Amiért nincs köszönet
Amiért nincs köszönet
Másnap alig akarta elereszteni Illavayt a gróf.
– Mikor jöhet el megint? – Két nap múlva? Három nap múlva? De egy hét alatt bizonyosan!
Mihelyt a gróf kívánni fogja.
De hiszen várhatta azt Illavay. Ki volt már gyógyítva a beteg.
Hamarább, mint a hét letelt, Pálma grófnőtől kapott egy levelet. Nemigen volt „édes levél”. Ez állt benne:
„Amíg én nem hívom, addig, kérem, ne jöjjön hozzánk.”
Furcsa levél! – Visszafelé invitálás!
Ott valaminek történni kellett.
Azonban nem sokat törhette ezen a fejét, mert ugyanazon postával érkezett egy másik levele is, Koczur szépséges kézvonásaival, amibe csak ennyi volt öklözve:
„Pátrónus uram! Siessen, ha jó dolga van. Soma barátunkat főbe akarják lövetni. Itt vagyunk Szélaknán. De visznek bennünket odább – vason –, amíg haditörvényszéket kapunk.”
– Tyhü! Lánchordtát! – kiálta föl Ferenc. – Megmondtam, hogy valami bolondot csinál az a fiú! s ez a mamlasz nem írja meg egy szóval sem, hogy mi történt.
Rögtön befogatott a szánkóba, s míg az elkészült, írt az alszolgabírájának, hogy végezze helyette a teendőket, aztán a bundájába vetette magát, s nyakába vette a szomszéd vármegyét.
(A hajdút ezúttal jónak látta nem vinni magával.)
A legelső állomásnál, ahol megetettek, alig szállt le a szánkóból, röptiben elfogta, azon bundástul, egy hosszú kabátú és hosszú szakállú polgártárs, aki szörnyen elkezdett hálálkodni Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének, s igyekezett Illavay téli kesztyűit megcsókolni, amért ez a nagy szerencse történt vele.
Ferenc ráismert a polgártársra. Rokomozer volt az: a derék ember, akinek az volt az életfeladata, hogy faluról falura járva, az emberiség által elnyűtt vászonmaradványokat összegyűjtse. Ezt természetesen ismerte három vármegye.
– No, Rokomozer, hát mért örül olyan nagyon az én láthatásomnak?
– Mert éppen csak úgy küldi elém a Mindenható a tekintetes urat, mint Illés prófétának a tüzes szekeret! Éppen most jövök a táborból, s a tekintetes úrért imádkozom az egész úton.
– Hát mit keresett a táborban?
– Mit kerestem? Mit kerestem? Egy kis pénzt kerestem. Egy pár láda flanellinget vittem utánuk. Tudtam, hogy szükségük lesz rá. Szegények majd megfagynak ebben a kriminális hidegben; abban a vékony kis honvéd-atillában; némelyiknek köpenyegje sincs.
– No, hát jó kelete volt a flanellingnek. Hát az én öcsémet nem látta-e?
– Jaj, dehogynem láttam! Lehet is azt nem látni! De bár sohase láttam volna! Oda van, vége van! Siessen, szabadítsa meg a tekintetes úr, amíg nem egészen oda van!
– S vele együtt önnek is az egész nyeresége a flanellrekliken.
– Ejnye, de kitalálja a tekintetes úr.
– De hát minek adott neki kölcsön. Nem megtiltottam már elégszer?
– Hát mikor olyan szépen tudott sírni. Meg is ölelt, meg is csókolt, amikor meglátott. Aztán a második szava mindjárt az volt, hogy neki pénz kell, sok: mert különben főbe lövi magát. Elvesztette a kompánia pénzét, bugyellárisostul; ha helyre nem teszi, meglűnek neki. Mondtam, hogy nem adok én magának pénzt, úrfi; mert maga még nem nagy kóró (értsd: nagykorú); de megesküdött rá, hogy a generális becsületszavára mondta neki, hogy amint a főkormánybiztossal beszélhet, azonnal kinevezteti nagy kórónak; mert akkor ő kezébe kapja a birtokát, s maga állít ki egy lovascsapatot, elül-hátul megvasalva. Hát elhittem neki. Odaadtam, ami pénz volt nálam, felét. Adott róla írást. Másnap megint megfogott. Szerencsétlenül járt az éjjel: a kártyán mind elvesztette a pénzt. Most már igazán agyonlövi magát, ha a többit is oda nem adom. Hát mit csináljon az ember? Hiszen nem vagyok kőből! Mikor olyan szépen tud sírni. Még olyan szépen nem láttam senkit sírni, akinek kard volt az oldalán. Odaadtam a másik pénzt is. Harmadnap hallom, hogy valami rossz fát tett a tűzre; vasra verték, profusznak adták, s akarják fejbefelé lövöldözni. Isten a világon! Az én flanellreklijeimnek az ára! Nem merek hazamenni a feleségemhez! Mind a hét gyerekem földönfutó lesz, ha az úrfinak a fejébe belelőnek. Nem bánom, lőjenek el mellette jobbrul is, balrul is; de csak bele ne egészen. Minek az a bolondság. Siessen a tekintetes úr, amíg meg nem teszik.
