A kedélyes vőlegény
A kedélyes vőlegény
Mi, magyarok – azt már el kell rólunk ismerni a világnak, hogy egy dologban minden nemzet fölött excellálunk: – a parádécsinálásban.
Ha látta volna Makart, mielőtt hírhedett V. Károly bevonulását Antwerpenbe kartonra tette, hogy mi egy installáció Magyarországon! Az a parádé.
Még az ilyen szomorú időkben is sikerül az, mint amilyeneket most leírunk.
Az apátvári uradalom ifjú birtokosa jő Gargóvárra, kastélyának kulcsait Temetvényi gróf kezéből általvenni. Ez olyan eset, mint mikor Napóleon és Sándor cár összetalálkoztak: a régi ellenségeskedésből örökfrigy-kötésre.
A gróf saját négylovas hintaja hozza Apátváry Somát (vagy Opatovszky Kornélt, akinek így jobban tetszik).
Egész a gargói főutcáig szertelenül jókedvében van az ifjú úr. Mindenkire mosolyog, mindennek nevet, amit eléje hoz a fogadtatást rendező kéz. Mellette ül természetesen az elválhatatlan Koczur.
– Nézd, nézd! Ennél a malomnál ugrottam én le a lóról, ott szaladtam a bozótba! Hahaha! Látod azt a hórihorgas fickót, aki a zászlót tartja a kezében, ez fogott el. Dobj neki egy húszast.
Koczur nagyon okosan jegyzé meg, hogy ő nem szent Dávid, hogy egy húszassal harminc lépésről fejbe tudjon parittyázni egy Góliátot. Erre aztán Kornél szeleburdi módra markolt bele a satellese oldalán csüggő táskába, ami tele volt ezüstpénzzel, s egy egész marék húszast hajított a vivátozó nép közé. Azon aztán kacagott, hogy hogy kapkodják, s taszigálják érte egymást.
– Hát ez a sok fehérbe öltözött kisleány, aki itt most virágot szór a kocsimba. Bezzeg, mikor a kifordított atillában nyakamon kötéllel vittek fel a várba: nem virágokkal hajigáltak akkor. Jó napot, Ancsa! Szervusz, kis Marinka! Hahaha. Nézd, még diadalkaput is csináltak. Az van rá írva, hogy „Érted élünk, halunk”. No, megállj. Ezért panaszt teszek a grófnál. Minek csinálták ki nekem a diadalkapura azt, hogy „Halunk”? Mikor ez németül azt teszi, hogy „gazfickó”. Hahaha! Hahaha! De el ne nevesd magadat! Én egészen komoly képpel fogok panaszt emelni. Milyen derék tréfa lesz.
S aztán nem győzött a saját furcsa ötletén nevetni.
Pedig már itt volt a komoly pillanat, amelyben útját állta a felvirágzott hintónak a tisztelgő deputáció, élén a jószágigazgatóval (aki egyúttal majd az ő jószágigazgatója is lesz) meg a plébános urral. Ezektől mind üdvözlő szónoklatot kellett bevenni, s ahhoz komoly ábrázatot szokás csinálni.
Kornél azt is megpróbálta, de tönkrement kísérlete, amint a tisztelgő uraságok a kalapjaikat levették. A vezérszónok jószágigazgatónak rózsaszínű haja volt, és lila színű parókája hozzá. Valószínűleg egyféle színre volt az festve valaha mind a kettő, hanem idő jártával mindegyik más színárnyalatra fakult át, s az nagyon furcsa volt.
De még furcsább volt a beszéd, amit a szónok tartott az üdvözöltnek. Így még soha agyba-főbe nem dicsértek se egy hőst, se egy muzsikást, akinek a kocsiját emberek húzták lovak helyett. Kornél folyvást nyomta vissza a kitörni készülő nevetést. A rózsaszín hajú s lilaszín parókájú úr pedig annál komolyabban mondta. Mikor aztán nagyon vastagon ment már a magasztalás, Kornél nem állhatta ki tovább a dicsőséget, kitört a száján az az elfojtott hahaha:
– Hahaha! Menjen maga, nagy bolond! – S azzal lekapta a lilaszínű parókát a szónok fejéről, hogy az ott maradt a publikum közepett, mint egy sima tök, rózsaszín prémmel a tarkója körül. Persze, hogy erre a közönség kebléből is kitört az általános kacaj, s belezápult a szónoklat. Plébános úr is megszeppent, hogy most mindjárt az ő capuciumára kerül a sor, s elhallgatott a latin orációjával.
Kornél úrfi pedig most már kacagott egész kedve szerint, mint aki a legjobb élcet csinálta. Míg Koczur a kocsiban felállva, a kezébe kapott fövegével hadonázott, s nagy jucunditással kiabált: „Zseniál! Zseniál!?”. Amit a tót asszonyok (zsena) arra értettek, hogy mármost ők is visítsanak.
