A kis báró és a kis baronesz
A kis báró és a kis baronesz
Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy kötéllel leszorított pokróc.
A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesz tizenkettő és fél. Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki voltak a karjaik meg a lábszaraik. A kis bárón volt egy bársonyzeke, valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de amiket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, – ahol egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja hímzett, de piszkos és gyűrődött, mind a két csizmájának az orra szét van nyitva a talpánál, s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, ami egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arca nem volt rút; szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak, mint egy lakatosinasé.
A baronesz annál cifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz zöld, ahol tudniillik nincs leöntve ecettel vagy olajjal; mellénykéjére csipkefodor van varrva, ami úgy szép, mentül jobban be van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke kinéz a ruhából, s karjai odáig naptól barnultak, ameddig a ruha nem szokta takarni. Amint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett cigány szatyinggal vannak térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, amit csak az imádság tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arca erősen kreolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete csupa baccháns szilajság.
– Galopp, galopp! – kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a szamarat, hogy azt vágtatásra bírja, s kárörvendő nevetéssel nézeget vissza lovagló társára, akinek a szamara nem akar versenyparipává nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer nekiszánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utcán, hogy a lovagnak két kézzel kell kapaszkodni sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jókedvvel paskolja az eléje került szamarat: „galopp, galopp!”. A kutyák utánok rohannak, minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, akinek a vasárra kirakott cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül, káromkodik, a parasztlegények a kocsmaajtóból csintalan dolgokat kiabálnak utánok, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve, dörmögi magában: „A kis bárónak meg a kis baronesznek már megint az esze tisztul! Látszik, hogy nincsenek náluk odahaza.”
A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan be az erdőbe.
Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a legelészéshez.
– Hol láttad azt a szajkófészket? – kérdi a kis baronesz.
– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.
– No, azzal ugyan jól lakol.
– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy mégsem jön haza.
– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczurra bízta a kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.
– Ki tudja, hol jár.
– A papával együtt.
– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.
S aztán kerestek epret meg szamócát, teleszedték a kalapjaikat, s leheveredtek a fűbe egymás mellé – ebédelni.
– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre – mondta a baronesz.
– Ugyan hová?
– Hát amerre világ van. Ahol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el lehet menni.
– Aztán mit csinálnánk ottan?
– Hát akármit. Pénzt szereznénk, s az elköltenők.
– De hogyan?
– Tudnék csak én olyan szépen írni meg rajzolni, mint te, tudom, hogy bankót csinálnék.
– Azért becsukják az embert.
– No, hát valami mást.
– Ugyan mit?
– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, akit a mama felpofozott s elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama cirkuszlovarnő volt hajdanában, s bukfencet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy én is tudok bukfencet hányni, meg a tenyereimen sétálni?.
– Ugyan, hagyd abba.
– Tebelőled is válhatna valami olyan birkózó komédiás, olyan erős vagy: a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No, hát hadd látom, hogy termesz fönn azon a fán egy perc alatt.
– De már minek menjek én fel arra a fára?
– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiúkat a fészekből.
– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?
– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, amit a suhancok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a lacikonyhába, s jóllakunk.
– Én bizony nem szaggatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.
– No, hát majd szaggatom én az enyémet; felmászok én a fára.
– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar verni, mint téged.
– Óh, te filkó!
A baronesz ezalatt hirtelen levetette a mellénykét meg a selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan fölkapaszkodott a terebély bükkfára; a szajkófészek egy kinyúló ágra volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig, s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat, s beledugdosta őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a madarakra is ügyelnie kellett, nehogy agyonnyomja őket.
Egészen kipirult bele az arca.
– No, nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd. Ha én nem volnék, meg nem élnél.
– Nem szúrtad meg a lábadat?
– Eh! Nem fáj az a kutyának!
Ezalatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával.
A szétbomlott haja tele lett fagyönggyel, az meg éppen nagyon jól illett oda.
– No, most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.
– Gyalog?
– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd bekíséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.
– Mit kérjünk érte a zsidótól?
– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van. (Kutyanyelvnek hívták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)
– Az is szép kereset lesz.
– Egy bárónak meg egy baronesznek.
Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat, mikor a szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél- és paprikafüzér-kirakat előtt.
– Én szégyenlem magamat! – monda a fiú.
– No, hát add ide, majd beviszem én – monda a leány, s ölébe kapta, a felrántott selyemszoknyájába, a három madárfiókot, s berontott vele a szatócsbolt ajtaján.
Az öreg Rokomozer éppen sáfrányt osztályozott apró papírokba. Mivelhogy az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrány közé okvetlenül a szeklicevirág szirmát is kívánja közé vegyíttetni.
– Alázatos szolgája! No, hát mi tetszik a baronesznek?
– Vesz kend madarat, Sámsi?
– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?
– Nem azt. „Mátyást.”
– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem szűcsmester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?
– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.
– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?
– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe meg Pozsonyba, ott felvágják a nyelvét, s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.
– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a mátyásmadár?
– Itt van a szoknyámban.
– Hol lopták ezeket?
– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.
– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje lett volna, most én nem mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű sasokat, ezerforintos bankókra pingálva.
– No, hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!
– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesz! Azt gondoltam, azért hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba, s azt kérdezi, hogy mit fizetnek nekem azért, hogy felnevelem?
– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, amit idehoznak. No, csak ki vele frissen, mit ad értük?
– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugye, a baronesz, hogy az új szolgabíró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekesmadarat leszedni a fáról; aki egy énekesmadarat megvesz, fizet húsz forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én húsz forintot egy madár miatt. Szentséges Isten, húsz forintot egy madárért. Ez nehezebb a halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul meg görögül tud is beszélni – kotta nélkül!
– Nem veszi kend meg? – kiálta a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a felvett szoknyából a madárfiókokat, s egyenkint odavagdalta azokat a szatócs fejéhez: – No, hát nesze, edd meg az apáddal meg a szolgabíróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak.
Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.
– Nem vette meg a cudar! – monda a kis baronesz.
– Mármost hát mit csináljunk? – kérdé a kis báró.
– Nézzünk széjjel a városban.
– Hiszen egy krajcárunk sincsen.
– Majd csak szerezünk valahogy.
– Ugyan hogyan?
– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.
Visszamentek a szatócsboltba.
Rokomozer éppen az őrölt kávéval vessződött. A paraszt jobban szereti, ha egy kis cikória is van közötte.
– Rokomozer úr – mondá a baronesz –, egy komoly szavunk van önhöz.
– Kérem, tessék helyet foglalni.
S azzal felkuporodott a pudlira.
– Örülök, ha hallgathatok!
– Rokomozer úr! Ön ismeri családunk körülményeit.
– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.
– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz helyzetek, amiket az ember nem maga okozott.
– Mintha csak a méltóságos édesatyját hallanám beszélni!
– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz fordulni.
– Egészen elérzékenyít a baronesz!
– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky család egyedüli örökösei, megkínáljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön – három húszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró Opatovszky Arnold az elfogadó. Írhat ön bele tetszés szerinti összeget.
– Óh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves, s már ilyen jól érti az üzletet!
– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.
Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.
– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczur urat? Az még igen jó firma.
Erre aztán a baronesz elnevette magát.
– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három húszast kölcsönözni?
– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék. Miért nem kérnek attul?
A baronesz erre elnevette magát.
– Pompás ember maga, Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugye jól játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három húszasa kölcsön. Nem biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.
Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?
Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat, amik igazi talmi aranyból, gyöngyházból, guttaperchából s más ilyen nemes ércekből fabrikálva, avégett valának kirakva, hogy együgyű parasztlegények szeme megakadjon rajtuk, s aki nem sajnálja értük a tíz garasát, vásárfiául hazavigyen egyet belőlük a macája számára.
Előhozta fiókostól, s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé. A baronesz sorba szedegette a klenódiumokat, s tanácsot tartott felettük műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi talmi arany cserebogárral a közepén. A baronesz kérdezte, hogy lesz ez?
– Hjaj, baronesz – monda Rokomozer –, ez nagyon drága. Ez már nagyon sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich hercegnő visel, aki teheti. Énnek a legutolsó ára egy forint huszonöt krajcár.
– A haha! Menjen maga, Rokomozer! Azt gondolja, hogy én sohase láttam ékszert. A méltsás mamának olyanok vannak, hogy…
– Tudom. A pozsonyi zálogházban – dörmögé magában Rokomozer.
– No, hát adok érte ötven krajcárt.
– Fogjatok meg, hogy el ne dűljek! – kiálta a szatócs. – Magamnak két annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajcárnál.
– No, hát csináljunk más alkut, Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm, nagyon régi divatú fazon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek ilyent. Hat ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.
A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, amit kiakasztott a füléből a baronesz, s úgy találta, hogy az igazi arany.
– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?
– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesz ebbe a szép brossba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.
– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.
– Hát az arany cserebogár?
– Rézből.
(– Te! – súgá a kis báró a kis baronesz fülébe – csak nem akarod eladni a függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)
(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)
(– De hát ha ezt a brosst meglátja rajtad?)
(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)
(– Megver a mama, meglásd.)
(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)
Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.
– No, már csak látom, hogy nagy mester a baronesz! Jó iskolába járt, igazán mondom. Mégiscsak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a szavára, akinek a neve „O” betűn kezdődik, „y”-psilonon végződik, s előtte egy „B” áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár rendes aranyértéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.)
– Elég lesz-e egy húszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? Hat három?
– Züt! – mondá rá a kis baronesz, igazi francia grisette kifejezéssel.
Rokomozer leszámlálta a pudlira a három húszat. Azt pedig a kis baronesz hirtelen felkapta, s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.
– Hát a párját annak a függőnek? – kiálta utána a Rokomozer.
– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én két függőről?
– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a fazonja, kiment a divatból.
– De csak az egyiknek. Szervusz, öreg!
Azzal megkapta a bátyja kezét, s kiszaladt vele együtt a boltból.
– Ne szakadj rám világ! – kiálta fel Rokomozer. – Miből lesz a pestis? Mire viszi ez még, ha megnő? – Még te is tanulhatsz tőle, Rokomozer!
Hanem hát jó helyen volt már a három húszas! A két reményteljes csemete nagyot szaladt, vissza sem nézett, amíg egy szegleten be nem került más utcába. – Ott aztán megálltak tervezni.
– Pénzünk már van – szólt a leány.
– Mit csináljunk most? – mondá a fiú.
– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, aki csárdást táncol, ki is van festve a ponyvára. Óh, én majd meghalok a táncért! De te élhetetlen, nem tudsz velem táncolni. Gyerünk legelébb a komédiába. Oda elég lesz egy húszas.
– Én inkább mennék a lacikonyhába, hogy egyszer jóllakhatnám cigánypecsenyével.
– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér. Hozatunk két palackkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere el a komédiába. No, még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg cvibakot mártogatunk. No! Eljössz? Cigányt is hivatok oda, azután muzsikáltatom a nótáinkat, amíg mi vendégeskedünk.
Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú, s követte kullogva az előresiető húgát.
– Te, Czenczi!
– No. Mi az?
– Én utánaszámítottam, s úgy találom, hogy abból a három húszasból nem futja ki mindaz, amit te elmondtál.
– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a módját.
Csakugyan ki is találta.
Amint a piacra kijutottak, ahol egymás hegyin-hátán terpeszkedett vásáros bódé, lacikonyha, csizmadiasátor, ponyvaszínház, megpillantanak egy zugban, két sátor közé elbújva, egy vándorbankárt.
No igen, egy népszerű matematikust, aki a finánctudomanyokat népies fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.
Mint a kívánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak. A baronesz széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári naplopókat a biribi bankig.
– Én teszek!
A bátyja vissza akarta tartóztatni.
– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!
A baronesz haragos tekintettel nézett rá vissza.
– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!
(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy „Hát ha ott vesz a pénzünk.”)
– Itt a húszas – mondá büszkén a kis baronesz; odadobva az egyik ezüstpénzt.
(Akkor volt az, mikor híre kerekedett, hogy a húszas pénz elveszti értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott húszasaitól megmenekülni.)
A harmadik fordulónál természetes, hogy mind a három húszas odakerült a biribi bankár zsebébe.
Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert igazán bámulatra méltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet, hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy lehetséges.
Czenczi baronesz aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.
– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak mármost prószit!
– No, meg a te komédiába menetelednek is – felelt az durcásan vissza.
– De annak még nem! – szólt Czenczi baronesz, egyik öklével a másikra ütve. – Amit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak azért is!
– Eladnád még a párját is a függődnek, ugye?
– Mee! – szólt a baronesz, kiöltve a nyelvét a bátyjára. – Te oktondi! Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be szépen a kabátodat, húzd a kalapod a fél szemedre, aztán nyújtsd a karodat. Így! Mármost menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a táncmester. Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lornyonom volna, hogy azon keresztül nézhetnék.
Mint a kívánság oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek, aki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelű bicsakot s más efféle népies luxuscikkeket árult. Annak a vándorkirakatában volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, aminek a foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.
– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.
– Méltóságos! Te pimasz! – utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi baronesz. S azzal kivett egyet a mézeskalács lornyonok közül, s keresztülnézett rajta. – No, ez jó lesz.
– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajcár – rebegé a vándor-bolttulajdonos.
Czenczi baronesz a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy elbocsátó taglejtést a kezével, s azzal kísérője karján továbbkorcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lornyonon keresztül kritizálgatva a kiaggatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.
– Kérem, az a kukkinzlok két krajcár – hirtelenkedek az utánuk iramodó vegyesárus, s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos jogigénnyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne; megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.
Végre eljutottak a komédiabódé elé.
Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét különféle viaszosvászonra festett képek díszítették. Kelet-indiai vadállatok, fehér hajú kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet egy magyar ruhába öltözött táncosnő foglalta el sárga kurta viganóban, zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a másikkal kígyó módra összefonva.
A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, aki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze, s a fején csengettyűs pagódlit rázott. Maga a komédiabódé tulajdonosa, a Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat, s magyarázva magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait, s aközben kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, akinek a zsebében ágaskodik az öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.
Amint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről, s a bódé veresfüggönyös bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, aminő csak egy irokéz főnöktől telik.
Czenczi baronesz előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket illető mély bókot és invitációt: „Belieben majne hohen Herssaften!”.
– Parlez-vous francais? – mondá Czenczi baronesz.
Óh, hogyne parlirozna.
– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse, et monsieur le comte!
Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.
Czenczi baronesz aztán folyvást franciául beszélt hozzá.
– Mi hallottuk önnek a hírét, maestro! Ha csak fele is való annak, amit az ön programja ígér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást, professzor.
(Maestro! Professzor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy dicsőségtől.)
– Ön ennek a műintézetnek a direktora – nemde?
(Még direktor is!)
– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a métsás mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkúttal az udvarán. Van saját színházunk benne. Ha ön egy érdekes programot állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bízza ön a mi nagylelkűségünkre.
A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által. Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, aki nem értett csak csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.
(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! – suttogá Arnold a húga fülébe.)
(– Ugyan, légy veszteg, és ne fecseg annyit!)
Az impresszárió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas meghívás előtt: a fél bajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy kellett neki újra felragasztani.
– Apropó! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesz.) Te, talán most megtekinthetnők néhány percre ezt a műintézetet? Lehetne egy kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh, no! Csak azt, hogy meggyőződjünk a maestro művészi erőiről; egy pillantást vetünk szét, egypár számot végignézünk, s aztán megyünk.
A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.
– Méltóztassanak, főméltóságtok, excellenciátok besétálni.
A kövér asszonyság a piros sirtinggel behúzott pénztárnál a tenyerén tartá eléjük a belépti jegyeket.
– Mi itt az entrée? – kérdé Czenczi baronesz, a lehető leglaposabbra húzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.
– Ah! Uraságok tetszés szerint! – rebegé a direktor.
– C’est signé! – selypíté Czenczi baronesz, s belibegett a bátyja karján a bódéba fizetés nélkül.
A kis vándorkalmár oda is utánuk akart tolakodni.
– Hát te mit akarsz? – rivallt rá a csepű- és emberevők nagyfejedelme.
– Az én két krajcárom – a kukkinzlokért.
