A furcsa ember hagyománya
A furcsa ember hagyománya
Malárdy Xavér Ferencet látták az emberek hajadonfővel végigsietni az utcán.
Valami hiányzik a fejéről, talán a fejéből is?
Mi lelhette? – gondolá mindenki, aki utána nézett; hát még midőn látták őt megállni Gutai Thaddeus ajtaja előtt, azon férfinak ajtaja előtt, aki ujjával keresztülmutatott a nagyratörő férfi útján, és az elbukott ez ujjnak árnyékában.
Valóban benyitott az ajtón, és belépett rajta. Ki hinné, ha szemeivel nem látta volna? Ott felkeresé a lelkész szobáját: az zárva volt, zörgetett rajta; belülről kinyitották. Az elforduló ajtó két halvány arcot mutatott be egymásnak: Malárdy és Thaddeus arcait.
Mind a két férfi ősz volt már, mint a hattyú, mindkettő összeroskadt termetű; de amint egymással szemközt állottak, egyszerre kiegyenesedett mindkettő termete; átváltozott mindkettőnek arca; a nemes úr a gladiátor szobraként magasult fel, ki végső erejével jött ki a cirkusz fövenyére, vitézségének puszta emlékében bízva; nagy kopasz homloka annyi büszkeséget tudott még viselni; míg az ősz pap, hosszú, kétfelé omló hajával, úgy állt vele szemközt, mint egy agg oroszlán, akit még egyszer fölvertek fektéből, s ki még egyszer fölemeli fejét szabad berkeinek oltalmazására.
Csak az első pillanat volt az, csak az első szemtalálkozás hatása: a két férfi egymásra nézett, és eszébe jutott mindkettőnek, hogy ő apa; és az a gondolat letörte őket, jobban, mint az idők tették, ők nem fognak egymással küzdeni többé.
– Elvégeztetett – szólt rekedt, alig hallható szóval Malárdy a paphoz, midőn szobájába lépett. – Elvégeztetett – ismétlé újra a kiszenvedett megváltó végszavát. – Beteljesült rajtam minden átkod. Ott fekszem, ahova sújtottál, a porban. Most jer, és feküdjél mellém te is.
A nemes úr alig bírta magát tartani a lábain, Gutai egy széket tolt elé, hogy üljön le; nem fogadta el.
– Nem, uram, lássad, hogy tántorgok előtted, meglehet, hogy le is fogok roskadni. Meglehet. Te akkor se emelj fel; lesz okod magadnak is elesni. Kiittam a keserű poharat fenékig, az utolsó cseppig; azért jöttem hozzád, hogy megmondjam, íme örülj.
– Hogyan örülnék én a bánatos arcnak? – kérdé szelíden a lelkész.
– De örülj az enyimnek. Kívántad, hogy ilyen legyen. A te kezed sújtott, a te füled örüljön a jajdulásnak. Kívántad, hogy meg legyek alázva – megalázott embert látsz bennem; szegénynek óhajtál, az vagyok. Tiszteletben töltém egész életemet, gazdagságban, úri jólétben; házakat építék, kerteket ültettem, nyomorultakat segíték fel, kórházakat alapítottam; és most késő vénségemben tanulom ismerni, mi a nélkülözés. Házaimban idegenek laknak, kertjeim bokrai közül ismeretlen arcok tekintenek ki rám, a szegények, kikkel jót tettem, nem ismernek rám, nehogy visszakérjem tőlük, amit adtam, s megeshetik rajtam, hogy végső nyavalyámat majd abban a kórházban fekszem végig, melynek alapítói közt az én nevem áll legfeljül.
– Óh uram…
– Mit sem tesz: ezt nem érzem már; de megütötte az átok gyermekeimet is.
A főúr hangja itt szokatlanul reszketni kezdett: szünetet kellett tartania, hogy tovább folytathassa.
– Volt egy szép leányom, akit lelkem büszkeségének tartottam; most nincs. Ki tudja, hová lett? Mely parton temették el hideg tetemét?
