Szaltó mortále
Szaltó mortále
Kornél másnap reggelig aludt; addig nem lehetett belé lelket verni, akkor pedig nagyon rosszkedvű volt. Talán délig is elaludt volna, ha a mellékszobában vackoló elválhatatlanját, Koczurt fel nem kelti az éhség. Annak a csengetésére bejött a komornyik, s megkérdezé az uraságoktól, hogy mit parancsolnak reggelire: teát, kávét, csokoládét, hidegsültet? Amire Koczur azt felelé, hogy „olez!” (írva: „Alles”).
Most azután mind a két fiatalúr fekete frakkba és fehér nyakravalóba vetette magát, s azzal ismét eltéveszté az etikettet, mert a többi uraságok meg mindenféle otthonias öltözetben vártak rájuk, illetőleg csak Kornélra, mert Koczurra nem volt semmi szükségük; azt felbiztatták, hogy menjen addig le az écurie-be a lovászmesterrel, s mutogattassa meg magának az angol paripákat. Kornél pedig úgy érezte magát Koczur nélkül, mint a kezdő úszó a kötél nélkül. De hát nélkülöznie kellett arra az időre, amíg a hivatalos ténykedés végbemegy, melynél csak a delegált személyeknek kell jelen lenniök.
Illavay jött beszámolni.
A hivatalos közegek, akik előtt ez végbement, a részletes kimutatások után, egyhangú magasztalásokban törtek ki a tízévi gondnoki kezelés fölött, mely által az apátvári uradalom kétségbeejtő szétzilált vagyonmérlege annyira súlyegyenbe lett hozva, hogy most már a konszolidált adósságok maradványait a jövedelemből könnyen lehet törleszteni, s az okszerűen berendezett gazdaság amellett még úri kényelmet is biztosít a földesura számára. Tíz év elég volt rá, hogy egy becsületes és hozzáértő ember kezében századok bűneinek és esztelenségeinek átokmaradványát kiheverje az áldott föld.
A hálaérzet Kornélra is elragadt. Egészen megértette, hogy nagybátyja mily nagy jót tett vele. Elérzékenyült. Örökösen a perc benyomása alatt élt. Elfeledte azt a dühöt, amit annyiszor éreztetett Koczur hátával, mikor gondnoka nem akart neki pénzt küldeni; hányszor felfogadta, hogy megöli azt a zsarnokot, mihelyt emberré felnő. Most aztán nem győzte simogatni a vállát, s „kedves bácsikájának” nevezte.
– És most következik a fődolog – mondá Illavay, egy kis vasládikót nyitva fel. – Itt vannak az apátvári uradalom úrbéri kárpótlási kötvényei. Ezek az állampapírok évenkint hatvanezer forint kamatot hoznak. Nagyon tanácsolom önnek, hogy ezeket a papírokat soha el ne adja. A földbirtokosra sokszor jönnek rossz évek: néha elemi csapások az egész jövedelmét tönkreteszik, olyankor nagy nyugalom egy ilyen biztos tőkepénz, ami sohasem veszhet el, s jó-rossz évben egyaránt meghozza a maga jövedelmét. Ami a földbirtokán lesz önnek jövedelme, azt tekintse a véletlennek, s azt fordítsa olyan kiadásokra, amiket nemes szenvedélyek követelnek; de a háztartását alapítsa e papírok jövedelmére. Hatvanezer forintból még Magyarországon is meg lehet élni.
Kornél úgy elérzékenyült e szavakra, hogy zokogva borult Illavay nyakába, aki hagyta ezt magán megtörténni.
A computus be lévén fejezve, az azt vezető megyefőnök megérinté a gondnoki fáradságért megszabandó tiszteletdíjat.
– Rokonok közt ennek nem szokott helye lenni. – Ezzel vágta ketté Illavay a kényes kérdést.
Aminek következtében kimondatott, hogy bizonyára aszerint Opatovszky Kornél úr holta napjáig adósa fog maradni Illavay Ferenc úrnak, olyan nagy tartozással, amit nem lehet letörleszteni.
Sietett is legalább a kamatokat lefizetni neki számtalan csókokban.
A hivatalos aktus után is ott maradt Illavaynak a nyakában. Tökéletes gyermek volt, belecsimpajkozott, vitte magával: nem bírt az örömével. Olyan kedves lett neki egyszerre a Ferenc bácsi. – Mit adjon neki?
Hát éppen szembetalálta a korridoron a menyasszonyát; amíg Ferenc bácsit karjánál fogva vitte magával.
Pálma grófnő ilyen korán délelőtti időhöz szokatlan nagy toalettben volt. Két színt játszó moire antique ruha volt rajta, Valenciennes-csipkékkel, hajában gyémántrezgők.
Azonban hát az urak is elég grande tenue-ben voltak, hogy vele szóba állhassanak. Illavay atillában, Kornél fekete frakkban.
Kornél rohanva állta útját mátkájának; Illavayt is magával remorquirozva.
