulkánsziget törvénye számára kijelölt. Más nincs. Szereti őt ez a böllér? Talán nem is nagyon. Hát ő ezt a mészároslegényt? Sehogysem.
Hahaha!
Nevessünk az idealizmuson!
Hasztalan bujdosunk el egy lakatlan szigetre, az emberi lélekkülönbség utánunk vándorol, az idegek alkotása, a temperamentumok ellentéte megdönti a hitet, az etika törvényeit, a vér követeli a maga jogait. „Egy” embert könnyű volt teremteni a világalkotónak, de „két felet” nehéz.
Minő oedipuszi talánya a sorsnak e sziget lakóinak a végzete!
Itt van egy égből leszállt angyal: csupa eszményiség, az ártatlanság, a tisztaság és a lángoló szeretet bálványképe, akinek minden arcvonása a lelkét tükrözi vissza. Aki vagy királyné lesz, vagy hetaera. Ahogy királyára vagy bolondjára talál. – Ha a világ meg talál nyílni előtte. „Ha!”
Bájainak, erényeinek kincse felfoghatatlan. Szépsége és jósága a mitológiába szárnyal.
S mit ád hozzá még a prózai fogalmak összessége.
Ez az ideális teremtés dúsgazdag. Apjának földbirtoka, amit eszével, két kezével, fátumával szerzett, igaz úton, milliókat képvisel. Opálbányája, koralltelepei számokkal kifejezhetetlen kincseket rejtenek. Gazdasági termékei prédára bocsátani valók. Ha ez az éteri lény a nagyvilágban megjelenik, az egész világ a lába előtt fog térdelni: válogathat művészek, királyfiak, hősök, nábobok között… És most ide van elítélve egy világtól elszakított szigetre, ahol egyetlen számára rendelt élettárs egy henteslegény. Azt kell neki szeretnie. – S még kérdés, hogy az foga-e az ő szerelmét viszonozni? – Itt volna a másik: a délceg nimród. Szintén előkelő vér: úrnak született, büszke, dölyfös, amilyennek illik egy férfinak lenni. Kölcsönösen szeretik egymást. Össze is illenének. De valami törvény, ami utánuk jött az elhagyott világból, melyet ők világrajöttük előtt nem is ismertek, tiltja a szerelmet. Még most nem tudnak a tilalomról semmit. De majd mikor a szent keresztségben megkapják neveiket: a leány neve lesz Mária, a fiúé Johannes, akkor majd megtudják, hogy Mária és Johannes egy pár nem lehetnek, hogy közöttük áll a Sion hegye és a Vatikán.
Az erdő megzendült, vidám női szózat hangzott. Lejöttek a hajóból azok, akik imént odafenn maradtak. Valami mondanivalójuk volt. A Cara hozott ajándékot a Cavának. Egy szép fehér inget patyolatból, amit ők hárman fontak, szőttek, varrtak: azt hozták el keresztelői ajándékul.
Az indus leány nem értette, hogy mire legyen az jó?
– Mit csináljak én ezzel a lebernyeggel?
– Ezt felveszed holnap a keresztelőnél.
– Hát holnap esni fog a zápor? Akkor én elbújok a félszerbe.
– Nem a felhő keresztel meg, hanem egy kegyes atya, akit az Isten küld hozzánk.
– Az is csíp?
– Dehogy csíp, az megáld és megszentel.
– Aztán minek az nekem?
– Hogy a mennyországba juss.
– De én félek a mennyországtól, hisz ott villámlik és mennydörög.
– Ott van az örök boldogság édenkertje. Mi mind együtt oda kívánkozunk.
– Aztán minek nekem ahhoz ez a burok?
– Hogy szemérmesen jelenhess meg a szent atya előtt, amikor megkeresztel.
– Hát van rajtam valami rút, amit el kell takarni? Talán te meg a Donna szebbek vagytok, vagy a Mestiza meg a Manola, amért be vagytok burkolva? Álljatok mellém, mondják meg ezek az idegen férfiak, melyik közülünk a legszebb?
A Donna ráparancsolt:
– Ezt az inget fel kell venned a kereszteléshez!
A Cava makrancosan felelt neki:
– Nem veszem fel! Én akarom, hogy süssön rám a nap. A nap így szeret engem, ahogy vagyok; – melegít, jólesik. Nem hagyom magam megkeresztelni. Meglocsolt engem már egyszer a tenger, mikor a kókuszfába kapaszkodtam; az is rossz volt. Nem akarok belőle még egyszer!
Ezek igazán pogány mondások voltak!
Az én kormányosom méltán megharagudott az ilyen Istentől elrugaszkodott feleselésért.
– No hát, vigyen el a tüzes ördög! Maradj meztelen pogány! Téged nem keresztelünk meg.
A Cava szétnézett, hogy mi elégtételt vegyen e világos gorombaságért. De a Negrito bölcsen félrehúzta magát biztos tenyértávolba.
Arra a Cava nagyot kacagott. Volt is tárgya hozzá. Egy vőlegény, aki fél a menyasszonyától. Aztán szemtelen daccal fordult a kormányos felé, szembeállt vele.
– Te fenyegetsz engem az ördöggel? Te szakállas ember! Csúnyább az, mint te vagy? Fenyegetett engem azzal a Padrone is, mikor nagyon rossz voltam. Mert én rossz vagyok: azért a nevem Cava. Annak is megmondtam, hogy én még sohasem láttam ördögöt, összejártam erdőt, bozótot, nádast; se magára, se fészkére nem akadtam. A tengerbe is alábuktam, láttam szarvas halat, tüzes pontyot, tengeri pókot, nyolclábú szörnyet, tengeri angyalt; de ördögöt nem láttam sehol. Azt mondják, szarva van, hasított patája: akkor füvet eszik. No, csak küldjétek ide hozzám, majd én befogom a bodonba, s tüzet fújtatok vele.
A kormányos összecsapta a két kezét a feje fölött.
– No, még én sem láttam eddig ördögöt, de most látok. Te vagy az magad!
– No hát legyek az! Az ördögöt talán nem akarjátok megkeresztelni?
A nők elszörnyedve futottak ki a karámból.
A Negrito velük futott.
Nekem tetszett ez a vad lány.
Még úgy eshetik, hogy ő lesz az az ördög, aki elvisz valakit. Én elkísértem a kormányost a dereglyéhez, mely a forrástól vezetve, az utolsó szállítmánnyal a hajóhoz visszatért. Jól lelkére kötöttem, hogy a szerzetessel kora hajnalban visszatérjen a vashajóhoz, ahonnan a szent ceremónia végeztével együtt fogunk rendeltetésünk helyére evezni az ötárbocosunkhoz.
Este volt már, az egész rejtélyes család korán aludni sietett.
Én ébredtem fel leghamarább.
Azonnal kisiettem a födélzetre.
A tengerre pillantottam.
Sima volt a széles víztükör. Semmi hajó rajta.
Az ötárbocos még az éj sötétjében elvitorlázott. – A láthatáron sem volt már látható a füstje.
Engemet itt hagytak ezen a világból kiszakított kis szigeten.