A lelkész eltakarta arcát kezével, s halkan suttogá:
– Nekem is volt egy fiam…
– Ugye a fiú még kedvesebb, mint a leány? Abban találtam én is vigasztalást; még maradt egy fiam; derék, jószívű, eszes gyermek; most már felnőtt ifjú; akárki büszke lehetne rá; én is az vagyok.
– Méltán – szólt közbe a lelkész, ő ismerte legjobban az ifjút.
– Kegyelmed ismeri őt. Akaratom ellen sokszor találkozott vele ama társaságban, ahol okos emberek verseket szaporítanak. Ha látta őt, ha beszélt vele, tudhatja, mi szelíd, mi engedelmes fiú volt ő; nem sértett soha senkit, kitért a haragvók útjából; sokról le tudott mondani; kevélységet, dacot, haragot nem tartott szívében. Ugye ilyen volt?
– Valóban az volt – helyeslé a lelkész.
– Mai nap a szelíd ifjú nekem, atyjának, a rettenetes Malárdy Ferencnek, ki míg százezer ember ura volt, ellentmondást nem tűrt, s midőn egyetlen ember ura maradt, fiáé, arra maradt minden hatalma – nekem mondá azt, hogy szómat nem fogadja, hogy kitagad szívéből, és tenni fogja azt, amit ő akar.
Thaddeus a kétkedés bámulatával tekinte a beszélőre.
– És tudja-e kegyelmed, hogy mit akar? Meg akarja magát öletni egy verekedő keze által, aki tízszerte ügyesebb és erősebb, mint ő. Párbajt akar vívni az én tilalmam ellenére, olyan párbajt, ahol egynek halva kell maradni, és az ő lesz, aki ott marad, és én nem tudom őt megszabadítani, mert azt mondja, hogyha ma nem, évek múlva is fel fogja keresni azt az embert, és én elhiszem, hogy azt fogja tenni.
– Irtózatos!
– Nem az az irtózatos: hanem az, ami ezt okozza. Egy este nyilvános utcán meg akart csókolni egy korhely egy fiatal leánykát; az én fiam védelmezte a lányt, a bántót megsértés az a bántó volt pedig Kadarkuthy Viktor.
– Ismét ő?
– Nem segítene semmit a veszélyt a hatóságoknak feljelenteni; mert Kálmán keresné fel amazt, mert Kálmán meg nem bocsáthatná neki azt soha; mert ő szereti azt a leányt, akit bántott a korhely.
Thaddeus agyában zavarodni kezdtek az eszmék.
– Nem értesz-e még engem? – kérdé most fölemelt hangon Malárdy. – Nem tudod-e még most sem, hogy miről beszélek? Nem tudod, ki volt fiamnak szerelmese?
– Hogy tudnám én? – kérdé Thaddeus csodálkozva.
– Óh, tudós ember! – kiálta fájdalmas gúny hangján a nemes úr – a ház ég fejed fölött, és te nem érzed melegét. Az a te leányod, Lila…
A lelkész arca fehér lett, mint a fal. Elég lélekerővel bírt nem szólni semmit; nem sóhajtani; de a nyíl talált. Hűtlen, hálátlan a szerelmes leány azokhoz, akik őt legjobban szerették, szüleihez; nem kérdi, kit szeressen, tőlük, s nem mondja meg nekik, hogyha szeret. Keserű iróniája a sorsnak! Gutai Thaddeus átkot vetett Malárdy Ferenc gyermekeire, s saját szerettei, fia és fogadott leánya kezet fogtak azokkal, hogy ők is osztozzanak abban.
És a balsorsnál, mely e szerelmet követte, sokkal inkább fájt Thaddeusnak az, hogy az ő növendékei oly közönnyel vannak hitük iránt, hogy nem gondolnak arra, milyen rettentő űr van azon a téren, ahol Malárdy a fatemplomot lerontatá, mely Malárdyt és Gutait, a két hitfél fejét, egymástól elválasztja; hogy mily átkozott tusa harcoltatott annyi éven át vérrel, könnyel és szenvedésekkel egy erős meggyőződésért; hogy ezt elfeledték a gyermekek; az apák még benne éltek, a gyermekek már nem értik.