– Jól van, Rokomozer, hát csak üljön föl ide énmellém, aztán majd vezessen útba; ön már tudja, hogy merre lehet feltalálni a magyar tábort?
– Megtalálni! Megtalálni! De odatalálni! – sopánkodott a hosszú szakállú polgártárs. – Mindenütt útban vannak a császári ármádiák: iszonyú lovas, meg ágyú! Aztán minden embert elfognak, aki rajtuk keresztül akar menni.
– Majd elkerülünk valamerre, ahol a falunak nincsen szája.
Ferenc sietteté a kocsisát, s maga mellé ültetve a polgártárst, annak az útmutatása szerint nekivágott a világnak. Könnyű volt most. A szánnak nem kell országút, a szép hómező torony irányában járható; ha egyszer-kétszer bedőlnek is az árokba, mulatság az, nem törik bele se csont, se kerék; a Nyitrán és a Garamon át pedig mindenütt híd van jégből. Csak akkor pihennek meg, mikor a nap lemegy, s a hold még nem jön fel: egy szőlőkert ajtó nélküli kunyhójában. Ott sem alhatnak, mert vigyázni kell, hogy a lovakat le ne vágják a farkasok, amiknek a vonítása kihallik a berekből. Legnehezebb munka az előfogatváltás. Avégett Rokomozernek kell begyalogolni a faluba, s megvesztegetni nagy pénzzel egy-egy forspontos gazdát, hogy jöjjön el a szomszéd határig fuvarba. A Garamon túl már az utolsó hajtásra alig lehetett így is kapni vállalkozót. Egy hazatérő osgyáni fazekas hagyta magát utoljára is rábeszélni, hogy az üres szekere elől kifogja a három lovát, s azt a szolgabíró úr szánkója elé befogja. Az is beszélt rémséges dolgokat, hogy milyen lehetetlenség most a sok vértescsapaton keresztül a magyar táborhoz eljutni. Illavay adott neki még egy százast, s mindjárt lehető lett minden.
– Bizony Isten, annyi pénzt elherdál a tekintetes úr ezen az úton, amennyiért három ilyen úrfit lehetne készen venni. (Ő nyilván csak annyira becsülte az úrfi effektív értékét, amennyivel az őneki adósa volt.)
Tehát ismét neki erdőnek, bereknek!
Az osgyáni fuvaros pedig nem volt ezen a vidéken otthon. Az utazók úgy eltévedtek utoljára, hogy meg kellett állni, tájékozniok magukat.
– Jó helyen járunk – mondá Illavay. – Hallja ezt, Rokomozer?
– Én hallom – mondá az, és reszketett a hosszú szakálla –, de csak a fuvaros is meg ne hallja! Jó, hogy le van kötve a sipkája a két fülére.
Amit olyan jó volt az egyiknek hallani, a másiknak meg nem hallani, az egy kis ágyúzás volt.
– No, hát most csak arrafelé hajtsunk.
Amint aztán a szőlőhegyek közül, árkon, bakháton keresztül kiértek, egyszerre megnyílt előttük a tájék.
Ismerős táj.
Szemközt csalitos halmok; balra, a jegenyefákkal jelölt út mentében egy úrilak, beárnyékolva zúzmarás fenyőfákkal. Az úrilak kéményei füstöltek; hanem a csalit halmai is füstöltek, de nem a kéményektől. Ott egy kis ütközet volt.
– Itthon vagyunk már – sóhajta fel Illavay.
– Itthon bizony – rebegé Rokomozer. – Az ott a dolnavári kastély.
– Az ott a magyar tábor.
