A gézengúz
A gézengúz
Most hagyjunk elmúlni egy szép összeg esztendőt: körülbelül annyit, amennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öregember, és az öregemberből ismét gyermek legyen.
Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kisváros utcái jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piac körül, ami arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében lakni.
A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltűntek a földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utcára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal, bádogtoronnyal, ez az iskola. Abban az egész utcában nem lakik más, mint válogatott erősnyakú nemzedék.
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most éppen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt, és a tanárok odaát szintén lelkészjelöltek, egyik felesküdt pap, akiknek számára sorban főznek minden háznál, amit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.
A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakoncátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri azáltal, hogy a cigánymezőn labdázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják, s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.
Boldogság, jólét szaporodik a városban; a Vág mellett egy egész új városnegyed támadt, s a belső utcák kövezetet kaptak, minélfogva azután némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell belépni az utcáról.
A felvidéki fakereskedés s a dunai gabonaüzlet egyik fő rakhelye lett a város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat, lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más cím alatt még nem szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar arisztokrácia, künn a falvakban lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon a városban, éppen nem szorítja háttérbe a bennszülött előkelőséget.
Csupán a Malárdy-család gyakorol még most is némi elszigetelt Olimpot a város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? Mit csinálnak, mit beszélnek? Arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja senkinek; az egy egészen külön világrész, amelyből nem járnak át a másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál pianoforte van, vagy klasszikus nyelven clavichordium; furcsa orgonahegedű, amin Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utcára a hang.
Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban, hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes rokkákkal. Azóta persze a clavichordiumok jobban elszaporodtak, s most a pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva gitár ténfergett nagy néhol egyik háztól a másikhoz, aszerint, amint azt kegyes családatyák elébb vagy később el bírták üldözni, rettenetesen lenézvén az olyan kisasszonyt, aki nem szégyell muzsikálni.
Bajcsy András uram háza most is ott áll a Megyercsi utcán, most is azon állapotban, melyben azelőtt volt.
A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; van háza több is: a Tolnai utcában, a Csapó utcán, a Rozmaring utcában és másutt is; van kertje és szántóföldjei, pénze is szép kerek összegben érdemes kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mindebből ő nem is csinál titkot. Hála Istennek, megvagyunk – ez a felelete a „Hogy, mint van?” kérdésre.
Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, akinek három tölgyfahajója jár alá a Bánátra, másikat egy városi hivatalnokhoz, mindkettő derék becsületes ember, s díszes háztartással bír.
Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis, alacsony házban, s nem szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő címert, melyen két oroszlán szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával; aláírva jó öreg betűkkel:
„Nemes Bajcsy András, csizmadiamester.”
Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram alkalmasint megpálcázta volna azt a vakmerőt, aki őt „lábtyűművész”-nek merte volna csúfolni; mit az újabb kor férfiai választának ő maguknak.
Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne mócíja, s nemigen döntögette az egyetlenegy augsburgi újságból az országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett, s felgyűrve ingujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat, harcsaszájúra a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem nevezte kancelláriának a csizmadiaműhelyt, hanem hátához verte az inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa persona és brevi manu.
Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte napját gyakorta megkeserítette, nemegyszer hozta arra a kétségbeesett gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a címert a kapu felül, elköltözzék a város túlsó végére, reggelre hűlt helyét találják a Megyercsi utcai házban.
Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, aki ott a szomszéd házban lakott, s hívatta magát Mákosné nagyasszonynak.
Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal, és különösen szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze, lába valakinek a városban vagy öt mérföldnyi kerületben; nem fordulhatott fel szekér az utcán, nem történhetett rablás, gyilkosság a környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a második aztán volt Bajcsy uram, aki pedig igen szerette a lelkinyugalmat, és irtózott minden gonosz hírtől.
Félt amiatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a csemegefalatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, akik egy órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki mennyiszer kiállta.
Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései, tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz, elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki tárcájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végighallgatni, végigmérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.
Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált vagy európai háborút nem hoz be a szobájába; amit aztán olyan hozzávaló hűlt szájjal és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a haja szálai állnak az ég felé. Még éjszaka is azzal a fohásszal szokott elaludni Bajcsy uram: „Oh, uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát meghalljam!” – ami annyit tett, hogy „Őrizz meg tűztől, víztől, földindulástól!” – aminek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az ablakon.
A sok rosszhírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiúnak, miszerint a szomszédasszony azt beszéli őfelőle, hogy Bajcsy uram őt feleségül akarja venni, ami aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni, mint az oroszlánt.
Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű delnő, akinek a sok rosszhírmondásban kétakkorára nyúlt az ábrázatja, mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen; hogy nincsen helyes esze; hogy egypárszor meg is verték már a hamis hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta keresztültörni magát e gyanúsításon, hogy mint teheti azt fel őróla valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, aki nálánál egy fejjel magasabb?
Mákosné asszonyom tökéletesen megütötte a katonamértéket.
Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, amit pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden körülírás nélküli szavakban tudtára adta, hogy az ő nyakára ne járjon, hogy üljön otthon, és lásson a maga dolga után; hogy őt ne bosszantsa, ne gyötörje, ne kínozza, és hagyjon neki békét.
Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy íme itt van egy asszonyszemély, akit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!
Egy reggel, amikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint az ablakon, s éppen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; mégpedig a háromtarajos főkötő volt a fején.
– Ahol van ni, már megint jön – szól András úr megrettenve. – Vajon kit ölhettek meg az éjjel a városban?
Néhány percig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; hiú reménység: az utcaajtó nyílik, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát visszariasztani: „Pisz pisz Bodri, ta ta Cicke” – addig beszélt nekik, míg elérte a konyhaajtót.
– Nincs itthon mestram! – kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek a szeme közé nevetve.
A nagyasszony nyájasan veregeté meg a kedves borzaska szurtos pofácskáját.
– De biz itthon van, láttam az ablakban.
Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kívánt embereknek, leányoknak és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is kívánt; a mester úr a tőke mellett ült, s döngette a mustával a kész csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.
– Mindig munkában, mindig munkában, édes kedves komámuram.
– Bizony nem is érek ám én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy uram majd ketté repesztve, ami már jól össze volt varrva.
Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó asszonyságot ez nem konfundálta, kiment a konyhába, keresett egy zsámolyt, behozta, és ráült.
Ott nagyot fohászkodott hozzá, s két kezét ölébe téve, elkezdé:
– Hát hallotta-e már kedves komámuram, hogy mi történt? – Mondtam, ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami szerencsétlenség.
Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak látszott mondani, mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott kifelé-befelé.
– Hát semmit sem hallott még?
– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem hiszem; nekem el se mondja. Látja.
Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelíd gorombaságoktól meg nem riadt: szokva volt ő már ezekhez.
– Jaj, kedves komámuram, az pedig rettentő eset! Ki gondolta volna, ki hitte volna már azt? Ember föl nem tette volna. Ha én nekem még tegnap valaki mondta volna…
– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy pillanatra – szólt közbe Bajcsy András uram – …csak egy szempillantásig még! Te, Miska inas, szaladja a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?
Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, ahogy valami veszedelmes sebesültet szokás, akinek vérét vissza kell tartani addig, amíg a flastrom megérkezik.
Miska inas visszajött a kérdéses pamuttal.
Azt pedig fogá Bajcsy uram, s amennyi csak elhelyezhető volt a két fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt Mákosné asszonyomnak:
– No, mármost lehet beszélni. Nem hallok semmit.
Óh, Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani, amit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdi a mondást.
– Óh, kedves Bajcsy komámuram, mennyit tréfál velem mindig; bizony magam is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinckének a sorsa miatt.
– Micsoda Lőrincke?