Ilyen vidáman végződött az első fogadtatás.
Itt azután az urak is felültek a maguk hintójaikba (jószágigazgató úr visszakapta a parókáját), s vonult fel ünnepélyesen a várhegyre a díszmenet.
Odáig azonban egészen más kedélyfordulat vette elő az ünnepelt ifjút. A jókedv kitombolta magát. Elérzékenyült, áthatotta az az ünnepélyes trombitazengés, amely hintaja előtt járult. Érzé, hogy ez magasztos egy jelenet, s hogy nem csekély dolog ily jelenet hősének lenni. A vár fel volt lobogózva a kétfejű sasos sárga-fekete zászló mellett a Temetvényiek zöld-veres lobogóival; az út végig fűvel és virággal hintve. A kastélyban és az óvárban durrogtak a mozsarak. Ez meghatja az érző szívet. Az is lélekemelő látvány, mikor a kapubejárat előtt huszonnégy zsandár sorban tiszteleg, s a fegyvert az orrával parallel állásban tartja, mintha nyársat nyelt volna.
Kornél nagyon el volt érzékenyülve. Már a hintóból lesegítő komornyikkal kezet szorított, s azontúl mindenkit, akit útban talált, a legáhítatosabban üdvözölt, kívánva a jó napot jobbra balra mindenkinek, akinek nem is volt szüksége rá. A gróf új titkárjának, egy becsületes cseh beamternek úgy összevissza szorongatta a kezét, hogy az nem tudta mire vélni a dolgot, s érzékenysége annyira felfokozódott, hogy mikor a gróf elé lépett, megragadta annak a kezét és megcsókolta. Ami a grófnak nagyon tetszett.
Sokan voltak a gróf szobájában. Notabilitások. Ki tudja, honnan rekvirálta őket? Azoknak mind sorba bemutatta a gróf az ünnepelt vendéget. Az végtelenül örült egyenkint valamennyinek a láthatásán. (Soha hírüket sem hallotta.) Végül aztán volt még ott egy úr, akinek nem kellett bemutatni a vendéget: Illavay Ferenc.
Mikor Kornélnak a sok idegen pofán elkáprázott szemei ezt az ismerős arcot megpillanták, akkor egyszerre megteltek a szemei könnyel; odarohant hozzá, a nyakába borult, összecsókolta és zokogott.
Aztán csak annyit rebegett:
– Lássa, ugye?
Hogy mit lásson? És mi van úgy?
Még kezet is csókolt volna neki, ha engedte volna.
– Nagyon örülök, hogy ön is itt van – mondá Ferencnek, s hozzátette: – kedves urambátyám.
Ferenc csendes hangon viszonzá rá
– Mindenütt meg fog ön találni, ahol szüksége lesz rám, amíg élek.
Itt be kellett fejezni az érzékeny jelenetet, hogy a nemes vendég átvonulhasson saját szobáiba, úti köntösét szalonöltözékkel felváltandó. Tudnunk kell, hogy a katonai karriernek már vége volt: az egyenruha lemaradt róla: cum honore lépett vissza.
Még nem volt báró, a másnapi ünnepélyen kellett megkapnia Temetvényi kezéből a Lipót-rendet s az azzal járó birodalmi báró címet, s ugyanakkor eddigi gondnoka kezéből a birtoka számadásait. Még ezen a mai napon nem báró, nem nagy úr, csak vőlegény.
Az ebédre feljöttek a hölgyek is. Pálma grófnő ez alkalommal topázzöld ruhát viselt, s a haját rokokó feltornyozva és behajporozva, a nyakán az ismeretes gyémánt collier.
Ferenc azt mondta magában: „Ez a leány most nem szép. Lehet, hogy a ruha teszi, aminek a színe nem jól illik az arcához, vagy ez a hajdísz? Talán a gyémántok? Mindennél jobban ez az új kifejezés az arcon. Attól még az eszménykép is visszataszítóvá lesz.”
Úgy tettek, mintha nem is látnák meg egymást. Egy hideg üdvözlet, egy főbólintás, egy meghajlás; az volt az egész.
Pálma homlokán olvasható Ferenc ezt a gondolatot: „Miért van ez az ember itt?”. És Pálma olvasható Ferenc arcáról a feleletet rá: „Mert itt kell neki lenni”.
S dúlt szívében valami. „Hát ezt az embert nem lehet megharagítani?” – Szívébe ütik a mérgezett tőrt, s visszajön mosolyogva: „nem fáj”. – Az kell neki, hogy meg is forgassák a szívében a tőrt.
