A fellázadt fiú
A fellázadt fiú
Amint Malárdy megszűnt alispán lenni, csoporttal jött rá a balszerencse.
Rangbóli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni felbomlás.
Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név kimérája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot; a fény, mely a Malárdy-kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely azt porrá tette.
Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte, családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.
A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely percben helyre teheti azokat.
Amint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté, megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a piacra összegyűlt adosságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?
S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett; nem olyan nagy úr, mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.
Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhírnek megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.
A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni, kezében volt a pénz, ami azokból hiányzott.
Malárdy sírt, midőn a derék asszony azokat kezébe adta.
– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség– szólt hozzá a nő vigasztaló hangon –, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyém is. Légy erős. Visszavonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van mögötte: az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat, s ami jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is; apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat, s nem szorulunk az Isten kegyelmén kívül senkire.
Malárdy megölelte nejét, és nem szólt semmit. Azután nagyon keveset szólt ő. Egész nap is elmúlt, míg valami szavát lehetett hallani. Igen türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi az ebéd, s felvette a ruhát, amit ráadtak, nem kérdezte: jól áll-e.
Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt, ha meglátogatta valaki, ott találta a sodródeszka mellett, amint nyújtotta a tésztát; délután rokkájánál ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a selyemszál, s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig elhallgatta volna.
Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind tudta tenyészteni otthon.
És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.
Nagyon szerette azt a fiút, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan ételekkel, amiket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, százszor is kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már, vajon nem történt-e baja.
Éppen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes fölfedezést Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja, s aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, amitől olyan halovány az arca. Óh, mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba a hosszú-hosszú fonalba, ami gyors ujjai közt egyre végighúzódott, mennyit hallott abból az üres perregésből, amit a gyors kerekes rokka egyre repülő, mégis egy helyben álló orsószárnya dalolt.
Egyszerre kocogtatnak az ajtón.
Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a munka.
– Tessék, be szabad jönni.
Malárdyné elbámult. Aki szobájába belépett, az nem volt más, mint Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat kiszalasztá kezéből. Kit keres ez ember ő náluk, a megbukott, az elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy András Malárdy küszöbét átlépje?
Bajcsy észrevette Malárdyné meglepetését, készen is volt rá.
– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony – szólt akkori szokás szerint, illendően kezet csókolva a ház asszonyának –, idejövetelem nem történik valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bízva, nem végezhető el sem levélben, sem üzenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább kincse veszélyben forog.
– A fiam! – kiálta fel ösztönös találékonysággal a nő.
– Igenis, a fia.
– Az Istenért, halkan beszéljünk: a férjem meg ne hallja!
– Az udvaron találkoztam vele, amint meglátott, visszafordult, s lement a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos kellemetlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is ebben a mi városunkban egy kötözködő bolond ember, aki hogy ezúttal a hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemesember: bizonyos báró Kadarkuthy Viktor.
Malárdyné ijedten taszítá el a rokkát maga elől.
– Az igazi Kadarkuthy – magyarázá Bajcsy uram; – bolond ember, tökéletes bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát, s azonkívül is minden embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott egy fiatal, ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is megmondani, hogy kit, de elébb másról beszélek. Kálmán úrfi bátran pártját fogta a durván bántalmazottnak, s a bárót rangjához mért oldalbaütésekben részesíté.
– Rettenetes! – kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre fel tudta fogni.
– Valóban megütögette a bárót, s az idáig rendjén van. A báró nem indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdául; ellenben indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hírneve nem ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál kardra hívogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék fiatalembert megcsúfolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.
– Boldogságos szent anyám!
– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kíván vele vívni; de nem tudom az órát és a helyet, hol és mikor. Mert akkor nem alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely színén mind a kettőt. De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a veszedelmes merészségről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke életét.
Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt köszönete.
– Azonban még nem ez minden, amiért idejöttem. Ama leányzó, kinek védelme miatt támadt az a viszálykodás, senki sem egyéb, mint nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.
– Mit mond?
– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila leányasszony közelébe, s az a nemes harag, mellyel ő a leány megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta emberszeretetből.
Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, mert érezni kezdé, hogy a balhír veszélyesebb fele még most következik.
– No, mármost tessék hozzágondolni a többit. Úgy hiszem, okos asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ezáltal igen nagy szomorúságot okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét. Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy-leány már elveszett egy Gutai-fiúval összekötve; most még egy Malárdy-fiú van, kit szülei nagyon szeretnek, és még egy Gutai-leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még – Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna mindkét családra nézve, ha a fátum ismét egymás által sújtaná. Én nem kevésbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem, mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös utat törtünk különböző erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt bizonyosan a sírba vinné. Amilyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, épp olyan csapás lenne az a Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse magát itt közbe. Szelídséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet vinni. Még talán nem késő.