– Ahá! Ugye hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komámuram, amit én beszélek. Hát melyik Lőrincke volna, ha nem a tiszteletes úrék Lőrinckéje.
– Úgy? Az, aki most Sárospatakon tanul.
– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna, de…
– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a nagytiszteletű úr, hogy mit írtak róla a professzorok. Első eminens mindenből, még a zsidóból is; az írása meg olyan, mint a kalligráfia. Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás, azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, ahová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni; olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség ránézni; azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát! – Énnekem azt ne mondja a nagyasszony: „Jó volna, ha tanulna!”, mert Lőrincke tanul, éspedig jól tanul.
Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer Bajcsy uram nekieredt a mondásnak, olyan volt az, mint a Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem juthatott előbb szóhoz, mint amíg Bajcsy uram kibeszélte magát.
– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de… no, lássa, kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, amit tudok.
– Csak mondja bátran! Elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer embernek; kettő-hárommal se több, se kevesebb; mondhat az én legényeim előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit.
– Ejnye, milyen különös tréfás ma, Bajcsy komámuram. Lássa, pedig iszonyú dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre méltó párnak, akire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket legjobban.
– Hát hogy keserítette meg? Úgy-e,hogy adósságokat csinált? Majd kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget. Leányok után járt, úgy-e? Most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom kezdett nőni; átesik azon minden ember. Összeveszett a professzoraival, úgy-e? Erős természete volt, nemigen szeretett hízelkedni senkinek; tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom alatt piszkáljanak. Vagy leckéket mulasztott, úgy-e? Könnyű neki azt helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy talán éppen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik kollégium, beveszik ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.
Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik ujját a másik körül, s mint mikor „hogy tetszik”-et játszanak, különös gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal, hogy mindegyik találomra bal keze öt ujjával olyanforma mozdulatot tehetett Bajcsy uram felé, amivel azt szokás jelenteni, hogy még ez mind kevés, ha csak annyi volna a baj! Amivel az érdemes férfiút tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgyhogy végtére markolatig üté a kezében levő árt a bőrbe, s dühösen kiálta fel:
– Mi történt hát, no?
Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt, odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a fejét, úgy súgta oda a fülébe:
– Lőrincke rosszul viselte magát; revolúciót csinált a diákok között: a szenior azért megdorgálta; Lőrincke pofon vágta a szeniort, és azután elszökött Patakról.
Bajcsy uram úgy tett, mintha ez sem lepte volna őt meg.
– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az egész revolúció, hogy Lőrinc arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne viseljék a longát meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem ahelyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar dolmányban és vitézkötéses kalapban. Igaza is volt. Én sem találok benne semmi kívánatosat, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg csókaorrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.
– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komámuram, a kis Lőrincke nagy gézengúz volt már gyerekkorában is; egyszer az én házamat is majd felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúcot ő rántotta le a papírsárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő úr keveset ügyelt rá; az édesanyja szegény pedig éppenséggel el is kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá ment, azt sem tudják él-e avagy meghalt?
Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a hangja, de nem tágított.
– Majd megkerül. Majd visszahozza a púpos kenyér.
– De iszen nem kerül ez meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé; meg a professzor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy beállt…
– Katonának! Ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generális is lehet.
– De nem katonának állt ám be! Hanem azt beszélik, hogy beállt – zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.
De már erre a szóra szétpattant az abroncs, amely eddig Bajcsy uram szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől szétrúgott tonna rontott elő mérges válaszával.
– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, aki mondja; kötnivaló bolond, aki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel ne jöjjön, Mákosné asszonyom, korán reggel.
Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába, becsapta az ajtót, s otthagyta a nagyasszonyt.
A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komámuram; még egy kicsit beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kiskutyákkal, s úgy távozott el, mint akit nagyon szívesen láttak ott benn.
A tisztelendő úr éppen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy uram odaérkezett a kapujába.
Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már az arca is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.