Béke volt már a két fél közt; vallásért nem haragudtak az emberek többé egymásra; a szerető szívek nem kérdezék egymástól: „Pápista vagy-e vagy kálvinista?”
Gutai Thaddeus szomorúan néze Malárdyra. Gondolá magában: „Mi ketten fölöslegesek vagyunk a világon”.
Az Isten intése világot adott az agg lelkébe. Annyi éven át nem látott, és most kezde látni.
Ez új fény azt mutatá neki: „Ti harcban éltetek egymással, haragot támasztottatok az égbe vezető út miatt; íme, én szerelmet támasztok a haragból, és ez vezet az üdvösségre”.
– Elvégeztetett! Valóban elvégeztetett – mondá Gutai Thaddeus; és azután még egyszer elmondá azt a szót, és azzal hanyatt esett végig a padlón.
Az emberek az utcán megint látták végigfutni hajadonfővel Malárdy Ferencet, az elöl-utól találtaktól kérdezgetve: hol lakik itt egy orvos vagy borbély, a lelkészt megütötte a szél. Pedig, én Istenem! Milyen jól tudhatta a városban a járást; hiszen uralkodott benne mennyi ideig!
Csakugyan talált is egy orvost valahol, azt vitte sietve érvágó eszközeivel a lelkész lakára.
Mire odaért, már akkor eszméleténél volt Gutai. Mintegy öt-hat férfi volt jelen szobájában, az egyház alsóbbrendű szolgái; ágya lábánál egy még nálánál is halványabb alak térdelt: fogadott leánya.
A leány megrettent, midőn Malárdyt az orvossal belépni látta, szívén egyszerre villámlott keresztül az a gondolat, hogy Thaddeus balesete az övével van kapcsolatban, s remegve nézett gyámatyja felnyíló szemeibe.
Azok mosolyogva tekintének reá.
Most is mosolygott rá, miként azelőtt mindig. Szívének ő adta a halálos döfést, de azért most is szerette őt; és azután nem is vádolhatá semmivel: mit tehet a fiatal szív arról, hogy kifakad? Ifjú virágnak, vén fának az a sorsa. Amazt a napsugár kinyitja, ezt a szél ledönti.
Thaddeus odainté a lánykát magához, s kérte halk hangon, hogy fogja meg kezét; az ő keze már úgy reszketett.
– Menj, gyermekem, át lelkésztársamhoz; mondd neki, vegye fel palástját, kösse fel övét, s hozza el magával hozzám a szent bort és kenyeret, mert áhítom azt.
A leány reszketve tekinte szét a körülállókon, azok hallgattak, és utat nyitottak előtte. Senki sem magyarázta neki a mondást. Ő hallgatva távozott el, s csak odakünn kezdett el sírni, hogy benn meg ne hallják.
Ekkor az egyházfit kérte Thaddeus, hogy nyissa fel szekrényét, és keresse fel abban ama bádogtokot, melyben végrendelete áll. Az okirat le volt pecsételve; tartalmát nem kelle a tanúknak ismerni, akik azt kívülről aláírásaikkal megerősíték. Azután félrevonultak mind a tornácra; Malárdy és az orvos egyedül maradtak Thádéval.
A lelkész nem engedett magán eret vágatni.
– Szükségtelen ez – mondá. – Egy óráig fogok még élni, nem tovább, azt ne töltsük haszontalan kísérletekkel.
Azzal Malárdyhoz fordult.
– Vége van ennek, uram. Mi ketten fölösleges emberek vagyunk e földön; az ki vagyon ránk mondva. Boldogabb én, kit előbb magához szólít az Úr. Én nemsokára az ő orcája előtt állok. Meghajtom fejemet. Legyen meg szent akarata. Egy óra még, és azután, amott, túl leszek. Uram, Malárdy Xavér Ferenc, amottan túl nincs a hívők között felekezet, ott nem kezdjük újra a harcot; ott kezeink nem fogják fenyegetni egymást, és abból csak egy óra van még hátra.