A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát, és eltávozott. A háziasszony kikísérte őt egész az utcaajtóig.
Midőn ismét visszatért a szobába, férje ott állt előtte.
A halvány, összegörnyedt, reszketeg Malárdy.
A nő megdöbbent férje arcától, midőn rátekintett.
– Mindent hallottam – suttogá Malárdy a nyitott szobaajtóra mutatva.
A nő odament, és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már úgyis tudott mindent?
Malárdy elrejté arcát kezébe, mint aki sír, s keserűen hörgé:
– Rám mondta ezt a pap; rám mondta ezt is a pap.
Azután ismét szétterjeszté karjait, s szétnézett a levegőbe, mintha keresné, hogy kivel küzdjön meg, kivel álljon harcba.
– Ki bánt engem? Ki hozza rám ezt a veszedelmet, hogy a véremből való vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem vagyok úr, nem vagyok büszke ember; de még a fiamat is, még a fiamat is!
Azután ismét keserű elmélázásba esett, fejét lehajtotta tenyerébe.
– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiú, akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor nincs több, mint ez az egy.
Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e percben még jobban szorítsa szívéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harcot küzdött annak lelkében most, midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!
E percben éppen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája megismeré azokat.
Ő jön!
Azzal könyörögve tekinte férjére.
– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj félre, állj az ablakba, ne nézz rá.
Az ajtó nyílt, s Kálmán belépett.
Amint szüleit meglátta, arca egyszerre vidám kifejezést ölte, de meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.
Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálcáját, kalapját; félresimítá szép hajfürtjeit fehér homlokáról; megcsókolta halvány arcát, és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon
– Mi bajod? Olyan halvány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne titkold el előttem, édes, jó fiam, te.
Kálmán mosolygott, és szelíden felelt:
– Nekem? Semmi bajom sincs, kedves, jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted; nincs semmi bajom.
– No, de mégis. Mért vagy hát olyan halvány? Bizonyosan ez a rossz városi levegő árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édesatyáddal falura; ott kinn maradhattok egypár hétig; az neked jót fog tenni.
Kálmán elkomorult.
– Ma nem mehetek, édesanyám: a fizikum múzeumba új villanygép érkezett, azt fogják ma a tanárok mutatni, oda ígérkeztem.
– Óh, bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugas is virágzik, tele van jázminnal és jerikói rózsával, te úgy szerettél máskor az alatt üldögélni, dolgozni.
– Majd szeretni fogok ott lenni ismét, kedves anyám; de ma nem; most nem.
– Hátha én kimennék, engemet sem kísérnél ki?
– Holnap igen, kedves anyám, de ma itthon kell maradnom.
Kálmán újra fölvette kalapját kezébe, s szobájába indult.
Atyja egyszerre odafordult, s útját állta. Szigorú, merev arca, melynek szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjút.
– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni – szólt hozzá erőltetett szilárdsággal.
És megfogta fia kezét erősen.
– Mindent tudok!
Megdöbbentő volt látni, hogy ez eddig halvány arcú ifjú vonásai hogy elevenültek fel lassankint e lesújtó szóra, arca hogy pirult fel, fejét hogy emelte magasra.
– Úgy, jól van… – ezt felelé atyjának.
– Te meg akarod öletni magadat, hogy megölj engem.
– Az megtörténhetik – felelt vissza a fiú.
– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.
– De akit én szeretek – szólt az ifjú, s magasztos arcának ragyogása legdicsőbb védelme volt annak, akit bántottak előtte.
Malárdy arcán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép, férfias arcán, annyira, hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelően simogatva férje homlokát, s csendesen suttogá fülébe:
– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a leányt, ne szólj felőle rosszat.
– Igazad van. Igazad van – suttogá Malárdy, magához térve első indulatából. – Igaztalan voltam ahhoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani, Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele, aki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt: te, egy Malárdy, aki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én nemsokára leteszem azt már; kiben még egyedül van minden reményem, aki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen, rangtalan, ismeretlen eredetű személlyel; de ez mind semmi; te jól tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst: elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbehagyott, belém döfnéd az átok ördögszarvait egész a szívem mélyéig? Hogy azt mondanák az emberek, íme megalázták Malárdy Ferencet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon gyermekei, és kacagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj énvelem: ne törődjél azzal! Élek én vagy meghalok, megáldalak-e vagy megátkozlak? De gondolj arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek, és azok meg fogják vetni anyjukat, és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a porba vetette a bölcsőt.
Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó alattvalóját, akinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze. Hasztalan munka volt az is.
– Egy szavadat sem cáfolom meg, atyám; de szeretem azt a leányt; és szeretni fogom holtig.
Malárdy hevesen toppantott.
– S ha én parancsolom, hogy elhagyd!