– Jó lesz sietnünk félre az útból; oda a kastélyba. Nagyon szívesen látják ott a tekintetes urat. (Ott lakott az elpártolt menyasszonya.)
Hiszen még csak annak az ismeretes tájképnek a látása volt hátra, hogy Ferencet neki vadítsa.
– Nem a dolnavári kastélyba, atyafi, hanem oda, ahol az a sok apró füst látszik.
Az a sok apró füst a magyar utóhad csatárláncát jelezte. Egy Congrève-röppentyűtelep egy kopár halmon fölállítva, hosszú, sistergő ívekben röpíté a lövegeit azon csalit felé, ahonnan a fehér füstfoltok föllobbantak; a gránátok ott pukkantak el a sűrű bozótban.
– Odamegyünk! Jajt kiáltok! – ordíta fel Rokomozer. – Akkor én leszállok a szánkóból.
A fazekas éppen ellenkező véleményen volt, ő nem száll le a szánkóból; de egy tapodtat sem megy odább. Ő maga is cserépből van, mint a lábasai, azzal a különbséggel, hogy azoknak három lábuk van, neki csak kettő: ő olyan helyre, ahol vasedénnyel főznek, nem megy.
– Hogy adja kend hát a lógós lovát? – kérdé Illavay. Az mondott valami képtelen összeget.
Illavay kifizette neki, s rögtön kezdte a lovat kifogni a szánkó elől.
– Mit akar a tekintetes úr! – jajgatott Rokomozer. – Csak nem akar szőrin, nyereg nélkül felülni erre a lóra? Csak van esze, hogy nem lovagol oda, ahol innen is lőnek; túlról is lőnek?
Illavay nem felelt már senkinek semmit; egy elbúsult pillantást vetett az útféli kastély felé; azzal fölvetette magát a ló hátára.
– No, tekintetes úr – mondá Rokomozer –, amilyen igaz, hogy élek; ezt még nem tette meg soha senki az édes testvéréért, amit a tekintetes úr megtesz azért a rossz kölyökért. Ne menjen oda. Hagyja elveszni, ha már veszni indult. Nem kár érte. Csak a föld terhe lesz. Hadd vesszen oda az én pénzem is; hiszen kevés volt; nem sok volt; majd megfizeti az Isten. Ugyan ne tegye azt a bolondot, hogy érte menjen ebbe a nagy bombardírozásba. Ha tudná a tekintetes úr, hogy szidja, mocskolja a tekintetes urat a gézengúz! – Bizony mégis elmegy! – Ez aztán a csodaember.
Illavay nem hallgatott semmi beszédre; megvagdalta a gyeplőszárral a lógóst, s azzal nekivágtatott a bolondjának; s olyan szerencséje is volt, se röppentyű, se puskagolyó nem tett kárt a lovában: magára nem gondolt.
Így találta meg, amit keresett, a magyar tábort. Az éppen visszavonulóban volt. Ilyenkor mindenki haragos. Kérdezősködéseire alig akartak választ adni. Nagy nehezen megtudta, hogy az a huszárezred, amelynél ő szépen beassentálta, felequipálta Soma úrfit, valahol a Tiszavidéken jár; tehát ezt elcsapta magától az úrfi. Most aztán keresheti őt, akár egy tűt a szalmakazalban.
A visszavonulás folytonos csatározás közben egész nap tartott, estére mind a két fél éjjeli szállásra vonult vissza. Huszonkét fok hideg volt odakünn a mezőn.
Nagy baj volt, hogy Rokomozer elmaradt, aki valami tájékozást tudott volna adni, hanem aztán segített a jó sors ezen a bajon is, a megpihenő táborban híre futamodott az öccsét kereső nagybátyának, s ez a nyakára vezeté a hű Sancho Panzát. Megkerült Koczur.
Az is gyalog honvédruhában állt elő; pedig azt is lóháton eresztette el Illavay.
– Hát ti megettétek a lovaitokat?
– Csak megittuk. Régen volt az. Még Pesten elfogyott. Soma úrfi azt mondta, hogy neki lőcslába lesz, ha soká lovon ül, s áttétette magát a gyalogsághoz; engem pedig felavandzsíroztatott privatdienerének.
– Hát ott aztán jobb dolga volt a lábának?
– Jobb ám, mert felült egy bagázsiás szekérre, s úgy vitette magát tovább. Egyszer aztán a fővezér kiadta a napiparancsot, hogy amely gyalogsági tisztet még a poggyászszekérre felrakodva találnak, húzzák le, s ott mindjárt az útfélen fizessék ki farmatringgal.