A két krajcárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, ami megért három krajcárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt megelégedve, sőt inkább ott maradt allhatatosan a komédiabódé közelében, a vevőire leskelődve.
Odabenn ezalatt folyt az előadás.
„Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér előadása a magyar táncból, így mondva palotás- és csárdásszóló.”
Az alföldi tündér éppen akkor végezte a magyar szólótáncot ugyanazzal a tekervényes figurával, amiben a viaszosvászonra le van festve, a két lábát kígyónak fonva össze, s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva magad végig a színpadon (ami nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!). Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, éppen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársonytopánkában, ahogy a prospektus elárulá. A tánc végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a tánc mellé azt a szép dallamos nótát, hogy „Eladtam a kakasom, Tizenhárom garason”; amit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyúk.
A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet és respective a harmadikat tölté meg egészen, amikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen zsenírozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megillető zártszékeken.
– Biz ez fertelmes volt – mondogatá egy tót honorácior felesége ott a második helyen. – Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi csárdába. Hogy hányta-vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. No, lássuk már a majomembert.
Czenczi baronesz pedig éppen az ellenkező véleményt osztá.
– Ugyan, édes direktor úr – mondá franciául az udvarias vadembernek –, legyen oly szíves még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző piéce-t: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncnak. Ez a koronája az előadásnak.
Ebből persze a tót honoráciornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott.
Az impresszárió azonnal készségesen eltűnt a ponyva mögé, ahova az alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambíciója fölcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr frissítőül felhörpentése mellett rábírni, hogy újra kifesse a képét, s még egyszer kibokázzon csípőre feszített kézzel a három kecskelábon nyugvó színpadra, s rákezdje a szólómagyart a kintorna zengedelmeinél. – A tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy „csoéto to kutykuruty!”; ő már ezt egyszer látta, akkor is csúnya volt, most még fertelmesebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi baronesz annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, biztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: „Ah! Superbe, magnifique! C’est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra!”. – A heccelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficamodásig, míg egyszer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a táncot, s azzal teljes színpadi sikert aratott.
– Brava, brava! De capo! – kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának.
– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek, mint ezek itt, ni! Nemhogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! – patvarkodék a tót honoráciorok nőnemű képviselője a második hely első padjában.
Az impresszárió sietett helyreütni a fiaskót világhírű akrobatai mutatványaival, amelyek, mint a program mondja, még senki által utol nem érettek, kombinálva levén négy palackból, egy székből, magából az impresszárióból és egy kis négyesztendős fiúcska- vagy leánykából, úgy, hogy utoljára a palackok tartották a széklábakat, a szék karja a Herkules fejét s a Herkules talpai a kisleánynak a kezeit, aki meg aztán a kezein állva nyújtá ki a lábait az ég felé.
– Juj, juj! Jesuska moje! – szörnyűködék a hangadó hölgy. Ránézni is iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!
– Te! – súgá oda Arnold bárónak Czenczi baronesz. – Mikor a mama is ilyen figurákat csinált!
– Ugyan, ne légy bolond!
– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.
– Lássunk már szebbet ennél! – kiabált a nézők fürmendere.
– Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehér hajú kisasszony, akinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te, Marci! Ha a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.
A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellációkra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, amelyben őt a magas uraságok részesítették, biztosítva őt felőle, hogy mindaz, amit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több tánc legyen fölvéve a programba, s végül tartogatva ez a legutóbbi akrobatai mutatvány mint pièce de résistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.
A director egész a kasszáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét, annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, amire a magas uraságok, akik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják magukat határozni. Nem kell nyugtalankodni.
– Addio, direktor úr! – üdvözlé a művész Olimp Apollóját a kis baronesz, magas protektori fejemeléssel. – Holnap délután egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificenciánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.
– Eh, eh, heh! – hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy „merci bien!”, vagy azt, hogy „sapristi!”
– De hátha, kérem alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?
– Palotába! – igazítá őt helyre Czenczi baronesz. Azzal finom mosollyal kapcsolá ki a spencerét összetűző mellcsatot, az arany cserebogárral (rézből), s azt odanyújtá a művészfőnöknek.
– Csak ezt az ékszert mutassák önök a „major domus” előtt, s rögtön be fogja önöket vezetni a palota színpadjára. Au revoir! A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenódiumot műbecsmérelve: vajon megéri-e azt a tíz garast, amit alacsonyabb uraságok szoktak a bemenetelnél fizetni.
Czenczi baronesz pedig karját Arnold báró karjába akasztva továbblejtett, oly applombbal, mint aki annak az öntudatával lépeget, hogy háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.
A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon, s nem likvidált.
– Kérem, ez a kukkinzlok két krajcár!
– Úgy? – mondá Czenczi baronesz – akkor nem kell! – azzal visszaadta neki a mézeskalács binocle-t.
Amire a bankárembrió nagyot bámult, s nagy keseregve panaszlá a társul akadt pipaáruló compagnonnak: – Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézi rajta a ballétot, s akkor visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!
Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utcáján tovább.
– No, te már a magad komédiába meneteled kisvihákoskodtad – mondá Arnold báró. – De hát az én traktám?
– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe! – vigasztalá őt Czenczi baronesz. – Gyere, sétáljunk arra a lacikonyha felé.
– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.
– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? Ott dalolnak és muzsikálnak.
– Valami részeg paraszt.
– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.
S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, ahonnan a kurjongatás hangjai jöttek.