Kálmán a legnagyobb nyugalommal válaszolt:
– Akkor először történnék meg az életben, hogy szavadat nem fogadnám.
Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.
– Kálmán, Kálmán! – suttogá a mostoha.
A fiú odalépett atyjához, és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően szólt neki:
– Ne beszéljünk ma erről atyám; ma nagyon ingerült vagy. Majd holnap.
Malárdy rámereszté fiára kísértetiesen kiülő szemeit; úgy nézett, mintha amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.
– Holnap ugye? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni akarsz, s holnap beszéljen veled, aki tud. Ugye ezt gondolod?
– Az meglehet – felelt az ifjú fagyosan.
– Az nem fog meglenni!
– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hírét, és most azt mondod, hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől, és gyáva legyen akkor, midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arc nem illenék a Malárdy-ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.
– Azok bátrak voltak ott, ahol kellett – kiálta közbe hevesen az apa –, ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük meggyőződéséért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát, melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte hatalmam, bezárom, és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, aki egyúttal bolond is…
Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:
– Tehetsz velem, amit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek, hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, amit egy rab tehet, hogy börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, minthogy azt felkeressem, akivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki megbocsátni azt, amit az ellen vétett, akit én szeretek. Azt pedig szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat; levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát őmellette, és felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte meghalni…
A mostoha látta Malárdy arcának szertelen elsápadását, látta, mint szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé, erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót, és a kulcsot eltette keblébe.
Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje: az nem szólt semmit; kalapját, pálcáját kereste, s neje kétségbeesett unszoló kérdésére, hogy hová indul, azt felelte:
– Azt én tudom.
***
Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendjén találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, aminővel makrancos kisfiúkat szokás megtörni, midőn annak élete forgott veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak, és túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.
Nem iparkodott őt többé engesztelni, nem beszélt hozzá; őrizte. Leült ismét kerekes rokkája mellé, és eresztette tovább az elszalasztott szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt volna a háznál.
Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, sohasem bántottak senkit.
Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már be is lépett az ajtón.
Csak úgy barátságosan, nem is kocogtatva, mintha a házhoz tartozó volna.
A háziasszony rábámult. Egészen idegen volt rá nézve ez arc.
– Mit akar az úr? Kit keres? – kérdé tőle kitelhető mogorvasággal.
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok – szólt az idegen, gőgösen billentvén egyet termetén, ami inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.
Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni. A rokkán ülő asszonyság nem ád neki valami magas fogalmakat a család rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad gondolja magában.
Malárdyné pedig éppen olyan neki való asszonyság volt, akinél jobban, ha egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.
A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal feljebb dugta a kapcsot, s akkor kérdezé:
– Az úr az a Kadarkuthy Viktor? Mit akar?
– Én vagyok az. Én keresem Malárdy Kálmán urat.
– Mért keresi?
– Egy kis beszédem van vele – szólt ez lovagkorbácsa gombját nyakravalójába dugdosva.
– Mondja el nekem; majd én átadom neki.
– Azt nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. Ez question d’honneur.
– Magyarul beszéljen, mert én nem értek másformán.
– Ez becsületbeli kérdés. Ő engem megsértett.
– Ha megsértette, menjen a szolgabíróhoz.
Viktor e szóra véghetetlen megvető arcfintorítást csinált, amiben vastag ajkai különösen segítségére voltak.
– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy Kálmán úr?
– Azzal nem beszélhet az úr.
– Nem beszélhetek, miért nem?
– Mert én nem engedem.
– Furcsa! Asszonyság nem engedi. De én akarok vele beszélni.
Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról, s a szép fehér lent levette róla.
– Nem beszélne az úr egy kicsit lassabban, ha szépen kérném?
– Éppen nem. Engemet megsértett az úrfi, és én elégtételt akarok kapni.
– Elégtételt? No majd mindjárt.
Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecskerokkája volt, a guzsalya esztergályos munkával cifrára kikanyargatva, felül elefántcsont gombbal, alul hasonló srófolóval.
Ezt a cifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék matróna, s még egy párszor kérdezé ezalatt: „Elégtételt akar az úr kapni, elégtételt?”
Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet, s eléje állva a vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:
– Azt mondom mármost az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s akkor aztán mehet elégtételért akár a Poncius Pilátushoz!
A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közül hiányzott az a pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harcias asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rettenthetetlen vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három lépéssel végiglépve a folyosót, iparkodott menekülni az utcára; s ott is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült szittya amazon a guzsalynyéllel, s üti a meggyszín frakkot hátul.
Amint azonban a szegleten bekanyarodott, az ablakot belül megzörgette valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifjú franciául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.
– Demain, sur l’île. Je suis prisonnier aujourd’hui.
– J’y suis – mormogá vissza az üldözött lovag, s futott, amerre kevesebb nép volt az utcán.
