A furcsa ember

Teljes szövegű keresés

A furcsa ember
Borkúton vagyunk.
Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.
Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlenegy kút van a falu végén, amiből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka alattomban teletölteté a kutat borral, s másnap gyönyörű mulatsága volt aztán, amikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élőlény tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előrevitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal mellett, a bornyúk balettot jártak, s az egész faluban olyan lárma, éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd minden gombot lenevetett a mellényéről.
Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.
A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani. Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.
Az a konvenciója volt az összes emberiséggel, hogy őt bosszantsa, tréfálja minden ember, aki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, aki legjobban tudta bosszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a represszáliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.
Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, akivel teljes életükben mindig bosszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször bosszantotta őt Viktor azáltal, hogy született, mikor ő ki nem állhatta a gyermeksírást; később kisgyermek korában amint egy új ruhát ráadtak, azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokrócból varratott neki ruhát, abban kellett neki járni; nyolcesztendős korában azzal bosszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal bosszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni. Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt. Azután elküldte őt a báró Bécsbe neveltetni, de nem adott neki zsebpénzt. A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett valami uzsorást; a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta onnan magát. Azután a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten egy zugügyvédet, aki beperelje a bárót Viktor anyai örökségéért: lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a bárónak elég: ha tudniillik a bosszantásban mulatságát találta. A zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben leledzik, hogy ateista és manicheus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős, bevádolta blaszfémiával, crimen laesaeval, actus majorissal, s egy időben csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öregúr sequestrumot kapott, s először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen több aduja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt több tizennyolc évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre, s soha felé sem ment többet az apjának.
Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy kis tréfát. Hogy fog az neki tetszeni?
Megismerte Gutai Lőrincet, ez éppen tervéhez való fiú volt. Zseniális és könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifjú életében támadt pillanatnyi zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt elhitetni ismerőseivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcéves kora óta nem látták; gyermekek nagyon megváltozhatnak.
A szerencse is kedvezett neki, sohasem találkozott Lőrinc olyan emberrel, aki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgysem sok ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, ahová őt a báró magával hordta.
Amint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa erősen megijeszté, amint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát mutogat be, sietett haza, és felkereste az apját; aminek, mint tudjuk, az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát, s becsukatta mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfán többet nem nevetett az öregúr, mint ezen. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes Abaúj vármegye tömlöcében, míg az ál Viktor helyette udvarol a delnőknek, s járja a háztűznézést.
Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrinc szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldjétől, iskolákat járva, nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.
Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.
Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott verseit el szokta szavalni, mikért a társulat tagjai mindig egyhangúlag magasztalták.
Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a Hyppocrene üléseire, pedig minden másodnap benn volt a városban.
Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog többet odamenni, mert atyjának megígérte, hogy több verset nem ír, s felhágy a poézissal.
Thaddeus addig vallatá az ifjút, míg az elmondá neki e lépése okait, mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint plagiátort mutatva be őt, egy olyan művel, amit ő sajátjának hisz most is, s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más, meg kell őrülni bele.
A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a lángesze, hogy mikor egy prédikációt meghallott apjától, azt az ebédnél elejétől végig elmondta.
Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egypár sor írást, de ne olyat, aminőt felszólításra ír, hanem aminőt véletlenül elhágy.
Kálmánnak sikerült Lőrinctől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt elvivé Thaddeusnak.
A lelkész megismerte fia írását; ahogy Kálmán beszélt róla, az alak is csalhatatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő délceg termete és gyönyörű arca. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel. Ime feltalálta fiát.
És úgy ment Malárdy kastélyába még aznap este. És akkor már későn érkezett.
Gutai Thaddeusnak az a spártai ötlete támadt a történtek után, hogy fiát, az ország-világcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak visszaadván szabadságát, ami által teljes igazság lesz szolgáltatva annak a pogány istenasszonynak, akit bekötött szemmel festenek, akinek a nevét még mai nap sem restellik az emberek fejükben tartogatni, nevezvén őt Nemezisnek, és képzelődvén felőle.
Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, akit a poéták neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltűnni, s miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halásszal együtt, megsiratá, és megbocsátott neki, ahogy szokás azoknak megbocsátani, akiket már eltemettünk.
És valóban Lőrinc el volt temetve jól mind rá, mind a világra nézve, mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.
A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.
A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert, mely egészen a kastély udvaráig tart, úgyhogy sokszor a szarvasok betévednek az istállóba, s eleszik az abrakot a lovak elől.
Az út a vadaskert mellett halad el, mely magas palánkkal van kerítve.
Amint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett elhaladna, egy különös társasággal találkozék, mely állt tíz személyből, kik közül kilenc kopó volt, egy pedig ember.
Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi, alacsony, ötvenéves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, aminek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűlt róla; a kabát gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebei is leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér cérnát.
Valami jámbor pecér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát. A kutyás ember arca még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége felől: a kis, bozontos, szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint előlről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, piciny tömpe orra volt és semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-öt hegyes szál, azután megint semmi, megint egypár szál, a szája pedig féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú, fedetlen makrapipa által.
Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot azokkal az eltorzult vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.
A tisztelendő úr dacára a rátekintő mosolygásnak bátor volt a furcsa férfit megszólítani:
– Áldást, békességet, kedves atyámfia az Úrban.
– Hosszú kolbászt, rövid prédikációt – volt a furcsa válasz.
– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajon jól megyünk-e ezen az úton őnagysága kastélyához?
– Dehogy mennek – szólt a furcsa ember –, hisz ez egyenesen a kapunak visz.
– Tehát éppen jól megyünk.
– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró meg a bolond vendégek célba lövöldöznek a kapuba pisztollyal, s könnyen bele találnak lőni abba, aki belép.
– Ejnye, azt bizony nem helyesen cselekszik.
– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utcáról okos ember, hanem a kertnek kerül.
– De mi arra nem tudjuk az utat.
– Hát hiszen majd elvezetem én.
– Ugyan, ha lenne olyan jó…
A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a gyepfűt, s anélkül, hogy kérdezné tőle, vajon beleegyezik-e, félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon keresztül a vadaskertbe.
– De hiszen, kedves atyámfia az Úrban – szólt Thaddeus úr megdöbbenve – itt semmi út sincsen.
– Nem tesz semmit, tudom én a járást – felelt vissza a kis gnóm, s a lovak közé vágva az ostorral, belevite a szekeret a sűrűbe.
No, ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel keresztülvágtatni, ahol minden percben tekervényes fordulatokkal lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.
A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert attól félt, hogyha most visszakéri a gyepfűt, soha ebben a világi életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen keresztül.
A furcsa ember pedig a legnagyobb biztonsággal hajtott tüskön-bokron keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, amikből ki nem lehetett látszani, egy helyről éppen egy vaddisznót ugratott fel a tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik kocáját elgázolta a kerék. Másutt éppen egy nagy, bekerített mezőségen vágtatott keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és virágot, s keresztültörve a vékony rácsozatot.
– No, ha most itt egy kertész meglát bennünket – gondolá magában rettegve Thadeus úr –, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket mint tolvajokat, rablókat; mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre az emberre?
Ahol van ni! Most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, amelyen nincs híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.
– Mit fogunk itt tenni? – kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a vakmerő Automedont.
– Semmit sem – szólt az nevetve –, csak fogózzék meg, tisztelendő uram, a lőcsbe.
Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül tömérdek rucát és kócsagot, s amerre legszélesebb volt a víz, akár volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is elveszté felebaráti türelmét.
– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem volna barátság.
– Nem kell félni – szólt vissza mosolyogva a furcsa ember.
Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a tulajdonképpeni angolkertbe jutottak, s itt már rendes, csinált utakat lehetett találni. Annál rosszabb; a csinált útra érve a furcsa ember a lovak közé cserdített az ostorral, s vágtatott, mint a veszedelem. Márpedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, amit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kaviccsal rakva, amikben a kerék fertelmes árkokat húz végig, s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, amik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengellyel úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortenziás cserepe, ahány, annyifelé gurult szét.
A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsza alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, aki különben el volt készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül-kasul utazást angolkertjén kimentse, amennyire lehet, a hibát magára vállalja, s a tett károkat megtérítse.
Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátos alakja mind a négy oldalán homlokzatot képezett, úgyhogy tulajdonképpen mindenütt „elöl” volt neki. Ez a parkra nyíló éjszaki homlokzat olyan különös bejárattal volt ellátva, hogy a földszinten nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak, tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonóhíd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a keleti és déli homlokzatok ajtajai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat oszlopos tornáccal, üveges verandával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat vasajtója a pincébe vezetett le.
A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a gyeplűt a kocsis kezébe, s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait, s adjon nekik szénát meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki egyszerre kilenc kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot terjesszen közöttük, elkezdett nekik hízelgő füttyöket hányni, amivel azt nyerte, hogy a konfidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról ráágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppancsaival a fényes reverendán, ami a jó tisztelendő urat a legnagyobb zavarba hozta.
– Takarodnak kendtek haza! – kiálta ekkor rájuk a kis, ragyás ember, s apró szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét, s földnek eresztett füllel cammogott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, felemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.
– Mit mondtam! – hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek szépen, ahová küldve voltak. A kis, furcsa férfi most nyájas arcot iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előrebocsátá őt a hágcsón.
– De vajon őnagysága, a háziúr nem fog-e megharagudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?
– Sohase törődjék vele, a vén bolonddal – vigasztalá nevetve a kis csoda –, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, aki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék bátran előrekerülni.
Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal. S amint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:
– Erős várunk nekünk az Isten!
– Mit látott tiszteletes uram? – kérdé a háta mögött jövő kis ember. – Tán az ördögöt vagy a háziurat?
Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, ahol egy gyönyörű szép, nagy fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe valami bolond bogár belerepült.
A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került.
– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a láncát. Ne féljen semmit, tisztelendő uram.
Azzal odalépett a medvéhez, s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté azt másfelé fordítani figyelmét.
– Hát kend mit csinál itt megint?
A mackó az első érintésre gorombán felkapta fejét, s egyik roppant talpát rátette a kis ember karjára.
– Az istenért, most mindjárt összetépi! – gondolá Thaddeus, kinek a vér fejéből talpába, s onnan meg visszaszökött egy perc alatt.
A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta, s komikus fortéllyal iparkodott az egyik szemét behunyva tartani, s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére.
– Kend szemtelen gazember – szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. – Kend megint elszakította a láncát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb láncot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyellje magát.
Mackó úr morogva hajtotta félre a fejét.
– Hát ez a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én velem konfidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.
Mackó csendesen levette tenyerét a férfi karjáról.
– Menjen kend vissza az odujába, s húzza be maga után az ajtót.
Mackó úr valamait mordult közbe.
– Micsoda? Még visszafelelgetünk? Még a körmeit meri kend nekem mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végighasítja kend, bevarratom, s megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat.
A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ezalatt elhagyta dacos állását, s töredelmes bűnbánattal húzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyihogva, naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek.
– No, elhiszem – szólt hozzá a férfi; – kend nem oly rossz ember, mint amilyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék haza a házába, s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem; aztán itt van egy kis cukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.
Mackó e szóra egyszerre vidám arcot öltött, leguggolt két hátulsó lábára, s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, amit a mackó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével, utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, ami hasonlított a köszönéshez; s azzal szépen lecammogott a lépcső alatti ketrecébe.
Thaddeus úr nem állhatá meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze.
– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal – szólt a kis ragyás. – A bolond báró minden állatával tud beszélni, s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, aki előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha magyarul beszélnek, kihallgatja őket, s ha megtudja, hogy vadászni akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen.
Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a nagyságos báró úr barmai főinspektorának.
– Mármost tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre kerülni – szólt a furcsa emberke; – bízvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb vadállat nincs a háznál.
A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott (pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem zár), s belépteté rajta Thaddeus urat az előszobába.
Az ajtó belülről is egészen sima volt, s amint becsukódott hátuk mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképpen megy ő itt ki, ha arra kerül a sor.
Átellenben ismét egy hasonló, kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr vezetője annak is csinált valamit, amitől az rögtön félrefordult a sarkából, s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő szerszámokkal.
Ebből most oldalvást nyílt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diványterem volt, alacsony khasmír kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.
– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül keresztül-kasul járkálunk a szobáin? – szólt végre helyes aggodalmát nyilatkoztatva Thaddeus.
A kis gnóm hangosan nevetett.
– Vigye ördög a nagyságos urat; ha nem tetszik neki, tegyen róla!
– De kedves atyámfia az Úrban, ha meg találná hallani…
– Bizony félek is én tőle; itt van a benyílóban, tessék besétálni hozzá.
Thaddeus komolyan meghökkent.
– De kérem, bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem énhozzám, sem őhozzá.
– Ne törődjék vele, csak olyan dibdáb ember az, mint én magam.
– No kérem – szólt kifakadva Thaddeus úr –, már elég volt a szemtelenkedés! Akármi konfidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt kikérem magamnak, hogy énelőttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül beszéljen, hanem adja meg azt a dekórumot, ami őt rangjánál fogva illeti.
A kis ragyás hallatlan kacagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez etikai kifakadása felett.
– És most menjen be, és jelentsen be a nagyságos úrnak.
– Igazán bejelentsem? – kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette orcáját, itt piros lett, ott lilaszín.
– Komolyan mondám.
– No, hát bejelentem.
A kis ragyás eltűnt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán stóláját, görbe fésűjével hátrasimította gazdag ősz haját, s összeszedte testi-lelki erejét a találkozásra; amidőn a kis ragyás újra felnyitá előtte az ajtót, s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró úrnak.
Thaddeus úr belépett.
– Ott ül ő kegyelme; – szól a kis ragyás egy életnagyságú arcképre mutatva a falon, mely senki sem volt más, mint ő saját maga azzal a ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel, fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó staffage-zsal maga körül; ő tulajdon maga, az öreg Kadarkuthy báró (a képet kétszáz aranyért festette egy hírhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani, hogy maga az eredeti, amiről festette, kabátostul nem ér többet másfél márjósnál).
Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most, mit a joviális házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét, s szívesen megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:
– Megbocsásson, jó tisztelendő uram, azért a kis tréfáért, s mármost hozta Isten, beszéljünk másról.
– De kérem alássan, én illetlen szavakat mondottam nagyságodnak…
– Köszönöm alássan; rászolgáltam, zsebretettem, nem vesznek kárba.
– Azt mégsem kellett volna…
– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.
– Kérem, nagyságos báró úr, az én idejövetelem oka nagyon messze van minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.
A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog komolyodni, s elhalt száján a szó bámulatában, amidőn az még vidámabb lett e nyilatkozatra.
– Gutai Lőrinc atyja – tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon a lelkész.
A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a tisztelendő úrtól, azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higgye el a tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.
A tisztelendő úr egy szóval sem mondá, hogy nem hiszi.
– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat – szólt Thaddeus –, nekem senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zúgolódhatom Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én volt az a bolond, aki azt nem tudtam megbecsülni. Nagyságod tudja, hogy fiamról beszélek, meghalt fiamról.
– Meghalt fiáról! – kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a kacagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember vagyok, de nem nevetek.