A félfedelű lacikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós betyárlegény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyújtott rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a structolla a kalapja mellett hirdeti, hogy a folyam túlsó partjáról való, ahol csak a híres verekedők viselhetik a structollat, akiket senki le nem vert. Azért, akinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, amiért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. – A korcsmáros tűri a rakoncátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy egymagának lefoglalta az egész asztalt. – Éppen most dobta ki onnan a betyár az urasági hajdút meg a megyei pandúrt egymás után, akik ott mindenféle alkalmatlanságot csináltak.
Az a másik meg, akit eltűr még maga mellett, egy vén cigány, aki egy felállított hordó fenekére elhelyezett cimbalmán igyekezik utána verni azt a nótát, amit a betyárlegény elbúsultában eléje dalol:
Cigány asszony gunyhója,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája
A vajdának a lyánya
A vajdának a lyánya
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája
A vajdának a lyánya
A vajdának a lyánya
| Ihajja, hajja! |
A drágalátos cigánypecsenye-illat csábítólag hívogatja a járókelőket. Egy nekigyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy kétfelé vágott garasos fehér cipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja a vevőknek. – Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert kimérni. A lacikonyha hátulja csak gyékénnyel van bedeszkázva, s annak a hasadékain keresztül kíváncsi gyerek-, lányhad kukucskál be a magánosan dévánkodó betyárra. „Nem szaladtok mindjárt?” – rivall az rájuk egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.
Az ifjú úri testvérpár megállt a lacikonyha előtt. Sok élveznivaló volt ott: a nyalka betyárlegény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat. Lehetett látni az arcaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.
A betyárnak hamis szeme volt.
– Te diák! – kiálta Arnold báróra. – Gyere közelebb.
(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy „diák!” – szólt neheztelve Arnold báró Czenczi baroneszhez.)
(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy. Maradjunk inkognitó: ez nagyon érdekes lesz.)
Arnold báró odament a betyárhoz.
– No, hát mit tetszik?
– Hát szereted-e, szógám, a cigánypecsenyét?
Csiklandós kérdés volt.
– Hát miért ne szeretném?
– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?
– Az sem lehetetlen.
– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?
(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz – súgá Czenczi baronesz a bátyjának.)
– Ez itt? – mondá Arnold báró. – Ez itt a nagyanyám.
Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesz is.
– Hát te még élcelni is tudsz? – súgá Czenczi a bátyja karjába csípve.
– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! – mondá a betyár. – No, kerüljetek belül, aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, aki fizet. No, ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet, eszem azt a tátott szájú szenteteket!
Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesz előretuszkolta.
– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.
– No, csak oda beüljetek a szegletbe, ahol nem néz a szátokba ez a sok csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej, édes szülém (a betyár ezzel a címmel szokta megbecsülni a kocsmárosnét), cifra tányérba ennek a két selyemvendégnek azt a cigánypecsenyét; aztán fokhagymát is rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg, bátyám uram, abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a nótámat.
Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem nézett, amíg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt a táncot, amit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a frisse is, ahogy a nóta a láb alá húzza.
Egyszer aztán nagyot ugrik, s megüti a fejével a sátor tetejét. „Kicsi nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!” No, hát most! Ki a legény a csárdában?
Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.
A bámuló népség szalad szerteszéjjel.
Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz, s rákönyököl a fokosára, s csendesen szól Arnold báróhoz:
– Hát kis öcsém, van-e neked szép írásod?
– Hogyne volna?
– Hát jó volt-e a bor?
– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.
– Innál még, ha megtöltenék?
– De majd sok lesz.
– Sose sajnáld. No, te kislány, ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen. Czenczi baronesznek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a palackkal, maga vitte azt a kocsmároshoz, s tartotta a csap alá. A betyár erre nagy csendesen mormogá Arnoldnak:
– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy írásból valamit kivakarni?
– Ahhoz is értek.
– No, hát nézd, édes tubám – szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy útlevelet, s kiterjesztve azt Arnold elé. – Innen kellene ezt a szót ni, szépen kivakarni, aztán a helyébe írni azt, hogy „Kolokát Péter”. No, de itt a bor; húzz egyet belőle.
Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála az az erkölcsi érzék, ami különbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem szabad. Amióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni, eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.
– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni, rubintom?
– Hogy ne tudnám? Ide vele.
– Hát akkor nesze ez a penicilus. Újdonatúj, most vettem: ezt is neked adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt vagy egy üveg tinta meg egy réztoll. Mert hogy éppen olyannak kell lenni az egyik írásnak, mint a másiknak. No, hát csak csináld meg szép csendesen. Nem háborgat senki.
S hogy Czenczi baronesz se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a leány útját nagy dévánkodva: „Hát te, gyönyörűséges kis porcelán babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: „Én a vajdát nem bánom!”?
De, sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronesznek, hogy azt a nótát eltanulja.
– No, hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:
Én a vajdát nem bánom,
De a lyányát sajnálom,
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára,
Jól illett a lábára,
De a lyányát sajnálom,
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára,
Jól illett a lábára,
| Ihajja, hajja. |
Czenczi baronesznek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt, és igen jó hallása: az első eldalolásra már övé volt a nóta, s aztán együtt énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A párdalra sok nép összecsődült, s az Czenczi baronesznek nagyon tetszett.
(– Nézd, a kis baronesz a betyárral együtt dalol a lacikonyhában! – mondogatták egymásnak nénémasszonyék, s nagyot szörnyűködtek rajta.)
A legény fel is magasztalta érte.
– Ejha! Húgám! Hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál komédiásnénak a debreceni nagy színházba.
Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesz.