Bő úti japonikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony, kicsiny embernek látszott. A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.
A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre
– Isten nékünk…
– …Erősségünk.
Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy a nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; mégis aligha nincs valami igaz benne; s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna beszélni róla.
Thádé szórakozottan ment a házba. Előbb lelkésztársa udvarára nyitott be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután valahogy hazatalálván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az nem nyílt ki előtte, bosszúsan dörmögé magában:
– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki érkezni.
A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arcú gyermek, hallgató pici szájjal, beszélő, nagy, sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr kezét, s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem szólt hozzá semmit, de nagy, okos szemei annál többet beszéltek: először üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon, hogy ő hazaérkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül, és azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.
És Thádé úr mindazt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén; felelt is rá.
– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbízásokat adtam, hogyha visszatér szüleihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.
A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, ahol oly nagyon szeretik?
– Hogy van anyátok? – Anyád – igazítá ki a lelkész.
– Óh, csak mondja úgy: anyátok – rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva. – Szegény Lőrinc!
– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a sírba. Nem halt meg a jó asszony?
– Ma jobban van, hála Istennek.
– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy azalatt, amíg odajárok, ő meghal itthon.
Ezalatt leoldá a lelkész pokróccipőit lábairól a leányka, levetteté japonikáját vele, kalapját, pálcáját elvette, s bevezette az anyja szobájába.
A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető. Több ízben megütötte a guta, minek következtében egész termete, összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen.
Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: „mindig, mindig, mindig”. Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig – mindig.
Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arca akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.
Odament a nyomorult alakhoz, akin alig volt már valami emberi; átölelte, ölébe vette, megcsókolta halvány homlokát; beszélt hozzá nyájas szavakat, ahogy gyöngéd férjek szoktak.
– Aludtál-e jól? Nem voltak szívdobogásaid? Gondolkoztál-e felőlem?
– Mindig, mindig, mindig.
– Megint sírsz? Mit akarsz most mondani? Lila leányom.
Lila értette már e sírást; levette a falról azt a pasztellrajzot, egy szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öregasszony úgy csókolta azt a képet.
– No, ne sírj miatta – vigasztalá őt a lelkész. – Majd nemsokára látni fogod magát. Hazajön ő. Ne sírj!
És azután félrefordítá arcát; mert az ő szemei is nedvesek voltak.
– Nem érkeztek leveleim? – kérdé a lánykától.
– Dolgozószobájában vannak az asztalon.
Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden megveregette a hátát is.
– No, de ne sírj érte!… – S eltávozott dolgozószobájába.
„Mindig, mindig, mindig;” – hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen szó.
A lelkész íróasztalán egyrakáson feküdtek a levelek, mik távolléte alatt érkeztek hozzá.
Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek fia után tett tudakozódásaira.
Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani.
Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne; a válaszadók szabad utat engedtek képzeletüknek, hogy Lőrinc eltűnését a legborzalmasabb regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei reszkettek a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő labirintusban.
Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltűnt fiú, mindenütt a gyalázat országába jut azon, ahonnan azután nincs többet visszatérés.
Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik Bodrog-parti helységből írta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?
A lelkész megtörlé szemeit, s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a levelet, felemelé arcát és töredezett szóval könyörge:
– Óh, uram, engedd, hogy ez legyen igaz!
Képzelhetni, hogy mik lehettek még a többi levelekben. Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsúgta neki, hogy ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.
Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a múltkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben érintetlenül.
– Azután – súgá Lilának, odaölelve őt magához –, ha az a szegény jó asszony azalatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják, mit cselekedjenek. A halotti beszédben elbúcsúztassák fiától is, s megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó gyermekem!
„Mindig, mindig, mindig!” – hangzott a túlsó szobából. Az öregasszony nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.
Félóra múlva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön, rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphaeák; füvészek gyönyörűsége… Gutai Thádé azokat mind nem látta.