Malárdy elérté a haldokló szavait, s közelebb lépett ágyához, és megfogta a lelkész kezét; azt a kezet, mely őt megátkozá, mely őt úgy megverte, és megszorítá azt.
A lelkész szemében könny volt.
– Ne szálljon le a nap a te haragoddal – hörgé elérzékenyült hangon.
Malárdy szilárd hangon mondá:
– Együtt fektetett le bennünket a sors; te korábban alszol el; aludjál békével; nem hívogatlak.
– Köszönöm, köszönöm.
– Vétettem ellened, szenvedtem miattad; ne vádolj be odafenn az én bírám előtt.
Thádé felemelé szemeit.
– Bocsásd meg bűneinket, mint mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek.
E pillanatban jött a lelkész, kit az egyház fiatalabb társul rendelt Thaddeus mellé, aranykelyhet s a fehér selyemmel letakart tányért hozva kezében, a szent vacsora jelvényeit.
Azokat letevé az asztalra, s akkor Thaddeus elé lépve, egy levelet vont ki öve mellől.
– E levél az öreg báró Kadarkuthy küldeménye, ki ezt végrendeletben hagyta főtisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, azon világos parancsolattal, hogy ez mindazon óráig a lelkészi hivatalban legyen letéve, amíg a főtisztelendő úr a végső vacsorát felvenni nem kívánja. Mert olyan kincs van ebben a Gutai-családnak hagyományozva, mely azt egyszerre gazdaggá teendi, de melyet csak a végső vigasztalás órájában lehet a főtisztelendő úrnak gyönyörűségére fordítani.
A segédpap nemigen nagy szónok volt; a haldoklóra nem látszott hatni dialektikájával. Thaddeus inte neki, hogy ne szóljon.
– Az én kincseim nem e világból valók. Amit magammal elviszek, kevés az és szegény kincs, mint amilyennel a koldusok kelnek útra. Hiú dolgokról miért szólnánk még sokáig?
– Nekem kötelességemmé van téve – szólt a segédlelkész –, hogy így cselekedjem.
Azzal feltöré Kadarkuthy hagyományának pecsétjét, s annak összehajtogatott tartalmát átnyújtá Thaddeusnak.
Az ősz pap szemei még most is oly tiszták voltak, hogy szemüveg nélkül tudott olvasni.
Megismeré az öreg Kadarkuthy báró szétszórt vonásait, kivel régente levelezésben állott.
A körülállók feszült figyelemmel lesték a lelkész arcvonásait; legtöbben azt hitték, hogy az átvett irat valami nagyszerű adományról szóló levél lehet. De mi hasznát vehetné annak egy haldokló? Egy haldokló, ki gyermekét maga előtt látta meghalni.
És íme, amint a pap ama levelet végigolvasá, arcvonásaira valami csodálatos öröm fénye szállott alá, hasonlatos azon glóriához, mely a dicsőültek arcait környezi.
Szemei könnyekben úsztak, midőn azokat az ég felé emelte, s ajkait egy hosszú, lélekenyhítő sóhajtás hagyta el.
A rejtélyes levelet mindkét reszkető kezével odaszorítá szívéhez, és ezután megcsókolá, s ismét elolvasta. Az üdv sugára reszketett minden vonásán. Így mosolyog az igaz ember, ki súlyos terhet szerzett lelkére, s bűnbocsánatát hallja az égből.
A furcsa ember levelében ez volt: Nagytiszteletű uram!