Majd Kornél úrfi is előkerült az átöltözésből. Hanem egy kis fátuma volt vele. Tanácsadója, Koczur nem jól választotta számára az öltözéket. Ő úgy okoskodott, hogy mikor egy magyar főúr megy leánynézőbe egy másik magyar főúrhoz, s egyúttal egy ősi birtok átvételére, hát ez olyan ünnepély, amihez okvetlenül antikgombos atillát kell fölvenni, rojtos nyakravalóval, s mikor aztán belép a terembe, akkor látja, hogy az egész társaság mind fekete frakkban és fehér nyakravalóban egyezett meg. Akkor aztán úgy érzi magát ezek között, mint egy kurrentált gonosztevő, s akivel csak összeakad, mindenki előtt kénytelen magát mentegetni, hogy miért nincs fekete frakkja és fehér nyakravalója.
Ferenc segít a védencét kiszabadítani a bajból.
– Egyedül ön találta el a korrekt öltözetet. Ez az igazi. Mi hibáztuk el valamennyien.
Ezzel a kisegítő ötlettel aztán visszaadta neki az önbizalmát. Lám, megmondta, hogy mindenütt ott fogja őt találni, ahol szükség lesz rá.
Annyira felbátorodott aztán, hogy a menyasszonyát is képes volt üdvözölni, félénk csókkal érintve a kezét. Azután a missnek is kezet nyújtott, s cordialisan hangoztatá hozzá:
– God dam, miss! – Szentül meg volt felőle győződve, hogy ez annyit tesz angolul, hogy „az Isten áldja meg!”
Hű satellese, Koczur aztán rögtön lefoglalta a misst, hogy Kornél annál fesztelenebbül társaloghasson Pálmával. A miss ugyan csak angolul értett, Koczur pedig németül is csak annyit tudott, amennyi a táborozás alatt a német fegyvertársakról reá ragadt; hanem azt azután produkálta állhatatosan minden alkalommal, s erős meggyőződése volt, hogy ha valaki nagyon rosszul beszéli a németet, azt az angolnak muszáj megérteni.
Ilyenformán elmulattatták egymást az egész ebéd alatt, s nagyon szellemdúsnak találta mindenik a másikat.
Pálma grófnő ez alkalommal meg akarta mutatni, hogy mennyi színésznői tehetség veszett el benne.
Ő félreértette Illavayt egészen.
Azon kegyetlen játék után, amit ezzel az emberrel ennél a háznál játszottak, annak, hogy ő ide ismét visszajöjjön, csak egy magyarázatát tudta találni.
Mert hisz ily kifinomított megkínzás után akárki is azt tette volna, hogy ennek a háznak még a tájékát is kerülje, s ha van szükségük a Temetvényi grófoknak meg az Opatovszky báróknak Illavay Ferencre, hogy vele együtt tanácskozzanak, azt izenje nekik, hogy keressétek fel ti az én szegény házamat! De nem, hogy leüljön még egyszer ehhez az asztalhoz, arra a helyre, ahonnan hajdani kedvese szeme közé nézett, s végigülje ott az egész leánynézői lakomát, s még azt is elvállalja, hogy ő legyen a násznagya az új vőlegénynek. Ez csak tüntetés, de annak sem jó. Mert azt nem hiszi el neki a leány, akárhogyan mutatja is, hogy őt olybá tudja venni, mintha sohasem látta volna. Hanem gonoszabb indok van mögötte. Illavay gyönyörködni akar abban a szenvedésben, amit Pálmának végig kell kínlódni ennek a nyomorultnak az oldalán! Tehát ne lásson semmit e szenvedésből. Más is el tudja titkolni azt, amitől a szíve beteg. Meglássuk, ki állja ki tovább. Illavay nem adta fel a sakkpartit. Csakhogy most mind a kettő úgy játssza azt, hogy az elvesztésre dolgozik.
Pedig nagyon félreismerte ezt a szívet, amiről azt mondá egykor: ha a gyémántjaim mind elvesztek is, a legnagyobb gyémántom megmaradt. Mert bizony az volt.
Ferenc lelkét nem foglalta el más gondolat, mint az, hogy ha már azt a nőt, akit szeretett, másnak adják (a sors kényszere ez), hát legalább kövessen el mindent, ami tehetségében áll, hogy az a másik ne tegye ezt a nőt tökéletesen szerencsétlenné.
Hanem hát nehéz azt elhinni, hogy ilyen jó emberek is őgyelegjenek még e tarka világban, ahol senki sem gondol másra, mint élvezetre, ha szeret; megtorlásra, ha gyűlöl.
Azért Pálma csak azért is tüntetett arcának új kifejezésével.
Ő volt a tréfakezdő, a mulatságos, a mellette ülő Kornélt magával ragadta derült kedélye: talált tárgyakat, amik azt érdekelték, semmiségeket, hiú mulatságok fölemlegetését: vadászatról, táncról, lovakról beszélt vele, s nevetett az ötletein.