– Ah, grófnő. Én a legboldogabb ember vagyok a világon. Egészen rangeirozva van a vagyonom. Palotám fénye, lovak, equipázs! Minden lesz! Écurie-t tarthatok. Gazdag vagyok. S ezt mind ennek az én kedves, dicső nagybátyámnak köszönhetem. Grófnő, talán nem is tudja, hogy Ferenc bácsi az én nagybátyám? Drága nagybátyám! Micsoda ember ez! Ha meg fogja ismerni, grófnő, bizony isten, beleszeret. Nyújtsa neki, kérem, kézcsókra a kezét. Csókolja meg a kezét Ferenc bácsi, a kezét! Az én menyasszonyomét. Híja őtet is majd úgy, hogy „húgocskám!” Ugye, ön sokszor meg fog bennünket látogatni Apátváron? Lakjék ott nálunk, velünk együtt! A grófnő nagyon meg fogja önt szeretni.
Ilyenkor Pálmának csak a szemei meg a szemöldökei játszottak. Illavay csak egy percre tekintett rá, aztán félrekapta róla a szemeit. Sajnálta szegényt.
Mind a ketten: ő is, Pálma is, olyan nagyon ismerték egymást, hogy egymás gondolatait hitték kitalálhatni. Pedig éppen azért nem találhatták ki.
Pálma azt hitte, hogy amit ez a hóbortos ember itt most indítványoz, az Ferencnek is tetszik. Talán történt is már ilyen dolog valaha.
Nevetett hozzá. Kezét nyújtá Illavaynak, s elfogadta a látszólagos kézcsókot.
Aztán beszélt vele, mint valami olyan emberrel, akivel most kezd közelebbi ismeretségbe jönni.
– Ön még nem is látta, ugyebár, a mi kastélyunk termeit?
Valóban nem látta azokat Ferenc. Azokat a műkincsekkel, drágaságokkal rakott termeket, amiknek a kirablásáért érdemes volt Belgiumból, Oroszországból összebeszélni a hírhedett kalandoroknak. A fecskehordó levélkék utasítása az volt, hogy Ferenc gyűlöli a pompát, hogy annak a látása a lelkét lenyomja, elkedvetleníti: a hajdani Pálma minden ragyogványt száműzött azokból a szobákból, amikben egykor az ő szívének választottja, lelke gazdagságával tudott sokkal nagyobb pompát elővarázsolni, amivel sem Rothschild, sem Napóleon nem rendelkezik.
– Most nyitva vannak a termek, a mai nap díszére – szólt Pálma úri nyájassággal. – Ha tetszik önöknek, én leszek önöknek ciceronéjuk.
– Óh, az derék lesz. Nagyon derék! – nevetett Kornél. – Vegye a karját Ferenc bácsinak, kérem, grófnő. Ő a „mi” vendégünk. Nyújtsa a karját, kérem, Ferenc bácsi.
Azok egymásra néztek. Meg kellett tenni.
– Hiszen úgyis Ferenc bácsi az esküvőnknél az én násznagyom. Már megígérte.
Pálma aztán Ferenc karján sétálta végig a büszke termeket, amiknek fénye azt a harmadikat a mennyországba ragadta.
Pálma tudott magyarázni.
A dzsentrihez tartozó embert ez erősen bosszantja. Hogy van egy tudomány, amit ő soha nem képes megtanulni. Pedig tudomány az. Csakhogy éppen kétféle embernek hozzájárulható: vagy egy sokat utazott szaktudósnak, vagy egy dúsgazdag arisztokratának. Még gazdagnak sem elég lenni, arisztokratának is kell lenni hozzá. Ez a műkincsek tudománya. Nem lehet azt megtanulni; azzal együtt kellett felnőni.
S itt egyik terem a másik után tárta fel a ritka becsű műkincsek egész múzeumát. Pálma igen jó magyarázó volt. Illavaynak pedig az arcán látszott, hogy szeretné már a következő ajtónál azt az indítványt tenni, hogy elég volt már ebből; mind szép és dicső dolog ez, adieu!
Az inas azonban még folyvást új termek ajtajait tárta fel, s vége-hossza nem akart szakadni a faragott bútoroknak, a selyembaldachinoknak, az elefántcsont szekrényeknek, a gobelinnak és majolikának, a vert művű tálaknak és a vésett billikomoknak: – a díszfegyverek és páncélok, a hímzett lótakarók és a drágaköves ereklyetartók, órák – aztán a festmények, a porcelánok, az ékszerek, mind követelték a látogatótól az őket értéküknél, régiségüknél, műbecsüknél fogva megillető hódolatot, bámulatot. Megannyi bálvány ez, aki előtt meg kell hajtani a térdét az ilyen szegény laikus embernek.
És Pálma grófnő oly ismerősen értekezik mind valamennyiről, akár egy múzeumi direktor.
Ferenc pedig gondolta magában, Iám, énelőttem ezt a tudományát hajdanában nem mutogatta.
Talány volt előtte az egész megváltozott Pálma, s rosszul fejtette meg a talányt.
Jobban szenvedett az a leány, mint ő, mikor mindazt kigondolta, amivel őt elűzheti magától.
Űzni akarta olyan messze, hogy többet ne láthassák egymást! Olyan egyszerű volt pedig a megoldása a talánynak.
„Ha már meghaltunk egymásnak, legyünk egymásnak el is temetve; – jobban eltemetve, mint akit hat láb föld takar.” Ferenc nem értette őt meg: különben nem találta volna ki számára azt a kínzást, hogy feljárjon hozzá nappali kísértetnek, s inzultálja azt a nőt, aki őt szerette, aki őt még most is szereti, azzal, hogy jóakaró, nyájas képet csinál előtte, mint akinek nem is fáj az a seb, amibe bele kell halni, s még jótéteményeivel halmozza el annak a jövendő férjét, akit az utál és megvet. Még násznagya is akar neki lenni. – Fitogtatni akarja előtte, hogy neki milyen acélszíve van!