Furcsa az ember, míg eleven; de még furcsább, ha meghalt. Tanácsolom nagytiszteletű atyaságodnak, hogy még a halottaknak se higgyen, mert a jámbor embert még azok is megcsalják. Kegyelmed szemei látták meghalni egyetlen fiát, és megsiratták őt; sőt még tán most is siratják. Az pedig nem vált hallá, hanem kiúszék a csöndes éjszakán a partra, még ugyanazon éjjel azt a tréfát követte el, hogy megszökteté menyasszonyát a Malárdy-kastélyból. Jelenleg a Bükk közepén laknak, nem tud felőlük rajtam kívül senki. Egy kis falu van az erdő közepén, olyan kicsi, hogy még a mappán sem lelhető; de a miskolci vásáron megmondják a szénégetők, hol van; ennek neve Barátfalva. Barátfalván van egy lévita: pap, rektor és kántor egy személyben; a népség nagyon szereti; mert igen derék, okos és becsületes ember. El is vitték volna már tízszerte jövedelmesebb eklézsiába is rektornak, s amilyen tudós, lelkésznek is könnyen felszenteltethetné magát; de ő mind a kettőt visszautasítja, és nem akar kimozdulni a barátfalvi lévitai lakból propter certum quoniam. No, hát ez a lévita a kegyelmed Lőrinc fia; ennek a felesége Malárdy Ferkó Hermina leánya; van egy fiuk is, Géza. Azt mondják, hogy igen jól élnek egymással és nagyon boldogok. Ezt komolyan mondám, és kegyelmeden kívül soha senkinek. Ezzel Istennek ajánlom magunkat; ha kegyelmed utánam jön a másvilágra, tudakozódjék felőlem; meglehet, hogy nekem igen rossz szállásom lesz ott; ha lehet, legalább annyit eszközöljön ki, hogy ne én fűtsem a poklot, inkább fűtse nekem más, mert az igen alávaló hivatal; kegyelmedre bizonyosan hallgatni fognak.
Kadarkuthy.
A lelkész arcán valami földöntúli öröm mosolya derengett. Ez már valami volt a boldogabb élet gyönyöreiből.
Jól mondá ama különös ember: olyan kincset fog neki adni halála óráján, mely egy órára boldogabbá teendi őt, mint volt egész életében.
Egyetlen fiát élőnek tudja és boldognak.
Többszörösen ajkaihoz szorítá a levelet, melyben az írva volt, s gyönyörtől elfulladt hangon rebegé: „Én Istenem, mily boldoggá tettél engem!”
De senkinek sem szólt öröme okáról, sem Malárdynak, sem fogadott leányának.
Az erős férfiú lelke erős volt még halála órájában is. Abban az órában, melyben oly boldog lett, tudott lenni igazságos. Szigorúan igazságos.
Odainté segédlelkész társát; a levelet összehajtogatá, s kérte, hogy zárja azt egy külön borítékba, ezt ismét lepecsételve jól. Azután a borítékra ezt a címet iratta:
„Nagyságos báró Kadarkuthy Viktor úrnak”.
És azzal a levelet az egyházfira bízta, hogy keresse fel azzal a címzett urat, és adja át neki tüstént.
Mit cselekvék?
Azt, amit tett volna máskor. Fiát, kinek élethíre egy perc előtt az üdvvel hozta közelségbe, kiszolgáltatá a halálra keresőnek, hogy megmentse általa Malárdy gyermekét, az őáltala elátkozottat.
Halála órájában igazságot szolgáltatott saját szíve fölött. Akkor kezét nyújtá ágya mellett álló ellenfelének, Malárdy visszaszorítá azt.
– A mi harcunk be vagyon fejezve: ne vigyük le magunkkal a haragot a sírba. Egykor én téged és családodat megátkozálak, és bizony átok volt az rajtad; ím ez órában leveszem rólatok az átkot; és visszadugom saját keblembe; és bizony ott fog az maradni. A te fiad, a te leányod ismét karjaid közé jutnak, az én fiam, az én leányom pedig jajgatni fognak apjuk sírján, és nem találandnak az egész világon egy pártfogóra, ahol mindenki üldözni fogja őket.
Lila szótlanul rogyott le a lelkész ágya fejénél.
De nem rogyhatott a földre. Malárdy felfogta őt karjával.
És amint letekintett e fájdalomban megdicsőült arcra, olyan különös gondolata támadt.
Azt mondta a haldoklónak:
– Leányod nem lesz árva, én jó atyja fogok neki lenni.
Gutai Thaddeus ránézett szótlanul Malárdyra; ha lehet szemekkel megverni, úgy bizonyára lehet meg is áldani szemekkel; a lelkész szemei a lányka arcáról Malárdyéra és onnan ismét visszatévedeztek, arca derülten mosolygott, ajkai csak rebegtek, de nem szóltak.
