Pálma
Pálma
Hatéves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy bálványimádó édesanyának. Ő volt a bálvány. Hatesztendős korában kapott egy mostohát, aki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett. S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, aki az előbbi: az a nő, aki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia – s amint fiú volt a háznál, a leányból egyszerre mostohagyermek lett. Ez már életében meghalt, s látta az örökségét a kis öccsére átszállni: eleinte csak a gyöngédséget, a becézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. Amint elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba.
Ekkor már megtudott annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öccse mellett ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek-álarcosbálokban táncolni. Az Orsolya-szüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat esztendős koráig szoktatták a világról lemondás égi gyönyöreihez. Akkor egy rossz napon a kis fivér a pónijával egy árkot átugratva, leesett fejtetőre, s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint felkeresték cellájában, levettették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, ahol megtalálta a régi fényt, pompát, gazdagságot, s most már tudta, hogy ez mind az övé lesz.
Hanem az édesanyát nem találta meg többé.
Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek arcképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játékszerei, könyvei hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagére-eken, azt siratta az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagyúr és a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagyúr fia és leánya között.
Az az idő is eljött, amikor a leányt be kell vezetni a világba. Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri hivatal ezt írta fel: „leányával együtt”.
Nagy gond az, az első bemutatás.
Minő szín fog illeni a leány arcához? Hogyan legyen a haja feldíszítve? Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? Hol kell nyilvánítani a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az anya szava az orákulum.
Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen, s valami megnevezhetetlen választékosság által mégis a kettőnek harmóniában lenni.
Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a gyémántjait. Az egész gyűjteményt. Azok között volt a mai estre kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek mindegyike ezer aranyat képviselt.
– Nézz ide – szólt a grófné leányához -: ez a te szegénységed.
Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az „ő” szegénysége?
A grófné készen volt már a toalettjével, csak a brilliant diadémot kellett még feltűzetni a hajába.
– Ebben van a te szegénységed – ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a szekrényt, aminek kulcsát mindig a karperecén viselte. – Majd beszélek veled „erről”, ha a hintóban ülünk.
Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a leányát, hogy „Gyere ide, beszélni akarok neked valamit”, de azalatt, míg az az ezerkétszáz hintó, sárkányfarkat formálva a Burg előtt, egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell ülniök, s hallgatni az egyiknek, amit a másik beszél.
– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot örököltél volna. A te helyzeted neve „ínség”. Rosszabb ínség, mint azé a varrónőé, aki boltról boltra jár munkát keresni ebben a téli időben. Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold. Amíg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és amellett folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember, hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, aki csak úgy szórta az egész világon szét az ezüstöt? – Öt vagy hat négyszög-mérföldre terjed a Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy úré volt. Az a Rákóczi-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak a fejei folyvást versenyeztek egymással, majd lovag módra, majd bolond módra. Mindig azon törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háború alatt mind a kettő saját költségén lovasezredet állított ki, s azon volt, hogy az ő bandéristáinak a kacagánya cifrább legyen, mint a másiké. Ha az udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást fölülmúlni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényűzésben voltak utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek hírhedetté lettek a lovas bravúrjai, a másik éppen annyit beszéltetett az olasz festőiről, a francia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, amiket mérföldnyi területű vadaskerteiken rendeztek, a világ notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, amelynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolc napig elfogadják a világ legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez nincs meg; – az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a francia háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalváció, amikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha megneheztelt volna az udvarra, s hazament kurucnak. Otthon kezdődött a vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a hendikepnél mindig ő maradt a győztes, s a Temetvényiek bánatpénzzel menekültek belőle. Egy-egy restaurációnál százezreket pazaroltak el. A Temetvényiek családfeje éppen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál maradt, s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott többmilliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága, hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, amíg az utolsó kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi ahelyett siettünk a diplomáciai pályán aratni töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint aki elveivel össze nem egyeztethetőnek tartja diplomáciai küldetését, s hazahívattuk magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind mélyebbre süllyedt, s még folyvást süllyed, csak a tornyai látszanak már ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. Amint ezt a szót kimondjuk: „Nem lehet!”, az utolsó torony is a fejünkre szakad. Óh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember ínségéhez képest! Hisz azt, akinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a lélek. – Akinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajcárt, meg van szabadítva; – de a nagy úr, akinek hiányzik a holnapra való százezer forintja, kihez menjen az koldulni? – A nyomorult letérdelhet akármelyik útféli keresztfa előtt, s elimádkozhatja, hogy „Segíts, uram Isten!”, de a nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, amit telekiáltson e szóval: „Óh, Isten, tégy a kedvemért csodát!” – Az több, mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. – Ezt a kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. – Ezt örökölted te a megholt öcsédtől. Ővele még akadt egy reményszál a kezünkbe. Ha felnő (szép fiú volt, óh, ha láttad volna), délceg alakja, nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy szerencsés családi összeköttetéssel újjáteremti roskadozó házunkat. A sors másképp rendelte. Íme, te foglaltad el a helyét. A te dolgod könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy célt; könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, amit én, azt a lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány vagy, akinek nem szabad „nézni”, csak látni, nem „szólani”, csak felelni: akinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés. Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. – A másik választás ez: s ez a könnyebb rész: be hagyni következni a katasztrófát, ami atyád halálával múlhatlanul eljő. Éppen úgy, mint eljött az Opatovszky házé a családapa elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak nyilvánítá, s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei tisztviselőben, aki sans gęne kialkudott a hitelezőkkel, eladott mindent, ami pompára és mulatságra való volt, bútort, ékszert és paripát, a vadaskertből csinált majorságot, s az egyetlen fiút elküldte Debrecenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S íme, az ő elsüllyedt váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes feltételekkel adta ide, s a Temetvényi család nem alkudhatik. Hanem amely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából, s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem az övé többé. Ez az, amit meg kell tudnod. Hogy amihez csak hozzáérsz, a brokát, a gobelin, a sèvres, a majolika, a niello: mind nem tied, az rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; – az egyetlen, amit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a címere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joaillier címe, akinek könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett, megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonynak megsúgta ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még palotát, birtokot, s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetetlen, devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. – Azért mondtam, hogy „Íme, ez a te szegénységed!”. Megér most fél milliót. Ennél az életnél, ami a mienk, az csak egypár évet számít. Tehát szegénység. Ha nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a világtól, melyben eddig éltünk, végképp elszakadj, s aztán valami csendes kis városban félrevonulva csúfoltasd magadat grófnénak, s kerüld az embereket. – Ez a te szegénységed. – No lám. – Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk került a sor. A legyeződdel ne játsszál, s el ne felejtsd, amiket most tőlem hallottál.
Óh, dehogy játszott a legyezőjével, óh, dehogy felejtette el, amiket hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt fagyasztva.
A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyíló világot, mint az a szó, amit anyjától hallott.
Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl, azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit nem egy szívet, aki boldoggá tesz –, hanem egy kezet, mely a Temetvényi házat megmenti az összeroskadástól.
S hátha ezt a gondolatot mindazok leolvassák az ő fehér arcáról, akik csak ránéznek.
Egy leány, aki maga is tudja magáról, hogy körös-körül sugárzik róla a hidegség.
Egy leány, akinek az a feladata, hogy őrizze a szívét, mert az a Temetvényi család félholdjának utolsó fényhegyecskéje. …Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferencről, hogy „Hisz ez egy véghetetlen gazdag ember! – Most az!”
*
Alig egy év múlva meghalt – a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen leányának azt az egész szép világot, amit az első belépésénél oly jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő. Egy márciusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett úrbériséggel a Temetvényi birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.