Arnold báró azalatt vakargatta ki szépen a betűket az útlevélből: senki sem ügyelt rá.
A nótának rendesen tánc a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, ahogy szoktuk elbúsult jókedvünkben, elébb csak a cigánynak, aztán szétnézünk, s akit legközelebb kapunk, kisleány vagy kövér dajna, úrhölgy vagy szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis baronesszel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi baronesznek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta, mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény abbahagyta a táncot, s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi baronesz egymagában járta, csípőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt a tancot, de talentuma volt hozzá, s aztán maga a nóta diktálja azt a láb alá, a nyoszolyónóta, amit parasztlakodalmon dalolnak:
Hopp itt a tisztán!
A padló deszkán,
Nem leszek többet
Nyoszolyóleány;
Nem ülök többet
A vőfély mellé!
Ha leszek, leszek:
Menyasszony leszek;
Ha ülök, ülök
Vőlegény mellé!
A padló deszkán,
Nem leszek többet
Nyoszolyóleány;
Nem ülök többet
A vőfély mellé!
Ha leszek, leszek:
Menyasszony leszek;
Ha ülök, ülök
Vőlegény mellé!
A komédiabódéból éppen akkor jött ki a közönség.
– Jézuska moje! – kiálta fel a tót honoráciornő elszörnyedve. – Ott táncol a betyárral a lacikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.
Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.
A betyár fél szemmel odaügyelt.
Mikor látta, hogy a munka készen van, otthagyta a táncosnéját, s odament az asztalhoz.
– No, öcsém, hát készen vagyunk? Mi?
– Itt van.
– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.
– Nem kell több bor.
– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a gyermeket.)
– Én a Poncius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.
– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb kinn leszesz.
S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az intést, a betyár hirtelen karon ragadta, s olyan hirtelen kilökte a lacikonyhából, hogy mire az körülnézett, már kinn volt. Azután a húgát is utánapenderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.
– Semmirekellő gaz parasztja! – dühösködék Arnold báró. – Ha hátulról nem támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis, cudar, bitang, betyár!
Akadtak jószívű emberek, akik fejébe tették a földre esett kalapját, s aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold különben képes lett volna visszarontani, s összeverekedni a betyárral. Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.
Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.
– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.
– Óh, kár volna érte, olyan jó táncos, hallod?
– Táncoljon az akasztófán!
– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreceni színházhoz népszínmű-énekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám dalolni: „Én a vajdát nem bánom!”.
S aztán végigdalolta az utcán pacsirtahangjával a most betanult csárdai dalt; s mikor odaért, hogy „Piros bársony topánkája, Jól illett a lábára”, nemcsak maga rakta meg a táncot, hanem bátyját is kényszerítette rá.
Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátya támogatta a húgát, hol a húga a bátyját. Be voltak csípve mind a ketten erősen. Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé elkellett kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kálvária dombra, s onnan apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botra kaptak, hogy a kihágást elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor célszerű volt megfutamodni, s aztán árkon, bokron keresztül a túlsó falu végére kerülni, úgy jutni el a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.
A méltóságos báróné éppen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr kíséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a hazaérkezőket.
Alkalmasint útközben beszélt már a honoráciornővel, mert rettenetesen villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé. Arnold mar jól ismerte ezeket a villámokat, s ennélfogva igyekezett magát lőtávolban tartani, meghúzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesz odafutott szeleburdian a mamájához, s nyakába ugorva, megcsókolta az ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: ahogy két komédiásné szokott összecsókolódni, aki egymást egész nap mindig szólja, szapulja, de ha összekerül, öleli, csókolja.
A csókok júdáscsókok voltak: elárulták a fokhagyma- és borillatot. A báróné félrekapta a fejét.
– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!
S megtörülte a leánya csókjától a száját.
– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)
Czenczi erre nagyot nevetett, s félreugrott.
– Elle a du chic, la petite! – szólt erre mosolyogva a báróné Diadém úrhoz.
Meghatva, hogy a mama franciául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a fejét az oszlop mellől; franciául nem szokott a mama haragudni. Hanem amint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.
– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!
Azzal karját Diadém úréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete még mindig oly ruganyos volt.
– Szépen vagyunk! – mondá Arnold a húgának. – Most beszéli az inas, hogy a falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné, s mindent elmondott neki rólunk, ami a komédiabódéban meg a lacikonyhában történt. Ma nagyon megvernek. Pedig anélkül is olyan a fejem, mint egy kas.
– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg, s igyál sok vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.
– Mivel akarsz készen lenni?
– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.
– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te vagy a nemes lelkű, s én vagyok az, aki minden rosszra ráveszlek.
– No, csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok. Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az előtornácba.
A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.
– Levelei jöttek a mamának? – kérdé, elállva az útját.
– Igenis. Szolgálatjára – felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a báróné távolléte alatt érkezett leveleket.
– Phü! – fújt rájuk Czenczi – hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok egy kis otkolont.
Azzal befutott a báróné öltözőszobájába: felkapta a toalettasztalról a kölnivizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: „Mi kell? Hova szaladsz a kölnivízzel?”, de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen kifutott megint.
A kapus ezalatt bejött már az előszobába. Czenczi kikapta a kezéből a leveleket, s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba: „Ez váltóóvás, ez is váltóóvás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön” stb., ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul fogja a papírkosárba dobni. Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.
– Ah, ezt a bárópapa írja!
Rálehetett ismerni a szörnyeteg írásjegyekről, de még inkább a pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt, s a címere nagyon ismeretes volt.
– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.
Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.
Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.
Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá vált, s ha akkor az ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java tartalmát. Pár perc múlva az illatszer elpárolog, s nem hagy maga után semmi nyomot; a betűk tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.
– Várjon, a mama éppen öltönyt vált – mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: „Ma éjjel megérkezem. Lesz pénz elég”. Neki is elég volt ennyi.
Visszatette a levelet a többiek közé a kínaezüst tálcára.
– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a bárónémamánál.
Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött, s megmosta vele az arcát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.
S még egészen vakmerően odaállt eléje, s azt kérdezé tőle:
– No! Elég jó szagú vagyok már?
A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:
– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz jó szaga. Hívd csak ide a bátyádat is. Czenczi egyik vállát a másik után felrántva, s a csípőit riszálva, trallázott tovább, végigdalolva a termeken: „Én a vajdát nem bánom”.
– Beviheti már a leveleket a mamához – veté oda, elhaladtában a kapusnak.
Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.
– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S ami annál is több, még vacsorát is.
– Óh, be nagy bohó vagy!
– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a karodat, s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd mikor én beszélek, alkalmazd az arcodat ahhoz, amit én mondok: mutasd, hogy meg vagy rettenve, azután meg érzékenyülj el; majd megint szedd össze magad, és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sírni látsz, törölgesd te is a szemedet.
– Jaj, hagyj nekem békét…
– Ugyan, légy férfiú! Te gyáva! Legalább mikor más is lát.
– Hiszen éppen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen jelenlétében vernek meg.
– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál könnyebb valamit elhitetni.
– De én ki nem állhatom azt az embert.
– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez egy férfinak! Ha én nagyleány volnék, bele tudnék bolondulni. – No, hát gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind valamennyi elbújhat Debrecentől a Port-Saint-Martinig.
A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a bárónémama társaságában.
A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett lábakkal, és szivarozott.
Czenczi baronesz előkelő mosolygással üdvözölte először a házibarátot, azután a mamát. S azzal mindjárt belépett „in medias res”.
– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, ami ma kettőnkkel történt?
– Nagyon kíváncsi vagyok rá.
– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és haláláról van szó, aki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt mondhatnám: tiszteletünkben részesül.
– Ugyan ki lehet az?
– A bárópapa.
– Ah!
– Igenis ő az, aki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes összegekkel; de aki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék meggyilkolva és kirabolva az útfélen.
A báróné meglepetve tekintett Diadém úrra.
– Ez kezd érdekes lenni – mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a tárcájából, s meggyújtva azt a réginél; aztán megkínálta a bárónét a tárcájával, az is kivett belőle egyet, és rágyújtott.
– Kérek én is egyet! – szólt Czenczi baronesz, s azonnal elfoglalt egyet a havannák közül, leharapta a végét, s rágyújtott a Diadém úr szivartüzénél.
– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol – mondá a báróné.
– Csak ezt a fokhagyma haut goût-t akarom egy kissé neutralizálni – szólt Czenczi baronesz, kettőt-hármat szíva a szivarból, s aztán odanyújtá azt Arnold bárónak.
(– Hagyj békét – suttogá Arnold –, anélkül is úgy kóvályog a fejem.)
(– Hallgatsz mindjárt? S szívod szépen ezt a szivart? Állj oda a kandallóhoz Diadém mellé, s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe, úgy, mint ő.)
– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a tudomásához?
– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk délelőtt…
– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?
– Azt az időt, amikor még az ember nem ebédelt.
– Akkor tinektek egy hét óta folyvást délelőtt van.
– Ejnye, hat már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?
– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való konyhapénzt, mikor elutaztam, s ti kicsaltátok tőle a második hétre való pénzt.
– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt. Itt a palotánk kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma. „Szegény nyomorultak!” mondám én testvéremnek. „Segítsünk rajtuk. Kérjük ki a konyhapénzünket a szakácstól, s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg azt magunk! Hiszen mi csak megélünk valahogy saját nagy dominiumunkban.” És úgy történt. Óh, ha láttad volna azokat a meghatott arcokat, amikkel a nyomorultak alamizsnánkat fogadták! Óh, ha hallottad volna azokat az áldásokat, amiket reszkető martírnő és három árvája rebegett felénk! (Valósággal hullottak a könnyei Czenczi baronesznek.)
– Te! A néma is?
– Eh, te szívtelen vagy! – mondá Czenczi, s azzal odament a mamához, durcásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja, hogy veszett el?), megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a mama zsebébe, ahogy szokás.
– Mármost nem mondom tovább. Ha koplaltunk, hát az is a miénk volt.
– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt, s már el akart szökni a háztól.
– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?
– No, hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és hová?
– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy nagyon megártott a rozsnak.
– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy meg tudjam különböztetni, melyik a rozs-, melyik az árpavetés.
– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának – mondá Czenczi baronesz, fölöttébb fontos arckifejezéssel.
– No, hát aztán? Elfagyott a rozs, vagy nem fagyott el?
– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.
– Azután! Hát azután?
– Azután visszatérünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer állt künn a műterme bejáratánál.
– Értsd: boltajtó.
– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.
– Most mondtad, hogy állt.
– Hát hiszen éppen azért állt, mert fölkelt. De ugyan, kérlek, mama, ne légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán csinálj amit akarsz.
– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?
– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az atelier-jébe, igen komoly közlenivalója van velünk. Én azt mondtam Arnoldnak: Eh, mit? Hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. – A jó ember örömében egy tál maceszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét, s egy csipetnyit megkósoltunk belőle. Akkor a derék férfiú minden alkalmatlan személyt eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonkahangon: „Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?” – Mi meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. „Úgy éljek száz esztendeig, amilyen igaz – folytatá a kitűnő ember –, ma kaptam a levelet, melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő meg fog felelni a kötelezettségének.”