– S ezt természetesen a legelső sorban megszolgálta és megkapta az én öcsém?
– Megszolgálta, de ő nem kapta meg, hanem én. Együtt kaptak ott bennünket, s mert az úrfi azt mondta, hogy ő beteg: hát az ő porcióját is nekem fizették ki.
– Ebben aztán megnyugodtatok mind a ketten?
– Én meg, de az úrfi nem. Megharagudott, hogy így mer bánni valaki egy Apátváry Somával, s nekiment a fővezérnek, és kihítta párbajra. Ezért aztán elfogták, vasra verték: itt ül a porkolábnál. Csak arra várnak vele, hogy egy nap elég időt engedjen az ellenség a haditörvényszék-tartásra, rögtön ferhelybe veszik, s aztán megexequálják.
Illavay még csak azt a különös kérdést intézte Koczurhoz:
– Mi a kedvenc nótája most a fiúnak? (Mert mindig szokott valami nótát dúdolni magában.)
– Az, hogy „Boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást”.
– Van itt cigány a táborban?
– Hogyne volna. Mégpedig jó banda.
– Kéznél kell őket tartani. Itt a pénz.
Illavay addig bolyongott, míg rátalált a dandárparancsnokra.
Az igen kevés szavú férfi volt. Amint az Apátváry nevét említette Ferenc, rögtön felelt rá.
– Holnap haditörvényszék elé fog állíttatni.
– De csak nem lövetik főbe?
– Nem. Lógni fog!
– Kérem. Tábornok úr.
– Lógni fog. Alásszolgája.
Azzal becsapta az orra előtt az ajtót, nem lehetett vele többet beszélni.
Ferenc azután elindult a hadbírót fölkeresni. Késő éjjel volt, mikor rátalált. – Szerencsére annál egy kis parázs-ferbli volt, kedvfelderítésre. Illavay kihúzta őt a helyéből, s kényszeríté az ő dolgára felelni. Mi lesz Apátváry Somával?
– Hát annak már cupász. Azon még a négy disznó sem segít. Hazamehetsz bátran a párticédulájával.
– De hisz az csak egy hóbort volt tőle, hogy a fővezért párbajra kihítta, ezért legfeljebb ki kell őt nevetni.
– Az ám; ha csak az volna a hiba. De tovább is van a dolog, amit még neked nem mondtak el. Hát a drágalátos öcséd azt tette, hogy mikor főbelövéssel biztatták, papot kért utolsó vigasztalásul. Van itt velünk egy baranyai lévita; odaküldtük hozzá. Akkor azt mondta, hogy őneki nem kell kálvinista pap, mert az ő anyja pápista volt, apja pedig reverzálist adott; ő csak visszaélés folytán lett kálvinistának nevelve. Ő meg akar gyónni. Hát aztán odaküldtük neki a pátert. Annak aztán gyónás helyett azt az ajánlatot tette, hogy ha szerez neki valami barátruhát, s abban őt segíti megszökni az ellenség táboráig, hát akkor ő pápistává lesz, beáll szerzetesnek, s minden vagyonát a kolostorokra hagyja. A tábori pap erre dühbe jött, s feljelenté az árulást. Mármost aztán ahelyett, hogy főbe lövetnénk, felakasztjuk.
– De hiszen láthatjátok ebből az egészből, hogy bolond.
– Annál kevésbé kár érte. Hadd vesszen el. Azt mondják, óriási birtok vár rá; s a rokonai derék, okos, becsületes emberek, akik örökölni fogják. Ez is jól jár, ha elvégzi a földi dolgát, azok is jól járnak. Szervusz, pajtás.
Ez az utolsó biztatás esett leginkább zokon Illavaynak. Hadd pusztuljon el a bolond: lesz egy derék, okos, becsületes ember, aki utána örökölni fog.
Vádolta a lélek, hogy minek engedte őt erre az útra jönni. Rá kellett volna zárni az ajtót vagy lekenyerezni szép szóval az otthon maradásra. Meg volna átkozva az egész élete, ha az megtörténhetnék.
Addig lótott-futott, amíg megtudta, hogy ki lesz a haditörvényszék elnöke.
