6. FEJEZET • A szép Gamila története
6. FEJEZET • A szép Gamila története
A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a hercegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.
Ide azonban nem vihette magával a kíséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni, s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint „uálem”-ek, utcai táncosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a hercegnő nem vihetett mást magával, minta vezető metuáfot, aki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.
A hercegnő ezúttal sárga selyemihrámot öltött magára, melynek bírságául a Bab el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.
Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-Nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, akiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S éppen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az árkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.
S e fényözön mint a tengerörvény forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kábát, a lámpással kezükben. Akik már odajutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kába kilenclábnyival mélyebben esik, mint a templomudvar, úgy tűnik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.
A kapubolt alatt, ahol a tömeg megrekedt, s a hercegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, aki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kínjait, mellette négy arab dervis éneklé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta: a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.
A bőkezű hercegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kívántak vele jönni, s minthogy a selyemihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen összevissza cirógatták a kegyes úrnőt. – Ez a neme a nyájasságnak kezdett a hercegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyemihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a hercegasszony zavarát, s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjúszövet ihrámját burkolta a hercegnő selyemleple tetejébe, így azután nem cirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.
A hercegasszonynak az üdve megkívánta, hogy maga is hétszer körös-körül járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Cudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjoncok, akik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodtak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, akiknek legdíszesebb lámpásaik vannak, s szemtelen kínálkozással ajánlkoznak, akár a hercegnő, akár a férje mellé mulattatónak: legsötétebb árnyképe a keleti életnek! Utoljára valódi szabadulásnak veheté a hercegasszony, amidőn két teherhordó tolakodott eléje, akik nagy kiabálással cepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, aki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét – végkívánsága szerint a hulláját hordták a Kába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a hercegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem kutat, az arany csatornát, a Harun al-Rasid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából s a pestises emberóceán bűzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az el-Kaskas utcára.
Nem állhatta meg, hogy megegyzést ne tegyen a maga emberének tapasztalatai fölött.
– Különösnek találom, hogy olyan szigorúan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kíséri őket.
– Ez a törvény.
– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, ami bűn.
– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik afölött, amit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál, s ha két tanút hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az ítéletet: „Etba Kebs”. (Áldozzál egy ürüt.)
– S ez a büntetés?
– Kivéve, ha a Kába szentélyében követi el valaki a szerelem bűnét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifjú legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de szülőik ellenezték egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sújtá őket. Allah teljesíté az átkot, s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a „Száfa” és „Merva”, melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető „Száit”, amely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.
A hercegasszony, hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésűk segélyével eltávolítani magáról.
A lakomához ismét magához hívatta az emberét.
– Azt ígérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila hercegnő történetét.
– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila hercegnő a nagyhatalmú Nacsir-Ed Daula-Abu-Mohamed el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad el Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokutat a Hedzsasz földjére. Fényes kísérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána, s amely napon a Kábát meglátogatta, tízezer dínárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjúval, akinek ma sem tudja még senki a nevét.
– Éppen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyémet.
– A búcsújárás három hónapig tartott; a Du el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait el-Kebirnek hínak, a szultánleány búcsút vett az ideiglenes férjétől, s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.
– Az a férj is holt szívű volt, mint te?
– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy búcsújárásból, s nem tudta elfelejteni azt, akivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.
– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?
– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kísérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohóc és énekes volt a lakodalmi menetben. Amint a Tigris hídjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hídról egy ékszert dobjon a vízbe, amelyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt húzta le az ujjáról, amelyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utánaugrott, odaveszett. A sok nehéz aranykösöntyű lehúzta a fenékre.
Ez volt a szép Gamila hercegnő története.
Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.
A hercegasszony közelebb húzódott hozzá, s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, amit „gizr”-nek hívnak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcs borát isszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vész az éretlen mag.
Amíg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a hercegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai „dacca” muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arcát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arca.
Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.
– Kinek tartasz te engem? A festett képű suhancok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét.
A hercegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.
– Bocsásd meg a kíváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arcú férfit. Akiket otthon a szerájban vagy kint az utcán láttam, mind fakó, olajpej színűek, akik ha haragba jönnek, elhalványulnak, ha nevetnek, fehér fény támad az orcájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarcon. Hát a tied mitől ilyen piros?
– Az én arcom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, amikor lángveresnek is fogod ezt az arcot látni, s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arca piros.
…A lakoma végeztével ismét aludni mentek.
A hercegnő rendesen megvárta előbb, amíg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze. Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a percben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.
Akkor aztán a hercegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arcát takaró aranylemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.
A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömb alakú bokályba, mely egy darab hegyi kristályból volt faragva, s arra egy fekete achátkorsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatú folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arcát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.