Illavay ezalatt csak azon az egyen aggódott, hogy Kornél úrfi nagyon is sok hasznát veszi annak a körülménynek, hogy ötféle pohár van eléje rakva, s mindegyikbe más bort töltögetnek. Azokat ő teletöltve nem hagyja maga előtt. Pedig őbelőle a bor nem csinál okosabb embert.
Mikor asztalt bontottak, akkor Pálma maga is kezdte észrevenni, hogy a vőlegénynek nagyon keresztbe állnak a szemei, s azt indítványozta, hogy a feketekávét szolgáltassák fel a teremben. Ott ő maga leült a zongorához, s míg a férfiak a feketekávé mellé szivarra, pipára gyujtottak, Pálma művészi ujjai alatt megzendült az Erardiszárny. Beethoven szonátáját játszotta.
Kornél ott ült egy balzacon, s a feketekávé mellé még egy-két pohár curacaot is elköltött – sarkantyúnak; hanem a Beethoven zenéjének az a hatása volt rá, hogy elkezdett tőle sűrűn ásítozni.
Pálma észrevette a hatást, s nehogy a vőlegényét elaltassa, ahhoz az ötlethez fordult, hogy a klasszikus szimfóniák után egyszerre átcsapott egy magyar népdalba. Olyan jól tudott a zongorán magyar dalokat játszani, mint a cigány a hegedűjén.
Amint a magyar nóta megütötte a fülét Kornélnak, egyszerre kiment a szeméből az álom. Egészen más ember lett belőle. A fejét fölkapta, a szemei villogtak. Füttyöt vetett az ujjaival a levegőben. S amint Pálma rákezdé az ő ismerős nótáját, egyszerre felugrott a helyéből, két kezével a tarkójához kapott, s lassú magyar tánclejtéssel kicsosszant a terem közepére, s elkezdé utána danolni:
„Boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást!”
Illavay tudta már, hogy mi lesz ebből. Onnan nézte egy szegletből ezt a jelenetet. Pálma meg őtet nézte.
Illavay egy ingó mozdulatot tett a fejével, mely annyit jelentett annak, aki meg szokta azt érteni, hogy hagyja ezt abba.
Csak azért sem.
Pálma most már a friss magyart kezdte verni.
Kornélnak erre eszébe jutott, hogy senki a csárdást olyan tűzzel nem tudja táncolni, mint ő, s elrikkantva magát, a két tenyerébe csapott, s rákezdte a kutyakopogóst egymagában.
Először csak egymagában, de azután szemébe ötlött, hogy van itten egy viganó is: s se kérd, se hall, derékon kapja az angol misst, s úgy körülforgatja, úgy megpörgeti, úgy felhányja a levegőbe, hogy az majd lunaticussá lesz rémületében, s amint kiszabadulhat, lélegzet nélkül esik egy karszékbe. A zene tovább dühöng. Kornélnak minden esze keringel már. A miss elfutott. Meglátja helyette a plébánost, azon is szoknya van, ölre kapja, táncba viszi, megforgatja, mintha táncosnéja volna. Koczur tele torokkal ordít közbe:
– Zseniál! Zseniál!
A plébános nagy nehezen kiszabadítja magát Kornél kezei közül; „sed non faciat sculptile!” – Illavay bosszús tekintettel húzta magát a szögletbe. Pálma látja ezt az arcán. – Csak azért is! – Nem bánom én ezt! – Még szilajabb nótákat ver. – A kedélyes vőlegény végtére megteszi azt a remek produkciót, amit csak válogatott lángszellemek ihletett percekben, mint a tánceksztázis legdaliásabb változatát szokták bemutatni, hogy egy szökéssel felugrik a zongora tetejére, s ott járja tovább a csárdást.
– Zseniál! Zseniál! – kiabál tapsolva Koczur. A gróf az ajkait harapja, és köhécselni kezd, a vendégek egy része hangosan nevet, a másik csak a markába. Illavay bosszúsan toppant a lábával: – Pálma pedig zongorázik tovább kedélyesen a vőlegénye lába alá; mintha ez neki nagyon tetszenék.
Ferenc otthagyja a termet.
Akkor aztán Pálma is abbahagyja a zongorázást.
Kornélt úgy kell a zongora tetejéről levenni Koczurnak. Egészen sápadt, s a haja szálairól csepeg alá az izzadtság.
A gróf int az inasainak, hogy vezessék föl az úrfit a szobájába.
– Nagyon erősek voltak a borok.
Ez a mentsége a számára.
– Jól áll ez a fiatalságnak – felel rá egy a vendégek közül.
– Tüzes vér van benne – toldja hozzá a másik.
Pálma pedig sietett a legbelső szobájába, s leveté magát a kerevetre. Szégyellt sírni.
„Azért jött ide, hogy ezt lássa! – No, hát látta.”
