VI. KI JÖN?
VI. KI JÖN?
A zúzmaráz ezüsterdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden gallyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zúzt, minden gally kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a gallyakat, mint a szomorúfűz ágait, aláhúzta a jégdíszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.
A vastag dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, ahol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.
Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik, s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.
Este van. Noémi meggyújtja a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát, és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé, s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik, s nyög, mint egy ember.
– Anyám – szól egyszer a gyermek –, hajtsd ide a fejedet, súgni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.
– Nem érti az azt, Dódikám.
– Óh, megérti bizony. Mindent megért. Hát mondd csak, meg fog Almira halni?
– Bizony meg, kedves kicsikém.
– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?
– Az Isten.
– Erős az az Isten?
– Mindenkinél erősebb.
– Még apánál is?
– Apának is ő adja az erőt.
– Meg annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.
– Ne félj, én nem engedlek elvinni.
– Hátha megöl mind a kettőnket?
– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.
– Almira is?
– Az nem.
– Miért nem?
– Mert ő állat.
– Hát az én kis pacsirtám?
– Az sem.
– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.
– De a mennyország magasabb, mint ahová ő tud repülni.
– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? – Akkor én inkább idelenn maradok az apánál, meg a pacsirtámnál.
– Maradj, szívem, maradj.
– Ugye, ha apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?
– A rossz ember elfutna őelőle.
– De hát mikor jön vissza apa?
– Még a télen.
– Honnan tudod?
– Ő mondta.
– S amit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?
– Nem, fiam, az mind igaz, amit ő mond.
– De hiszen már itt van a tél.
– Ő el is fog jönni nemsokára.
– Óh! csak Almira meg ne halna addig!
A gyermek fölkelt a kis zsámolyról, s odament a nyögő ebhez.
– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat a nyáron diófából; amilyet apa csinált minekünk. Minden ételből, amit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, aki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyúl a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.
Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez, s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, amit hozzá beszéltek.
Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.
Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:
„Még egyszer visszajövök s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, akit te szeretsz!”
Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, akit ő szeret?
Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint aminek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kísértet, aki előkerült a föld túlsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, ahogy Noémi mondá: „Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttük!”
Noémi nem gyönge szívű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!
A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.
Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre! Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.
Ahogy a sors akarja!
Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!
– Almira, mért nyögsz oly nagyon?
A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből, s nyakát felnyújtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de ami hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: – örömnek vagy haragnak hangja-e?
Az állat valakinek közeledtét érzi.
Ki jön?
A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?
Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.
Ki jön?
Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bír; Noémi felszökik a lócáról, jobbjával mellkendője alá nyúl, s a kés markolatát kezébe szorítja.
Ki jön?
Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.
Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. „Apa!” kiált fel Dódi kacagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára, és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.
A jövő percben egymás ölében vannak.
Mihály, Noémi, Dódi.
Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik, és meghal.
– Nem hagysz el bennünket többé! – rebegi Noémi.
– Ne hagyj itt bennünket többé! – könyörög a kis Dódi.
Mihály odaszorítja mindkettőt szívéhez, s könnyei csorognak a szeretett arcokra.
– Soha, – soha, – soha!…