E pillanattól fogva nem volt megátkozott család többé.
A segédlelkész odalépett Thaddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még egyszer fellobbanták a lelkész szívében a pislogó életlángot.
Öntudatos arccal fogadá el társa kezeiből az utolsó úrvacsoráját, s azután halk hangon elkezdé énekelni:
„Uram, ki lészen lakója a te szentséges hajlékodnak?…” Mindig halkabb, mindig lankadtabb hangon éneklé tovább a zsoltárt; a végső sor alig volt már egyéb ajkán, mint egy szótagolt sójhajtás:
„Az ilyen ember boldog bizonnyal”.
És azután lehunyá szemeit, és elkezde mosolyogni.
Olyan nyájasan, olyan szelíden mosolygott; úgy kiderült minden vonása; azt mondák, hogy most haldoklik.
Egyszer azután megszűnt lélegzeni, a mosoly ottmaradt arcán. Azt mondák, hogy az a halál.
Ha ilyen a haldoklás, ha ilyen a halál: ki félne akkor meghalni?
Oh, de elébb élned kell úgy, hogyha meghalsz, mosoly maradjon arcodon!
Malárdy könnyezett, és ölébe takarva tartá Gutai Thaddeus árváját.
Egy haldoklónak arca többre megtanítja az embert, mint egy élőnek beszéde.
Malárdy nem akará engedni, hogy a fiatal leányka a halottas háznál maradjon; hanem azt semmi erő sem volt képes a halott mellől eltávolítani.
Belefogózott annak hideg kezébe, és el nem bocsátá azt. Legiszonyúbb volt nála, hogy már nem sírt, és nem szólt.
– Maradj tehát itt – szólt Malárdy, és eltávozott.
Öt perc múlva visszajött – neje kíséretében.
– Hoztam neked anyát – szólt a leánykához.
Lila kétkedve tekinte fel Malárdynéra, s látta, hogy annak szemeiben is könny van. A könnyes szemek pedig megértik egymást.
És azon az éjszakán Malárdy Xavér Ferenc neje egy födél alatt szunnyadt a napok végéig Gutai Thaddeussal.
Malárdy Ferenc pedig, midőn ismét hazatért, egy levelet talált asztalán, melyet vendégkői szolga hozott oda.
Felnyitá, s bámulva olvasá legelébb is az aláírást, még nagyobb csudálattal a levelet.
Az ifjú báró Kadarkuthy Viktor intézte azt hozzá, tudatva vele, hogy ő ezennel ünnepélyesen bocsánatot kér Malárdy Kálmántól, s megbánja, amit Gutai Thaddeus leányával tett. Kálmánnal vívni nem akar, az se keresse őt fel többet, mert ő e percben elutazik, s ahová megy, onnan meglehet, hogy ide nem vezet vissza út.
Malárdy csudálkozott, és nem magyarázhatta meg a dolgot.
Azt csak akkor érthette volna, ha tudhatá, mi volt azon levélbe írva, amit Gutai elküldött Viktornak?
Neki egy kő esett le szívéről. Annyit megsúgott sejtelme, hogy ez a haldokló pap utolsó műve volt. Tehát csakugyan hatalmában állott annak az embernek éppen úgy levenni az emberek fejéről az átkot, ahogy rázúdítani?!
Fia most is be volt zárva szobájába. Felnyitá az ajtót, s odalépve hozzá, megölelte.
– Szabad vagy. Nem őrizlek tovább. Megbocsátok, és szeretni foglak. Úgy cselekedtél, mint becsületes emberhez és férfihoz illett; tégy ezután is úgy, ahogy tiszta szíved tanácsolja. Jobb vagy nálamnál.
Kálmán nem tudott szólni az érzelemtől. Mit is szólhatott volna?
Nem volt megátkozott család többé. A pap visszadugta az átkot keblébe, s a papot most teszik a koporsóba.
Azokon, akik idefenn maradtak, csak áldását hagyta.