Egy derék, kedélyes erdélyi úr volt. Őrnagy a honvédeknél. Arról a vidékről való, ahol az „o” betűt nem ismerik. Nagyon barátságosan fogadta Illavayt, s mosolygott az egész előadásán. Hanem végül azt mondta neki: „Hát biz az, barátam, meghal egy kicsit”.
– De uram, gondolja meg, hisz ez egy őrült! Lehet-e egy hóbortost halálra ítélni!
– Habartas! Habartas! Hisz azt minden ganasztevő mandhatná, hogy ő habartas. Hát ki fagja azt mast megvizsgálni? Mi csak nem állhatunk neki micrascapiummal a két szemének, hagy ki van-e tágulva a pupillája.
– Jól van; én meg fogom önöket győzni arról, hogy ez a fiú nem beszámításképes. Mikor ül össze a haditörvényszék?
– Ebben az arában mindjárt.
Illavay továbbment.
Az első dobpördülés jelt adott, hogy a haditörvényszék egybeült már. Előhozták a delikvenst, s bevitték a törvényszék elé. Egészen tompa, fásult volt. A kérdéseket, amik hozzá lettek intézve, vagy nem hallotta, vagy nem felelt rájuk.
– Megátalkadatt ganasztevő! – mondogatá az elnök.
Egyszer csak az ablak alatt megszólal a cigányzene: rárántják a „Boldog az a pillantás”-t.
Erre a hangra a vallatott rab kőmereven bámuló szemei egyszerre felvillannak, s tétova repeséssel kezdenek el ragyogni az ajka összecsücsörödik: eleinte csak fütyörészve kezdi kísérni a nótát, azután magában dúdolja a dallamot, utoljára, mintha nem volna itt haditörvényszék, bíró, porkoláb; nem törődve a hadbíróval, vallatással, protokollummal, halálítélettel, nekiereszti a fejét jobbra-balra, s rázendíti kedve szerint, hogy „Boldog az az óra is!”, s amellett látszik az arcán, hogy ő most semmit sem tud arról, hogy dalol.
Az elnök csak rácsapott a tenyerével a protokollumra, s aztán nagyot rivallt a bűnösre.
– Hiszen maga baland! Hiszen magának nincsen sütnivalója! Takaradjék maga a pakalba. Hiszen maga nem katanának való.
Az egész haditörvényszék egyhangúlag azt kiáltá, hogy hisz ez az ember bolond! Ki kell ezt kergetni a táborból!
Az elnök széttépte az ítéletet, s odadobta Soma úrfinak a fejéhez. Aztán hívatta Illavayt.
– Na, itt van a drágalátas uraöccse. Elteheti ecetbe, alajba vagy a Vörös taranyba, ahagy jabban akarja.
A hős maga csak bámult, szilaj tekinteteket vetve mindenfelé. Semmi érzékenykedés nem vett rajta erőt. Nem érzett hálát senki iránt afölött, hogy a fejére kimondott halálból ily rögtön megszabadult, inkább az az indulat látszott a szívébe visszatérni az életszikrával, hogy szeretné sorba megmarni ezeket a röhögő alakokat itt mind, hogy ragadna el a harapásától azokra is az ő nagy baja, amiért úgy nevetnek rajta.
S akit legkevésbé akart meglátni, az a megmentője volt. Egyet morgott, mikor elment mellette.
– Aztán azt a másik balandat is vigye el magával az úr mondá az őrnagy Illavaynak –, azt, amelyik ennek a párja. Mert nekem az sem kell. Háram katana helyett eszik, s négy helyett szalad. Vigye el mind a kettőt.
De nem adták azt csak úgy ingyen. Ezért meg is kellett szenvedni. Azok a többiek ott mind derék vitézek voltak, akiket a lelkesedés vitt a harcba, akiket a keserű hazaszeretet melegített, amíg a kezük odafagyott a puskához, ifjak, akiket még szeret az élet, s akik már szeretik a halált. – És ezek között kellett Illavaynak a maga védencével vesszőt futni. Hangzott előtte, utána a gúnyos élcelés.
– Par nobile fratrum.
– Ha már viszi a majmát, mért nem veszi a nyakába? Elég nagy medve hozzá!
– Derék verbunkos ez! Nemhogy hozna, hanem még visz el innen.
– Ne bántsátok az istenadtát, hátha felesége a komlókaró, elszökött tőle férfiruhában, s utánajött érte.
– Szégyen, gyalázat az ily vasgyúrónak: ahelyett, hogy puskát ragadna, s közénk állna, még idejön másokat megfélemlíteni.
Ferenc úr csak a gallérjába húzta a fejét: ez bizony mind megérdemlett suttyongatás volt, mert ő bizony elbírna egy mangalétát, de hát nem tehet róla, ha katonai erények nélkül született. Nem is képzeli, hogy el tudna sütni egy puskát egy ember ellen, aki ellenség. Ha megsebesítené, bizonyosan odafutna hozzá a sebét bekötni.
Megszaporodott a mulatsága, mikor Koczur is odakerült hozzájok harmadiknak.
– Itt van a drágalátos lóherlevél!
Egy csoport honvéd éppen akkor jött be a mezőről, ahol derekasan összeverekedtek az ellenséggel; féktelen jó kedvükben voltak, a mellettük elhaladó három gyászvitézt meghajigálták hólabdákkal.
A cigánybandát meg felbiztatta valaki, hogy menjen mindenütt a nyomukban, és kísérje őket az „Oh du lieber Augustin” nótájával. Azt is tűrni kellett.
Pedig idő telt bele, amíg házról házra jártak, valami szállítóeszközt keresni, amin tovább menjenek. Kisebbszerű német város volt az, aminek a polgárai lelkesült hazafiak voltak; egy német sem akart a gyászvitézeknek kocsisa lenni. Utoljára Ferenc kénytelen volt egy fakó szánt fonott kassal megvenni a gazdájától, abba azt a lovat befogni, amin idejött. A két exvitézt fölpakolta a saroglyába, maga meg beállt kocsisnak, úgy hajtott ki egy lóval a táborból. Volt is olyan kacagás fölötte, hogy soha komédiás annál nagyobbat nem aratott piaci publikumtól.
De Ferenc nem érezte ennek a keserűségét; az ő Sámson testében egy gyermek szíve volt. Ő csak az afölötti örömével volt tele, hogy íme, megszabadíthatta hát azt a fickót, aki az ő kedves rokona, akinek a gondviselése őrá van bízva, s aki ha most itt nyomorultul elpusztult volna, s aztán neki kellene annak a nagy birtokait örökölni, soha a saját lelkével ki nem békülhetne. Hogy merne még valaha az elé a tükör elé lépni, amelyik azt mondaná a szemébe: „Veszni hagytad az öcsédet; azért, hogy a vagyonát örököld!”
Úgy meg volt elégedve magával!
A saját bundáját ráadta a drága ifjúra; magának elég meleget szerzett a lovat hajtani, amelyik nem volt a rúd mellé szokva, s hátrált, rúgott, megállt.
De csakhogy megvan a rajkó!
Várta is az egész úton, hogy legalább annyit fog majd mondani, hogy „köszönöm, kedves bátyám!” De biz annak úgy be volt fagyva a szája, hogy naphosszat nem jött ki rajta egy szó. Valamiben töri a fejét.
Délre csakugyan elvergődtek valami faluig, ahol állomást lehetett tartani. Nagy kerülőt kellett tenniök fölfelé, mert a hátuk mögött nagyon zavaros világ volt.
Itt azután Ferenc körülkapta a korcsmáros, s rábeszélte nagy alkudozás után, hogy fogasson be a szánjába, s vitesse őket egy várossal odább. Azalatt, amíg ő felszerszámozni segített, Soma úrfi meg Koczur az utolsó falatig fellakmározták a paprikás csirkét; Ferenc úrnak nem hagytak egyebet, mint szalonnát, kenyeret. De hiszen az is nagyon jó.
Azazhogy nagyon jó volna, ha az ember békében megehetné. De alig ült le Ferenc az asztalhoz, s alig mártotta bele a paprikába az első késhegyre szúrt fagyos szalonnát, amint Soma úrfi egész tüntető zajjal kelt föl az asztal mellől, s aztán büszkén kikorcsolyázott a szobából, maga után intve Koczur barátomat is.
Ferenc bizony nem kérdezte tőlük, mi bajuk.
Két harapásnyi szalonna után ismét bejöttek mind a ketten, feltett sipkával, kard az oldalukon. Koczurnak a kezében egy pár nyeregpisztoly.
Ott megállt Soma úrfi a szalonnázó nagybátya előtt, egyik tenyerét az asztalra terpesztve, a másikat a csípőjére nyugtatva.