A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős kisleány hogy találna ki magától ilyeneket?
– Jól van, jól, no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! – szólt közbe a bárónémama.
Czenczi ártatlan képet csinált.
– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy Rokomozer nagyon meg van indulva, és végtelenül érdeklődik a bárópapa iránt. – „Mert hát látja, báró úr – ezt már nem nekem mondta Rokomozer, hanem az Arnoldnak – mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol itt ezen a mi vidékünkön. – Amióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább mentek, akkor idejöttek ezek a sem ide, sem oda urak, akik csak adót egzekválnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám, ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!” – No, hát azt az Arnold érti, én nem vagyok beavatva a politikába.
Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott politikus lett őbelőle egyszerre!
– „Pedig hát a méltóságos bárópapa rendesen éjjel szokott utazni, nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a baronesz – ezt már megint énhozzám beszélte a Rokomozer. – Az elébb, alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér vagy micsoda? No, tudja, az a komédiámé, ki itt a bódéban szólót táncol. Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? Mivel szolgálhatok? Azt mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3 göbecset.
– Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs meg göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar meglőni vele? – Azt felelte hogy holnap útra készül a trupp, meg akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket az erdőben. – Sohasem hallottam én, hogy komédiástruppot kiraboltak volna életemben; hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen csavargó, szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle rablóbandakkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben a Rokomozernek sok tapasztalása van.”
A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a leány valamit, vagy csak képzelete leli meg hazudás közben a igazat?
– „Én azt hiszem – mondá Rokomozer –, hogy ebből a lőszervásárlásból valami gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, aki az éjjel fog hazaérkezni.” Tudod mit? – mondtam én erre Arnoldnak – nekem van egy jó gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két perc alatt készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám Rokomozernek. S a tiszttartónk, akinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza. Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.
Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! De Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: „Hát rabatt nélkül hazudjam én nektek annyit!”
– „Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot, Rokomozer.” Az öreg csak fejét lógázta, s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kívánságunkat teljesítse. A büszkeség pírja elfutotta arcomat. „Jó! Tudom, hogy mi kiskorúak vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, ami megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, aki spanyol grand volt és guadalaxarai herceg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni veszendőben. – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a kívánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk a megnyerendő művésznő számára.
– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! – dörmögé halkan maga elé a báróné.
Czenczi baronesz fidélis hányivetiséggel folytatta tovább.
– Tervünk a legpompásabban sikerült. Amíg én a foyerben a művésztársulat impresszárióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari színházunkban is bemutathassa rendkívüli produkcióit…
– Nem hágy ki semmit… – mormogá a báróné.
– Azalatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott egy perc alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szívét, hogy az semmi titkát nem bírta előtte többé megőrizni.
De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora szeladonnak nem akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a dolgot, s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy valamit mondjon.
– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)
Aztán ott maradt mellette, s fogva tartotta a kezét.
– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy őneki van egy kedvese, aki őket mindenütt kíséri. Tulajdonképpen parasztlegény, bizonytalan keresetmóddal, de akinek azért mindig van pénze elég. Az pedig most ott iszik és mulat a lacikonyhában. – Nekünk elég volt annyit megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. – A mama nincs itthon, a tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit tegyünk? Fogassuk el, azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a pandúrt meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem találtunk mi se pandúrt, se hajdút. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre. Ott ittak mind a ketten a lacikonyhában együtt a betyárral. Az pedig előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a kettőt.
– S ezek mind a valószínűséghez közel álló dolgok.
– A betyár ott táncolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a sátor alatt, s hetykén hívogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy ki mer vele egyet táncolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy, ime, ez azon ember, aki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra tekintettem. Elborult arcán olvastam a gondolatokat. „Menjünk oda hozzá!” mondánk csaknem egyszerre. „Én ezt az embert lefőzöm és leitatom” – mondtam én. „Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!” – mondá Arnold. (Fújd fel egy kicsit magadat! – súgá neki, a lábára lépve.)
– Nos, azután? – szólt a báróné, aki már kezdett jókedvre derülni.
– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkísérlettem a vad embert nyájas leereszkedéssel meghódítani.
– Táncoltál is vele?
– Ha azt láttad volna! Ejh, de pompásan táncol. Csupa tűz, csupa erély! Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a fickót. Hanem az a másik dolog nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteriaszámra a palackokat: nem bírtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: „Most már rajtam a sor: férfi dolga a többi”, s ezzel merészen nekiment a betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa acél! Kifacsarta a betyár kezéből a fokost, s azzal olyat vágott neki a karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős fiának merész föllépése által. – (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit, no!)
– Brava, bravi, bravissimo! – tapsolt a báróné kacagva, s ledobta az asztalról a lovagvesszőt.
– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! – mondá nemes pátosszal Czenczi. A báróné nem tudott hová lenni kacagtában.
– Mit? Te! A bátyád acélizmait vagy te a hazudozási talentumodat?
– Mindkettőt, édes mama! – szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére, s átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arcát és ajkait.
– Semmirekellők! – mondá a báróné. – Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehívatlak a vacsorához.
– No, hát ugye, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyújtsd karodat, Arnold. A szieszta után, ha a szupéhez való toalettemmel kész leszek, jöjj át értem, és vezess le.
Czenczi baronesz nagyon sokat adott az etikettre.