A túl boldog vőlegény pedig egészen el volt ragadtatva a pompa által, amit Aladdin lámpája elé varázsolt. Dehogy hallgatott Pálma előadására. Bánta is ő, milyen tálakat csinált Della Robbia! s igazi Bernard Palissy-e az a füles kancsó; ő csak azután szaladt, ami arany és ezüst, meg drágakő és cifra hímzet: mindent kezébe vett, megtapogatott, megszagolt, s aztán mikor valami nagyon megtetszett neki, akkor félbeszakítá Pálma magyarázatát:
– Ugye, kedves Feri bácsi: az én apámnak is volt ilyen, ni! Még sokkal szebb! Kétszerte szebb, meg nagyobb is! Emlékezik rá, kedves Feri bácsi?
Pálma egyszer aztán valamit gondolt. Mikor egyszer megint azzal került vissza Kornél, hogy: „Óh, a mi kastélyunkban annál sokkal nagyobb aranytálak voltak”, azt a kérdést ejté el egész hidegen:
– Megvannak még?
Kornél nyitva feledt szájjal tekinte Ferencre. Az pedig nem adta a szájába a szót, csak a feje ingatásával mutatta a választ, hogy nincsenek.
De Kornél úrfinak ez nem volt elég: ő még azt is akarta tudni, hogy:
– Hát hová lettek?
– El lettek adva.
– Hát miért? Annyi drágaság! Olyan fényes drágaságok! Családi drágaságok! – szólt panaszhangon Kornél.
Ez szemrehányás volt, s azt Illavay nem tűrte.
– Azért – szólt ridegen –, mert az Opatovszky családnak van egy mindennél féltettebb drágasága, amit meg kellett a többiek árán váltani: a becsülete.
Kornél arca lángvörös lett e szóra. A gyöngeelméjűek dölyfösök szoktak lenni, s a megsértett dölyf egy perc alatt elfeledtet velük minden szívbeli gyöngeséget, ami a jóindulatokhoz hajlik. Az a szó, amivel őt az Opatovszky név becsületére figyelmeztették (és éppen Pálma előtt) egyszerre minden atyafiságot, barátságot elrontott közötte és a kedves bácsi között. Lehetett az már százszor jóltevője egész életére: ezt az egy szót nem fogja neki elfelejteni, késő vénségükig soha.
A kitörés tán nyomban bekövetkezett volna, ha szerencsére a komornyik közbe nem ront, ki mindenütt keresi már az uraságokat; a többi urak mind rájuk várnak a teremben, s kéretik, hogy siessenek: különösen Opatovszky urat kéreti őexcellenciája, hogy öltözzék át.
Opatovszky úr pedig attól az egy szótól nagyon házsártos kedvű volt már.
– Minek öltözzem most? – kérdezé bosszúsan.
– Hát a „lovagság” ünnepélyéhez.
– Jól van.
– Ne segítsek méltóságodnak az öltözésnél? – kérdezé a barátságos komornyik.
– Nem kell. Ott van Koczur.
S azzal duzmadtan előrement; azt sem bánta, hogy az a másik kettő folytatja-e a régészetet, vagy utánamegy? Utánamentek. Ferenc karján vezette Pálmát egész a címerteremig, hol az úri társaság volt egybegyűlve.
Mielőtt az ajtót kinyitotta volna Ferenc, azt kérdé tőle halkan Pálma:
– Tehát ön csakugyan násznagy akar lenni az én esküvőmnél?
– Igen.
– Mához egy hétre tartjuk az eljegyzést.
– Itt leszek.
– Tudja ön, micsoda ötletem van? Nem itt a kastélyban, hanem odafenn az ősi várromok közt akarom az ünnepélyt rendezni; ha jó idő lesz hozzá. Mit gondol ön?
– Azt hiszem, hogy jó idő lesz.
Azzal benyitotta az ajtót Pálma előtt.
Mindenki ott volt már nagy várakozásban.
Roppant nagy ceremónia készült. A vidéki notabilitások, az új tisztviselők, papok, katonatisztek, amennyi csak kapható volt. Ünnepies öltözetben mind, az inasok díszruhában; maga a gróf a legújabb szabású hivatalköntösben, zöld frakk, arasznyi széles aranyhímzéssel, az összecsapható háromárbocos, azzal a kappantoll-bokrétával, a hóna alatt, a frakk zsebleffentyűjéből kikandikál az egyenes koszperd aranyos markolatja. Hozzá fehér pantallon, arany paszománttal.
Most fogják Apátvár ifjú urának hivatalosan átadni a lovagi diplomát és a lovagkeresztet, s azontúl „lovag úr” lesz a címe, Isten és ember előtt.
Ugyan váratott is magára – (urak így szokták), amíg átöltözködött.
De végre mégiscsak megérkezett, s ha váratott magára nagyon, hát meg is lepte megjelenésével a társaságot nagyon. Hozott a testén ehhez az ünnepélyhez egy fél combig érő dókát, ami valami igen nagy kockájú kelméből volt készítve, a kockák egyik sávja zöld volt, a másik barna, a harmadik veres: volt abban minden szín, hozzá térden felül érő gombos kamáslik, a kezében pedig egy nagy lovagostor, aminek a végén csontfütyülő volt.
Hát őneki a komornyik „lovagsági” ünnepélyről beszélt, amiből ő azt következtette, hogy valami cavalcade vagy carroussel van készülőben, s ehhez ő ezt a kosztümöt találta a legalkalmasabbnak, kiválasztva azt Koczurral együtt, egyesült ésszel és tanáccsal.
A gróf majd a bőréből ugrott ki ijedtében. Pálma ajkán ismét kiszabadult egy hangja annak az áruló nevetésnek, aminek a zsebkendő csipkéi közé kell elfojtatni.
Opatovszky maga is vette észre, amint ebbe a társaságba belépett, hogy megint valami nagy bakot lőtt az öltözködésével ez már valódi kőszáli vadkecske, amit most lőtt, de már nem volt kedve meghátrálni. Azzal az egy szóval fel volt serkentve a májában az az ott alvó démon. „Az Opatovszky név becsülete!” S neki igen hamis fogalmai voltak a becsületérzésről.
Egyet csapott a kamáslijára a lovagostorral, s a gróf felé lépett.
– De ugyan, édes Opatovszky – tiltakozék bosszúsan a gróf –, hiszen izentem önnek, hogy öltözzék át.
– Hát hiszen átöltöztem – felelt Opatovszky, bemutatva a tarka bonzsurt.
– De hiszen most nem megyünk vadászni! Ünnepélyes jelenetről van szó. Most akarom önnek átadni a lovagi diplomáját s a lovagkeresztet. Önnek ez alkalommal dzsidás egyenruhát kellett volna felvennie. Hiszen erre a harlekin-mondurra csak nem akaszthatom rá a rendjelét!
Dejszen nem lehetett már ezzel beszélni! Az Opatovszkyak becsülete! Ohó!
Megállt – poziturában –, az egyik lábát előretolva, korbácsos kezét csípőjére nyomta, s fejét magasra emelve, mondá:
– Egy Opatovszky mindenkor és minden öltözetben Opatovszky marad!
Walter Scott lovagjai nem tekintettek szét nagyobb diadalérzettel a torna nézőin, mikor ellenfelüket a porba verve, sisakrostélyukat feltolták ábrázatjuk elől, mint aminővel Opatovszky „lovag” nézett szét a meglepett társaságon; – az igaz, hogy ezzel a szavával tökéletesen a porba vetette átellenesét. Őexcellenciája nem tudott erre mit mondani, a saját devise alatt rohanták meg. Attól tartott, hogy még többet is találnak mondani. Mit tehetett? Mosolyogni törekedett savanyú képpel, s aztán rövidebbre fogva a szónoklatát, hogy hamar átessék rajta, csak arra kérte a délceg ifjút, hogy legalább addig ne fütyüljön azon a csontsípos lovagkorbácsnyélen, amíg a rendszalagot a nyakába köti.
A lovag úr engedte azt magával történni, olyan arckifejezés mellett, mint aki arra gondol, hogy az tartsa szerencséjének, aki az ilyeneket osztogatja, hogy kaphat egy Opatovszkyt, aki az effélét kegyeskedik elfogadni.
Nem is mosolygott aztán többet senkire.
Amilyen nyájas, mosolygó, kézszorongató, csókolózó jó fiú volt idejövetelével, olyan senkit észre nem vevő, fejfennhordozó, minden lábat és szoknyát letaposó kamasz lett belőle egyszerre.
Az Opatovszkyak becsülete!
Ezt semmivel sem lehet olyan jól fenntartani, mintha az ember mindenkinek rátapos a lábára.
– Jó napot, Illavay úr!
Így köszönté most már Ferenc bácsit, amint mellette elhaladt Pálma grófnővel a karján, aki nagyon igyekezett neki udvarolni. A leány – neki.
Pálma rendkívül meg volt elégedve a fordulattal.
Most már csak nem jön ide vissza Illavay, a mához egy hétre tartandó eljegyzéshez?… Oda fel, a romok közé!… Ahol a kövek beszélnek… régi és új történetekről… s aki azokat megérti, hogy mit beszélnek?… Az csak nem fog odajönni újra.
– Tehát mához egy hétre, grófnő! – mondá Ferenc, meghajtva magát a büszkén tovalejtő szép kísértet előtt.
Nagyon hosszú időtartamot szabott Illavay az emberi háládatosságnak, amikor azt képzelte, hogy az még egy hétig is eláll. Tapasztalhatá, amint egy hét múlva megjelent még egyszer, szavait beváltandó a gargói kastélyban, hogy az az egy hét milyen képtelen nagy idő. Nem tud már arról senki ennél a háznál semmit, hogy őneki csak egy futó mosolygással is tartoznék. Várták is, nem is. Az eljegyzés nála nélkül is megeshetett volna. Hisz a házassági szerződést csak az esküvő napján írják alá, s akkor kérdezi meg a pap, hogy kik voltak a násznagyok.
Mikor Pálmával találkozik, a szép delnőnek az a szava hozzá, hogy: „Lám, mégis szép idő lett erre a napra, ahogy ön megjósolta”.
Az ám. Szebb időt megrendelésre sem lehetett volna kapni.
Egészen kedvező ahhoz a bizarr gondolathoz, hogy a családi ünnepélyt az ősök romfalai között tartsák meg.