– Azt ne is tessék cselekedni – szólt Thaddeus. – Egyetlenegy fiam volt; deli termetű, lángeszű, jószívű. Isten felruházta őt minden tulajdonnal, ami dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem, mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám ahelyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni, ahelyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosak átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiából kerülnek ki a legnagyobb semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; a mi fennhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn elhitettük önmagunkkal, hogy mi népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva. Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betűt le tudja írni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban, mint az úr a parasztot; mi dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik címernemes, mi zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjúkor apró tévedéseinek, és nem engedünk szívünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk, ha Isten azt a szívet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember örömét, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh, uram, ezt a bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; ami itt belül marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim előtt; egy karnyújtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy perccel hamarább kellett volna utána kezemet kinyújtanom, és nem halt volna meg. Kerestem fél óráig a vízben, és nem találtam reá; és akkor hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bűnhődéstől, gyalázattól menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.
– Óh, én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom.
– Kérem alássan.
– Még egyszer azt mondom. Minek volt kegyelmednek a Malárdy-házhoz menni?
– Hogyan, uram?
– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni, együtt mind a kettőt Sáros vármegyébe feljönni; itt aztán majd az én gondom lett volna, hogy a gubancos csomót kioldjam szépen; ehelyett kegyelmed nekiáll Nagy Sándor kardjával, s kettévágja az egész szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?
Thaddeus mindenre készen volt, csak ilyen beszédre nem.
– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarcos játékot végigjátsszék.
– De hát miért nem? – szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. – Volt valakinek az ellen valami kifogása? Ártott valakinek? Kegyedre nézve úgyis el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt elégedve, a leányzó szerette; az ifjúnak is tetszett, az egész világ tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele, ha nem minden úgy ment volna, ahogy elkezdődött?
A nagy filozófus a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát; szofizmákkal őt nem lehetett megszorítani.
– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, akinek igenis nagy kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.
– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kacagok, megbocsásson, tisztelendő uram, már nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: – hahhahahó! Így mármost igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára. Tehát a fiamért skrupulózuskodik tisztelendő uram?
– Kinek nevét egy kalandor bitorolta…
– Köszönje meg neki, hogy becsületet szerzett nevének.
– És aki most méltatlanul ül gyalázatos börtönben.
– No, csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott méltatlanul. Higgye meg, hogy nagyon jó helyen van ott.
– Nagyságos uram, ez kegyetlen tréfa az atyától.
– Nono, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa; tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én fiamról, beséljünk a kegyedéről.
– De én éppen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és helyrehozzam azt, amit az én fiam vétett ellene; amidőn ő e vétkéért nem lakolhat többé.
– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaúj megye tömlöcéből? Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon a jó barátságos helyen, amíg engem ki nem harangoznak a világból, azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.
Thaddeus egypárszor borsózni érezte a hátát, amint e hideg cinizmus ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt, s közel volt hozzá, hogy a nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán, s nyugodtan tudott felelni.
– Uram, midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn meghallám tőle, mit vétett, midőn megtudám, minő igazságtalanság történt őmiatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjúval, akkor békjót vetettem kezére, s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozom őt a méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket, s a vétkest hagyom a bűnhődés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.
– Igazán azt tenné, ha fia élne? – kérdé a kis öregúr impertinensül himbálva magát sarkain, s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.
– Azt tenném.
– No hát nem is fogja azt tenni – kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve zsebéből hirtelen kirántott kezével.
Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van dolga.
– Lássa, tisztelendő uram – szólt a báró, beledugva hüvelykujját a tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon –, kegyelmed saját szavaival mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló, nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjút bedugni egy penészes tömlöcbe; kegyed az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi! és mégis énfölöttem szörnyűlködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni, hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba fickót, aki soha semmi jót nem tett a világon, akinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még mostani állapotomban is dehonesztáció, becsukattam egy kis neki való leckére; ami pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti, nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképpen én nem is ismerem azt a léhűtőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja, hátha nem is ez az? Legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg, mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az apák és a fiak között.
Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű kalapját, palástját karjára ölté, s mutatta, hogy menni akar.
A báró megfogta a karját.
– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már ez a harag? Hiszen, ha kívánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a tömlöcből. No, ugyebár azt akarja?
