Régi dal az új világban
Régi dal az új világban
Térjünk vissza a kászutúróhoz, ahol elhagytuk.
A Manola az ebéd befejezéséül feketekávéval kedveskedett az asztaltársaságnak. Hát ilyen kávéról európai embernek fogalma sincsen. A hozzávaló gyümölcsöket aznap reggel szedték az eleven fáról: azt a zamatot, azt az illatot, amit annak a nedve nyújt, csak a Mohamed paradicsomának boldog lakói ismerhetik. S a kávéhoz cukor is jár. De minő cukor! Ennek a cukornak a színe fekete, de az íze kellemesebb a mi fehér cukornádunkénál vagy répatermékünkénél, van valami gyümölcsíze, hasonlít a datolyához. A Capitano észrevette a kérdést az arcomon, és sietett felvilágosítani.
– Ez a cukor az Arengapálma levéből készül.
– Ismerem a pálmát. Botanikus neve „Saguerus”.
– Egyszer virágzik életében, mint az aloé, akkor megcsapolva egész évszakon át csurgatja bőven a cukornedvét; ha kimerült, akkor elhal, s akkor a beléből szágó lesz, a derekát vízvezetőcsőnek lehet használni, a rostját kötélnek. A lecsapolt nedvéből azon frissiben főzik a szaguero-cukrot. Ha megerjed, mámorító ital lesz belőle. Megláthatod a karámban.
Én kíváncsi voltam ennek a cukorfőzésnek a módját megismerni. Eddig úgy tudtam, hogy a cukorfőzéshez kell egy háromemeletes épület (vagy több), tömérdek nagy gép, egy részvényes társaság, rengeteg alaptőkével, igazgatótanács és kormányi szubvenció. S hogy én ezt most mind megláthatom a karámban!
No hát, menjünk oda! Ez volt a közös jelszó az asztalbontásra. Csak egy ellenmondás hangzott: a Caráé.
– Nem! Én nem engedem, hogy a bátyám lemenjen most a sebesült karjával; nekem új írfüvet kell kötnöm a sebére; olajjal kenegetnem.
A Kadét engedett a szónak, s hagyta magát Cara által visszatartóztatni, gyöngéd erőszakkal, azonban előkelő negédességgel veté oda: „De előbb az idegen férfiak hadd távozzanak el.”
(Mi volt ez? Féltékenység?)
– Én is? – kérdezé Ruffo.
– Te is.
Ruffo elvörösödött e szóra. Hisz ez az ő Azmája, akit nem szabad a műtét alatt meglátnia!
Erre egy még ideig hangját nem hallható alak kapott bele a társalgásba, akiről azt hitte mindenki, hogy ő a senki. Dehogy senki! Hisz ő a Mestiza, a Ruffo húga. Ő az Owaën. Neki is jussa van az új paradicsomhoz. Most, hogy a bátyját keserűség érte, neki is megnyílt a szája. A Kadét ellen fordult, kit a Cara kezénél fogott.
Mikor a leány így felhúzta az ajkait, összeszorította a fogait, megrázta a fejét – akkor szép volt; mint egy vadállat. A hangja csengett:
– Micsoda? Te az én bátyámat kikergeted? Hát ki vagy te? Mi vagy te? Egy naplopó, aki egyebet se teszel, mint kóborolsz, lesed a prédát. Az én bátyám pedig egész nap dolgozik, fárad: a tőzeget vágja, a cukrot főzi, a sót szikkasztja; ha ő nincsen – ti nem tudtok fázni; ő vigyáz a nyájra, a kondára, fej, sajtot olt, barmot öl, húst füstöl, ti csak a készhez ültök!
Hej, de lángra kapott ettől a patvartól a másik leány is! Az a Madonna-arc hogy kigyúlt egyszerre; nem várta be, amíg a Mestiza bevégzi, közbekiabált:
– Ne merd szidni te az én bátyámat! Ő a mi hősünk, a mi védelmezőnk; nem ő lövöldözi-e le a balburázászt, aki a bárányokat elragadozza; nem ő veri-e agyon a matamátát, aki a zsibáitokat felfalja a tóban? Hát a mérges kígyókat ki pusztítja el?
Egyszerre lármázott mind a kettő.
Eleinte a Donna és a Manola igyekeztek a leányaikat elcsitítani, de sikertelenül; azután a bátyáik engesztelgették volna, de nem mentek semmire; utoljára a Kadétnak jutott valami eszébe: odarohant a Mestizához, mikor az legjobban ócsárolta, s két tenyere közé kapva a fejét, lecsókolta a száját. Ettől azután a Mestiza elhallgatott. A Cara ellenben sírva fakadt.
A Ruffo meg volt rökönyödve. Az a szándék látszott a képéből, hogy a kölcsönösség elvénél fogva mármost ő is hasonló kiengesztelési módszert akar alkalmazni a másik leány ellenében.
Magam sem tudom, mint kerültem bele ebbe a vitába; de csak azon vettem észre magamat, hogy nyakon fogtam Ruffót, s az ajtó felé toltam: „No, már vezess bennünket a karámhoz.” Engednie kellett a fickónak: ungorkodott is miatta sokáig. A lépcsőnél aztán karonfogta a kormányos, és magával vitte tovább.
Én még visszatértem a terembe, hogy köszönetet mondjak a hölgyeknek, kezet csókoltam elébb a Donnának, azután a Manolának, meglepett, hogy a Cara is nyájasan nyújtotta felém a kezét csókolásra. Volt talán némi oka rá?
– Ugye, még itt marad nálunk? – suttogá őszinte melegséggel.
– Az éjjelre, ha megtűrnek.
Azzal siettem a férfiak után. A hölgyek otthon maradtak. Egy nő még hátra volt az ismeretségemből: a Cava. Annak azalatt, míg mi idefenn a hajón lakomáztunk, odalenn kellett a karámban állatok felett őrködnie s a tüzet élesztenie. Ez volt az ő sorsa.