– Uram! – kezdé erőltetett, haragos hangon. – Ön engem halálosan megsértett. Ön engem bolondnak nyilvánított a haditörvényszék előtt. Az Opatovszky-Apátváry név nem tűri el ezen szennyfoltot. Ezért ön meg fog velem verekedni életrehalálra. Itt a pisztolyok. Válasszon közülök.
A szekundáns odalépett Illavay háta mögé a két pisztollyal, s azt súgá a fülébe:
– Ne féljen a tens úr. Kenyérgolyóbisokat tettem beléjük. Illavay ráförmedt Koczurra kegyetlenül.
– Ejnye, már micsoda perfídia ez? Hát illik a szekundánsnak az ellenfél fülébe sugdosni? Kikérek minden cimboráskodást. Opatovszky-Apátváry Soma úrnak tökéletes igaza van, amidőn tőlem felvilágosításokat kér. Mert ugyebár, tisztelt uram, a lovagiasság szabályai szerint méltóztatik azt tudni, hogy a kihívás mindig alternatívával jár; vagy felvilágosítást kell adni, vagy megverekedni.
– Igen! Igen! – helyeselé Soma úrfi, vérszemet kapva azon, hogy meghátrálnak előtte. – Halljuk a felvilágosításokat! Aztán folyjon a vér.
– Hát, lássa, kedves Opatovszky-Apátváry Soma – szólt Ferenc, egy újabb darab szalonnát szelve le a szegedi bicskájával (még azt is meg akarta enni halála előtt) –, tehát az egészen igaz, hogy ön igen előkelő családból való, de már megengedjen, szent Dávid király még önnél is magasabb családból való volt, azért mégsem tartotta szégyennek, mikor észrevette, hogy Ákis király meg akarja öletni, bolondnak tettetni magát.
Soma úrfi erre féktelen kacagásba tört ki.
– Szent Dávid király, hahaha!
Azzal vége volt a haragjának, odaborult a szalonnázó nagybátya nyakába, „Bizony csak nagy bolond maga! Tökéletes bolond; nem lehet magával összeveszni!”
S úgy el tudott kacagni Ákis királyon meg szent Dávid királyon, mint egy gyerek.
– Hallja, ha én megkapom a nagykorúságot…
(Szokása volt, hogy ha a fantáziája valami hazugságba belesegítette, mire azt két-három embernek elmondta, már maga is hitte, hogy igaz:)
– Hát ha én megkapom a nagykorúságot, akkor én magát megfogadom – udvari bolondomnak.
– A bizony nagyon jó lesz.
– De nagyon jó fizetést adok ám. Mi fizetése van most a tútorságért?
– Semmi.
– No, hát én tízszer annyit adok!
S ezt ő nem élcből mondta. Komolyan meg volt felőle győződve, hogy ha a semmit megátalkodottan sokszorozzák maga magával, utoljára mégiscsak nagy summa jön ki ebből.
– De hát akkor aztán Koczur barátunkból mi lesz?
– Óh, azt is megtartom udvari bolondnak. Hétféle udvari bolondot fogok tartani. Ezt már én kigondoltam szépen. Az egyik olyan lesz, aki a kutyaugatást tudja utánozni, s a kutyákat összeveszíti; a másik lóháton komédiázik, az orrán póznát balancíroz; a harmadik olyan bolond lesz, aki versben tud beszélni; a negyedik, aki a szájával muzsikál, trombitál, hegedül, pikoláz; az ötödik ezermester lesz, elchangírozza egyik embernek a fejét a másikéval; a hatodiknak az a dolga lesz, hogy a többiek bekenjék a képét, s eldöngessék, aztán ordítson, de úgy, hogy nevetni lehessen rajta; magának pedig csak az a dolga lesz, hogy mindig vicceljen, egyebet ne csináljon, csak vicceljen.
– No, az bizony jó hivatal lesz. Hanem hát mármost erősítsük meg magunkat mind a hárman, s legyünk okos emberek addig az ideig, amíg Petrőcfalvára hazaverekedünk, mert ha elcsípnek bennünket ezekben a honvédatillákban, majd nem hiszik ám el, hogy csak tréfálunk, s egymás bolondjai vagyunk.
Az intés használt; Soma úrfi bele hagyta magát burkolni a bundába s föltétetni a szekérre. Ott azután a sok kiállott ijedtségtől meg a hevenyében bevágott bortól el is aludt azonnal.
Illavay nagy gyönyörűséggel nézegetett rá vissza a kocsiülésből: milyen szépen alszik – a drága kincs!