Igazán jó ötlet volt Pálmától, odavezetni még egyszer Illavayt azokra a tündéri ihletű, magányos, szent helyekre, ahol egykor olyan boldog órát töltöttek együtt, s aztán e hallgató tanúit az édes önfeledség álmainak felriasztani dévaj lármával, üres fecsegéssel, pohárcsörgéssel. Ott aztán, ha apróra nem törik a megkínzottnak a szíve, hát vasból van.
Kornél báró is sokat tanult egy hét alatt; megtanulta azon nyafogó beszédmódot, amivel az elegáns körök megkülönböztették magokat; ami úgy hangzik, mintha mindig valami panasz rína ki az emberből.
Azalatt Bécsben is járt, s barátságot is kötött egy kitűnő úrral, akit magával is hozott. Most már ez még kedvesebb barátja, mint Koczur. Diadémnak hívják. Más embernek elég, ha gyémántot, rubint vagy zafirt foghatott el nevének, ennek már egy egész diadém kellett.
Hírhedett celebritás: börzebáró Bécsben. Maga állítja, hogy Rothschildéknek antagonistája: az ő Bécsben, ami Párizsban Pereire vagy Soubeiran. Hiszen ismeri mindenki jól! A Diadém házat ne ismerné?
Elegáns jelenség. Lyonja az operának és cirkusznak. Műértő és mecénás.
Hanem azért nem büszke, nem arisztokrata. Tudja méltányolni az érdemet mindenkinél. Mikor Opatovszky báró bemutatja őket egymásnak, rögtön felvilágosítja Illavayt az iránt, hogy már van szerencséje őt nagyon jól ismerhetni. Megdicsérte azt a patriarkális modort, amivel az Opatovszkyak birtokát rendbe hozza. A régi táblabíró-világban csakugyan nem lehetett más modorban nagyobb birtokokat kezelni, mint ahogy ő tette. Mindent kicsiben kezdve és takarékoskodva. De most már új éra kezdődik a gazdaságban. Nagy beruházásokon kell kezdeni. A föld szomjazza a tőkepénzt, s a tőkepénz vágyik megutasítani a szomjú földet. Csodatervekről beszélt a börzefejedelem! Opatovszkynak csak úgy nőtt szemlátomást a taraja, mikor ezeket hallotta. Az apátvári uradalomnak Diadém tervei szerint százezreket kell jövedelmezni.
Illavay nem szólt rá sem igent, sem nemet. – Nincs itt már kivel beszélni.
Hajdani gyámoltja példálózásaiból azt is kivehette, hogy Bécsben több főúri előkelő családdal kötött már ismeretséget, azok mind ígérkeztek lejönni a menyegzőre, ami a télen fog megtartatni. Akkor elmegy a menyasszonyával Olaszhonba, s mire visszajön, a kastélya a régi fényben lesz ismét helyreállítva. Koczur fog felügyelni mindenre. Diadém kitűnő embernek nyilvánítá Koczur urat.
Illavaynak elég volt ebből ennyi.
Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az úri társaság mind együtt volt már, s készült az induláshoz, egy része gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon egyenesen fel a hegynek, a csinált úton nagy kerülőt kell tenni.
Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor az indulásról volt szó.
– Elhozta ön a lovát? – kérdé tőle.
– El ám. Itt van a zsebemben.
A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez?
– Hogyan, a zsebében?
– A térítvény attól az úrtól, aki a lovamat rekvirálta. Most valahol Olaszországban jár vele.
A gróf ezt nagyon parasztos élcnek találta. Lojális alattvalónak nem kell az ilyen tárgyról glosszákat csinálni a kerületi főnök előtt.
– Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül.
– Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom. Így hamarább odaérek. Majd széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez?
– Ön nagyon jó.
S hagyták menni; senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcade-dal.
Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Elébb ott volt, mint a társaság eleje.
Rendben talált mindent. Ügyes rendezőkéz járt előtte. Azok a nagy kövek el voltak hárítva az útból, azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is félre voltak kotorva, amiknek nem szabad a szép tündér lábait megsérteni. A tizenkét lépést jelölő „terminus”-ok eltűntek már. A fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett deszkahágcsóval, aminek korlátja is volt; nem kellett a hölgyeknek senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek.
A huszita templombolt is igen célszerűen volt felhasználva: az volt a büfé. Tálak, palackok az oltáron.
Hanem aztán ami valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre nézve: arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr. Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az ókút fölé mesterséges szökőkút volt alkalmazva. – Azt a nagy parasztvirágot, a levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak össze kaktuszokból és agavékből, meg mindenféle keleti növényekből, amiket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták! Hova fészkeltek a jövő tavasszal?
Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb tárgyat talál itt, ami valamire visszaemlékezteti.
Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a visszafájó emlékezetet! Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig itten? Dicsekszik-e fakírérzéketlenségével, mikor lassan a szívébe szúrnak minden tövist?
S ilyen tövise volt annak a szép, fehér rózsának sok.
Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép, pázsitos folton, ahol egykor azt mondá: „Bolond vagy! A magadét loptad meg!”, most nevetgélve, enyelegve álljon meg új vőlegénye karjába kapaszkodva, s költögessék a visszhangot, egymás nevét kiáltozva a zengő falaknak.
Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt.
Az úri nászsereg lassankint körüle csoportosult, s mindenki az ő neveiket kiáltá a visszhangnak.
Illavay ott volt a közelükben, s azt gondolta magában, „Ha én most csak egyszerre megbolondulnék, s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró, én ezen a helyen egyszer loptam valamit, ami a tied volt: tarsd ide a pofádat, hadd adom vissza!” – De csak mégsem tette azt, hogy megőrüljön.
Végig tudott nézi szertartást és vendégséget. Felelgetett a kíváncsiak kérdésére, s koccintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott, és igen jó kedve volt.
Az volt az ünnepély programja, hogy a szép őszi délutánt a romok között fogja tölteni a társaság: este aztán ki lesznek világítva a romok; ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang, mélyből jövő kardal varázsolja vissza a rég múlt időket, végül nagyszerű tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba.
– Nem fél ön a kísértetektől? – kérdé Kornél menyasszonyától.
– Szeretem őket:
– Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, amikben kísértetek fordulnak elő.
– Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, aki ezt a mély kutat ásta, amibe most a törött poharainkat belehajigáljuk.
Kornél kíváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre.
– Ugyan mondja el.
– Vers is van róla. Igen szép ballada.
– S ön tudja azt? Ugyan, kérem, szavalja el.
Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán, s pálcája végével a kavicsokat turkálta.
Vajon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is?
Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, ami nem volt a világ számára teremtve? Hogy elszavalja egy jól lakomázott, víg társaság előtt azt a költeményt, ami nincs leírva, amit száj tanított szájnak, hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó emlék. …Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen? Elég kegyetlensége elvenni azt, amihez semmi joga többé?
Volt neki. – Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha restelkednék; hanem aztán, mikor nagyon sokan kérték, hogy mondja el azt a verset, hozzáfogott és elszavalta.
Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei égtek; majd kiszökött belőlük a könny. El tudta titkolni. A tövis minden hegye beletört a szívébe.
Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavalónak, de ő nem.
– Ki írta ezt a verset? – zaklatá érte Kornél.
– Nem tudom, nincs kinyomtatva.
– Hát ki tanította önnek?
Ekkor Illavay fölkelt a helyéről, s Pálma szemébe nézett. Vajon megmondja-e még azt is?
Pálma dévaj nevetéssel védte magát.
– Azt nem mondom meg.
– Ha meg nem mondja ön – unszoló Kornél –, én is úgy teszek, mint az a török herceg: leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom.
Elég volt!
Illavay elfordult onnan, s odament, ahol Ferdinánd grófot látta.
– Gróf úr – mondá neki. – Én a mai nappal bevégeztem azt, ami feladatom volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtartá azt, amire kértem; nem szólt Pálma grófnőnek semmit arról, ami azon a rossz éjszakán történt.
(Mert ha elmondta volna neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel így, aki őt a gyehennától szabadította meg.)
– És most már elmehetnék az utamra, anélkül, hogy több szót váltsunk egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami előkelő cseh mágnásra, akit esküvőjénél szeretne násznagyául megnyerni. Helyesen teszi, s így énrám nem lesz többé szükség. De még egy szót kell önnek mondanom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom; mert csak az lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig megint nem fogja elhinni azt, amit mondok. De már nem tudom magamban leküzdeni azt a rossz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt mondom önnek, gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránitpillér előtt mondom, amin az ön címere van még töredékben, hogy ez az önök legújabb barátja, ez a Diadém úr, egymaga különb legény, mint az egész Zsiborák bandája, Cousint is odaértve, s ha ezt el nem űzik önök innen, húsz év múlva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a kőpillér sem lesz az önöké többé. – Isten világossága legyen önökkel!
Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment valamerre a romok között, sok kijárását ismerte ő annak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Hazament. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül addig a kis völgyig, ahonnan a tornácos ház idelátszik.
A gróf visszatért a társasághoz. Súgva mondá Pálmának:
– Elment végképpen, búcsúzatlanul.
– Jól tette.
– Ezt te űzted el innen.
– Én.
– Gondoltam.
Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy őneki meg kell tudni annak a nevét, aki azt a balladát írta.
– Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset?
Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett rá. Most már nem mondta meg.
Vállat vont dacosan, s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak.
– Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok.
A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállravett rudakon, ami erdei virágokból és gyümölcsökből volt készítve, s azt letették a mátkapár elé. Szónokul jött velük a veszpilló.
A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt: amit a régi emberek még megértettek. Tele volt az éktelen magasztalásokkal a vőlegényre és menyasszonyra.
Mikor elolvasta, átnyújtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle; de azért megajándékozá az auktort fényesen.
– Szemtelen hízelkedő! – súgá a gróf Pálma fülébe. – Annyi magasztalást felhalmozott vőlegényedre, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt.
– Szeretném azt a verset látni – mondá Pálma Kornélnak.
– Hiszen nem tud a grófnő diákul.
Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki tudta venni a disztichonokból, hogy azoknak a kezdőbetűiből ez a név kerül elő: „Franciscus Illavay!” – Ilyen a paraszt.
Pálma nem közölte a felfedezést senkivel.
– Adja nekem azt a verset – mondá Kornélnak.
– Ha megmondja ön, ki írta azt a másikat?
– No, hát tartsa meg magának.
Most aztán azzal az indítvánnyal költé új lendületre a társaságot a grófnő, hogy nézzék meg a toronyerkélyről azt a szép kilátást, a naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva, s mindenki otthagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerű romok másik szakaszába, ahonnan a kaputoronyba lehetett felmenni. Most már biztos feljárás volt odáig; a nagy ablakrésekből mind a négy oldalon zászlók lobogtak alá. Mind a négy ablakból más-más panoráma tűnt a szem elé; nagyszerű, elragadó, festői.
A vendégsereg legnagyobb része a déli ablakokat kereste, ahonnan a bécsi Szent István tornyát lehetett meglátni, voltak távcsövek is, aki még közelebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyíláson merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon gyalogösvény kanyargott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér gyalog, s aztán otthon lesz – egyedül. Sokáig kísérte őt a szemeivel. Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye.
– Mondja csak, grófnő – rezzenté őt fel merengéséből Kornél –, hol van az a bástya, ahonnan az a török herceg leugratott, amit úgy hívnak, hogy mátkaugró?
Pálma odavezette őt az északi ablaknyíláshoz, s megmutatta neki azt a bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély sáncárok, amit benőtt már a mindenféle bozót.
– A monda azt tartja, hogy ez volt.
– Ejh, ezt a szökellést én is meg merném tenni.
Pálma nevető szemekkel meredt rá.
– Hogyan? Ön is el akar ugrani a mátkájától?
– Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet.
Pálma elnevette magát.
Pedig már akkor az ifjúnak az arca ki volt gyulladva, s a szemei keresztbe álltak.
– Én nem szoktam ám tréfálni. Amit kimondtam, azt megteszem.
– Én is.
– Én azt ígértem, hogy leugratok lóháton arról a bástyáról.
– Én meg azt ígértem, hogy azt megnézem.
Kornél dacos járással lépett ki az erkélyre, s lekiáltott a vároldali romok közt tanyázó lovászokhoz.
– Hej, Louis! Vezesd elő a lovamat.
– Gyönyörű szép telivér – jegyzé meg Pálma.
– Eszterházy aklábul vettem. Nyolcezer forinton.
– Kár érte.
A lovat odavezették a várudvarra.
– Mi lesz ebből? – kérdé Ferdinánd gróf.
– Hát majd én megmutatom, hogy nemcsak a török hercegnek volt bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért; hanem nekem is.
– Azt csak nem fogja ön tenni? – szólt a gróf elállva előtte a kijárást.
– De megteszem! – Akkor aztán Diadém úr fogta el.
– Hagyja őt! – súgá Koczur a gróf fülébe. – Eresszék őt. Ismerem én jól a természetét. Ha ellenkeznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig eresztik, hogy menjen hát, tegye meg: akkor majd fellovagol a bástyára, odaléptet a párkányig, lenéz a mélységbe, meggondolja a dolgot; akkor én hirtelenében mondok neki valami rossz élcet, amin elneveti magát, akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbácsával, s azzal helyre van állítva a normális állapot. Mindig így megy az, amióta mi ketten egymáséi vagyunk.
Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak megparancsolta, hogy kurtán csatolja a kengyelszárat, s a terhelőt még eggyel szorítsa meg jobban. Azután odament Pálmához.
– Szép Istennőm! – mondá neki szeles bátorsággal. – Most meg fogja ön ismerni, hogy ki vagyok. Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg általános örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondviselése alá. Ha meghalok, ezt önnek hagyom.
S azzal az oldalzsebéből egy album alakú marokin tokot vett elő, s azt Pálmának nyújtá.
Diadém úr jónak látta azt a kommentárt ragasztani hozzá, hogy őrizze meg jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak.
– Mik vannak benne? – kérdé Pálma.
– Hahaha! Az én nótáim – nevetett Kornél.
– Hogyan? Önnek is vannak nótái?
– De még milyenek! Szebbek, mint Vörösmartyé, mint Petőfié; szebbek mint az, amit ön elszavalt, s aminek a szerzőjét nem akarja kivallani.
Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot. Miért ne lehetne úgy? Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni, hát ha a reciprocitás is áll?
Lehet, hogy a versek rosszak: de mégiscsak versek, mégis egy nemesebb vágya a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az első illúzió, amit vőlegénye iránt érzett.
Kornél aztán dacosan rontott keresztül a társaságon a hágcsóig, azon lefutott, s felkapott a lovára. A hölgyek fennmaradtak az erkélyteremben, melynek nagy romnyílásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett Iátni.
Lehetetlen volt azon nem nevetni, ami oda alant az udvaron végbement. Az összetódult vendégsereg apraja-nagyja odacsődült a lovag köré, kérlelték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a kengyelét húzták, vonták, hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta magát a kezeik közül, s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala felé: akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hújjahó! Arra megint „hű-hopp”, megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett megint sivalkodás, szétiramodás, orra bukás, míg újra elfoghatták, s megint rákezdhették a kapacitációt, amelyből különösen Diadém úr szava hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig: akár csak egy cirkuszi produkció, mikor a clown lovagolja az „iskolát”. Egyszer aztán „hű-hopp”, olyan iramodást vett az udvarról a lovag, hogy senki sem bírta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, aminek az a neve, hogy „mátkaugró”.
Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lovát. Odafordult az erkély felé.
– Azt a nevet, Pálma grófnő? Várt egy percig.
– Nincs? – Jó!.
Azzal a lovagostorral rávágott a lóra: „hű-hopp!”. S abban a percben a nemes telivér repült a bástyatetőről a mélybe alá.
Ezt nem várta senki.
A kacaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a hölgyek ott fenn az erkélyen jobbra-balra ájuldoztak. Pálma megdermedve támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélységbe, melynek bokrai a lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a ketten szörnyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordított, s egymásba ütötte a homlokát a szaladás közben. „Létrát! Kötelet!” – „Ezer forintot annak, aki egy orvost hoz!” – sikoltá Diadém úr, aki ijedtében a cilinderét is elvesztette, s ahelyett az egyik lovászának a szalmakalapját csapta fel a fejére; a legszerencsétlenebb volt Koczur, az levetette magát a földre, s úgy hempergette alá a testét a bástya meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. Temetvényi Ferdinánd gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a lovászoknak odakiáltott:
– Hol van Illavay? Keressék fel Illavayt!
Ugyan mi kellett neki Illavayval? Tán azért kiáltozott utána, hogy megszokta őt minden bajban segítségül hívni, mint valami védszentet? Talán az ötlött az eszébe, hogy az tudja legjobban a lejárást a romok között? Vagy talán messzebb tájat világított be nála a rémület villáma. Ha Opatovszky a nyakát törte, akkor Illavay az egyedüli örököse! S akkor „le roi est mort: vive leroi”! – Vagy talán csak kiáltott eszme nélkül, mint ijedt ember szokott?
Pálma tartotta meg legjobban önuralmát. Ő onnan a torony magasából nézett le az árokba.
– Valami mozog odalenn a bokrok közt! – kiálta le az eszeveszetten futkozók közé. – Emberhangot hallok. Ne kiabáljanak önök odalenn annyit! Hadd figyelek! A ló bizonyosan nyakát törte, s a lovag alája szorult. Másszon le valaki a falon, s segítsen rajta.
Ez a valaki Koczur volt elsősorban. Ő kockáztatta a nyakát a falon lemászással. S amint a katasztrófa színhelyére ért, üvöltő örömordítása jelenté, hogy semmi baj sincs! Kornél úr él, és semmi csontja sem tört.
Úgy volt, ahogy Pálma mondá. A nemes mén kitörte a nyakát meg a két első lábát, s a lovagját az egyik lábszáránál fogva maga alá szorítá. Amint onnan kihúzták, talpra állt, semmi baja sem volt. A bolondnak külön gondviselése van.
Az ároknak a túlsó oldalon menedékes partja van, azon ki lehetett belőle jutni gimnasztikai művészet nélkül. Mire a hős előkerült, akkorra már a násznép is mind kitódult a várból, a megmenekült üdvözlésére.
Tulajdonképpen jól össze kellett volna őt szidni. Vagy jót verni rajta, ahogy megijedt gyermekekkel szokták, hogy ki ne törje őket a nyavalya. Azonban hát általános volt az öröm, hogy a szaltó mortále után az apátvári uradalmat gazdástól együtt el nem vitte az ördög.
Csoda módon nem történt neki legkisebb baja sem, még csak a képét sem karcolták össze a tövisek, amik közé lebukott: a szegény ló rést tört azok között a maga testével.
Úgy hozták őt a vállaikra emelve, mint egy héroszt, egész Pálma grófnőig. Ott letették.
– No ugye, hogy megtettem, amit kimondtam? – Az arca büszke volt; de nagyon halavány.
– Ön nagyon megijesztett – szólt szemrehányólag a hölgy.
– Mármost ismer ön! Pedig ha ott vesztem volna: ön örökölt volna utánam. Nem nézte meg, mi van abban az albumban, amit önnek adtam?
– Hogy néztem volna?
– Nyissa fel, kérem.
Pálma kihúzta a tolaszt a tokjából, s amint annak a tábláját felnyitá, meglepetve kapta hátra a fejét. A kezdő lap egy ezres bankjegy volt.
– Mi az? Egy ezres?
– Lapozza tovább.
Pálma nem tette.
– Ön azt mondta, hogy a nótái vannak benne.
– Igen, az én nótáim, amik többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres banknóták. Ezer ilyen lap. Amit a grófnő a kezében tart, az egy millió forint. Egy szűz millió, ami még senkinek a kezén keresztül nem ment.
Pálma kedvetlenül adta vissza neki az egészet.
– Önnek rossz tréfái vannak!
– Csinálja valaki utánam!
Pálma elfordult tőle, s ismét a völgy felé nézett. Azon a kanyargó ösvényen még most is látható volt a távozó alakja. Olyan kicsinynek látszik már most. – Az nem csinálja ezt utánad. – Az a lelkét bízta rá a hölgyre: ez meg a millióját. – Ki-ki azát, amije van.
A nap lement a hegyek közé; hűs kezdett lenni.
– Én fázom – mondá Pálma. – Kilelt a hideg. Térjünk haza. S valóban egészen elkékültek az ajkai, tagjai dideregtek. Haza kellett menni a kastélyba.
Kárba veszett a szép kivilágítás, a tűzijáték, a ködfátyolképek s a föld alatti kórus. Pálmát kilelte a hideg. Úgy kellett hordágyon hazavinni.
Kornélt sem engedték mai nap többet lóra ülni; Koczur vette a nyakába, s úgy vitte à la nubien hazáig.
Hanem azért a bengáli tüzeket csak elgyújtották a romvár bástyaormán, s a rengeteg nagy kőkísértet a méla éjszakában zöld, piros és kék ragyogványban tündökölt nagy messzeségre.
Egy magányos vándor botjára támaszkodva nézett vissza a fényes romokra távol hegyoldalból, s magában dörmögé:
– Húsz év múlva egy kő sem lesz belőle a tiétek!