– Nem tagadom.
– De lássa, azt ne cselekedje! Az bolondság, az nem tudományos férfihoz illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mitológiát; tudja belőle Epimetheus históriáját, meg a Pandora szelencéjét; no lássa, ilyen Pandora szelencéje az, amit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon Epimetheus példájából.
– Én csak Krisztus példájából kívánok tanulni – szólt Thaddeus, kivonva kezét a báró úréból.
Kadarkuthy útját állta, s nem eresztette ki az ajtón.
– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik. Aki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, aki egy bepecsételt levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, aki egy gyilkost, gyújtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint aki az én fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan, meg fogom siratni én, de senki sem fogja jobban megsiratni, mint kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…!
A furcsa kis ember összetett kézzel, s valódi buzgalommal könyörgött Thaddeusnak, ami őt csak még furcsábbá tette. Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát tömlöcbe adni azért, amit mások ellen vétett; de szívében megsiratta; de együtt szenvedett vele; hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát azért, amit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az meghaladta a gonosznak azt a mértékét, amit puritán érzelmei képesek voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat megmagyaráz, s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött szörnyűlködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.
Thaddeus még egyszer ajánlotta magát, és komolyan mutatta, hogy menni akar.
– Csak még egy percig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok mondani (egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a másikkal bizonyított) – lássa, engedjen magának egy okos szót mondani: hátha én adnék a sárospataki kollégiumnak negyvenezer forintot?
– Micsoda? – szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit akar ez megint.
– Meg egy szép arany billikomot ezüstkorsóval a k…i úrasztalára.
– Mi oknál fogva?
– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliotékám is, nevezetes tárgyak fizikum múzeum számára.
– Nagyságos uram, én nem értek semmit.
– Hát én ezt mind odaajándékoznám a k…i nagy gimnázium számára, ahol tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az eklézsiának.
Thaddeus mind jobban bámult és nem értett.
Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az árlejtést.
– Holtom után pedig fundációt hagynék három tanszékre, ahová azt tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…
– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép ígéret? Én nem tudom felérni.
– Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, ahol van.
Thaddeus úr erre már komolyan felpattant:
– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, akit meg lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?
– Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előmeneteléért.
Thaddeus puritán büszkeséggel felelt
– Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazságtalan tettnek!
– Gondoljon tisztelendő uram a nemes célra. Ajánlataimban nem saját hasznát mellőzi el, hanem a közösségét; az egyház, az iskola jóvolta az, amit kínálok tenyeremen nyújtva, s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig hiszen, amit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis tanúbizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot, mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog ötven. Hát van ebben valami?
– Nagyságos uram! Nálam a cél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben, erősek a szűkölködésben, s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a tűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.
Kadarkuthy bosszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá Thaddeus kezét.
– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam legalább egy napig.
– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat, melyben kötelességemet tenni mulasztanám.
– Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsisát leitatták ezalatt?
– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem idegen ez előttem.
– No, azt mégsem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg befognak. No, üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen barlangomat.
Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és felkacagott.
– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm be Kassára azt, aki a fiamat ki akarja a tömlöcből szabadítani. Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.
Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon.
Néhány perc múlva visszajött; akkor egészen komoly volt az arca; még hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.
– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?
– Mondám.
– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, íme nézze, itt van egy levél. Öt fekete pecsét van rajta; ez a levél foglal magában valamit, ami tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; iszonyú nagy, számokkal ki nem fejezhető, mesés nagyságú kincs – a Dárius kincse. Az ebben a levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen boldog általa; de mármost neheztelek kegyelmedre, és nem fogja azt tőlem megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k…i lelkészi hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy amidőn elhozza a nagy kaszás gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa, hogy egy bolond ember jövendölése szerint halála óráján volt legboldogabb; addig tessék szenvedni velem együtt, amit az élet oszt kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.
Thaddeus meghajtá magát, s egy percig sem gondolkozott tovább a mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember fejéből származnak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages