12. FEJEZET • Ismét az Alof-beth-gomál mollah
12. FEJEZET • Ismét az Alof-beth-gomál mollah
A Szuk-el-tnin-i sírodú lakója még mindig számlálja a napok jöttét és lementét. A vízesésen keresztültörő szivárvány reggel bevilágítja a barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt, s nap nem múlik el anélkül, hogy igazhívő ne jönne hozzá, aki a szájához vigye az ételt és italt. Bölcs tanácsot kap érte cserében.
Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölte a századok tanúját.
– Allah hozott, ifjú dalia.
– Ismersz engem?
– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el-Homrah. Vártalak erre a napra.
– Hogy álmodtad azt meg?
– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán-Bajrám ünnep? Hány nap kell annak, aki a felkelő napot üldözi futvást, amíg lemegy? Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, amit keres.
– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az apámnak, hogy „küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg a Kába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a »Beled el-Harám«-ból”.
– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előrebocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd, s elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?
– Él, mint az oroszlán, akit barlangjából kizavartak.
– Találtál nőt, akit szeretsz?
– Nem nő az, hanem tündér.
– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok, de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinnek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kígyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te hölgyed?
– Nem! Ő legtökéletesebb szépség, aki volt valaha a földön.
– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából. Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, akit ő megszeretett. Ha mást fogsz megszeretni: akkor az lesz a legszebb.
– De én sohasem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a világot, keresve azt, aki előlem eltűnt: senki sem tud a nyomába igazítani.
– S mit tennél, ha rátalálnál?
– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő, özveggyé tenném, elragadnám.
– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.
– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.
– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.
– Nem távozom el addig, amíg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg azt, akit elvesztettem.
– Édes fiam. Ha éjszaka idejössz hozzám, mikor tele van az ég csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ez itt a Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy csillag lefut az égről, s azt kérdezed, hogy kinek hítták? azt nem tudom megmondani.
– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.
– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről, annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani, hogy melyik volt a tied, amit elejtettél.
– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül felismerhetővé teszi.
– Mi az a jel?
– A homlokán egy piros, szív alakú anyajegy.
Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult bámulatában.
– Te láttad azt?
– Én láttam.
– Önként mutatta meg?
– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arcárul az aranyfátyolt.
– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az arcát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.
– Te tudod, hogy ki ő?
– Mért volna Alof-beth-gomál mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?
– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem, hogy hol találom őt meg!
– Édes fiam, Edrisz bég el-Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az apádnak is, Tefik bejnek, a Gázinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne kívánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?
– Nem tudok róla semmit.
– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát behódítani; akik megtagadták a próféta hitét, s beálltak gyaur nemzetnek: Egyiptom legfélelmesebb ellenségével harcol. És te nem vagy őmellette.
– Nem vagyok mellette.
– S nem ég szégyentől az orcád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után szaladsz?
– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.
– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza, és keresd fel az apádat!
– Kerestem már: de üresen találtam a palotáját.
– És nem találtál senkit, aki megmondta volna, hogy az apád egy nagy tartomány kormányzójává lett emelve, s oda költözött?
– Azalatt történhetett ez, amíg én Mekkában voltam.
– Ahány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé. Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?
– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, aki magával vitte. Te tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?
– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog támadni.
– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, akit szeretek!
– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy vizeskorsó meg egy pálmahéj kosár datolyákkal; palotám egy sírüreg! Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat fölszedhessem, s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.
– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből fogom azt kivágni ezzel a késsel.
S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.
Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.
– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sírboltban oly messze idők óta, amikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy napot hozzáadott a többihez, s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám a maga angyalát, aki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahhal nem vitatkozom. Küldheti őt sívó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, aki hozzám küldetett, hogy őeléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odábbmegy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, aki szájamhoz emelje az ételt és italt, amire már az én két kezem képtelen. Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, aminek mégis felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sívó oroszlánnak. Azt kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, aki engem megszabadít e szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik, s belép a homályból egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim. Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában jelenjen meg előttem, s amit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes éles vas járja át testemet, azt mondom: „Allah akbár! Ő az egyedüli Isten! S úgy történik minden, ahogy ő rendelte”. Végezd be, ifjú levente, amire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt mellettem.
Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt, s térdre esve az agg próféta előtt, összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.
– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, amit mondtam.
– Pedig jobb szeretném, ha kezed tenné meg, amit mondtál: mert akkor hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.
– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e hegyesre köszörült vassal.
Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.
– Ha nem felelsz, ez a vas keresztüljárja a szívemet.
– Megállj! őrjöngő ifjú! – kiálta a mollah. – Hagyj fel öngyilkos szándékoddal! Legyen neked a te kívánságod szerint. Dugd hüvelyébe a tőrödet!
Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz, s átkarolta annak a térdeit.
Alof-beth-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.
– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, amit Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a próféták a veszedelmet; akinek abba bele kell menni: belemegy, ha mindjárt eléje tartanák is azt a tükröt, amelyből a jövendőt megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a hölgyet, aki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.
– Légy áldva e szóért!
– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a „Kizmet” könyvében. Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni; s a mámor éjszakáit átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.
– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.
– Megrontod fundamentumában a házadat.
– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!
– Elveszted miatta a paradicsomot.
– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom évezredei. Nem kívánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet Mohamed itt ezen a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a tűz ne emésszen tovább.
– Úgy beszélsz, mint akit az iblisz megszállott. Én útra bocsátalak, mint ahogy elbocsátja Allah az üstököscsillagot, mely vérontást, földindulást, döghalált, éhínséget visz a földnek és az ő népeinek. Eredj az utadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy Adrufa várost.
– Jártam benne:
– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, aminek neve zengő liget: azért, mert tele van énekesmadarakkal.
– Bolyongtam ottan.
– Ennek a mélyén van egy fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a pálmák és ciprusok közül.
– Láttam én azt.
– És elfutottál mellette.
– Körös-körül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő lelket, akitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.
– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor hosszú időre eltávolodik hazulról, nem bízza a maga féltő kincseit senki becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyílást. A bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, ami szájnak és gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se hozzájuk be nem mehet senki. Ott lakik a te hölgyed, aki a homlokán hordja a szívét.
– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körüljártam a házat? Nekem játék lesz vala a kerítésen áthágni.
– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres kappanőrök, hanem két nagy núbiai oroszlán: egy hím meg egy nőstény. Ha ember volna, aki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se köszöni, hogy jól tartottad.
– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor húzod vissza.
– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű ablakot. Odaállsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat, s eldanolod a húr pengése mellett azt a dalt, amit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán-Bajrám éjszakán, s elzengett előtted. A piros arcú ifjúról szól a dal, akinek az arca még pirosabb lesz, ha ellenséggel harcol; de fehér lesz, ha szép hölggyel ül szemben.
– Hát te azt is ismered?
– Mért volna Alof-beth-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a három szakaszát elénekelted, akkor abból a toronyablakból egy mesterséges messzenyúló vaslécezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol; s aztán, ha van bátorságod a lécezeten végiglépkedni, s nem szédül a fejed, nem esel az oroszlánok közé – akkor –, akkor megtalálod azt a hölgyet, akit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak a dalnak.
