A „Hyppocrene”
A „Hyppocrene”
Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csíráit keblébe fogadta.
Szomorú volt látni, hova jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a XVII. században egy fokon álltunk Európa bármely nyelvű nemzetével irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt, Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda süllyedtünk vissza, ahol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább, mert az legalább meséit és tradícióit megtartja, de mi azokat is elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a tudományokat más, mint a tanárok, akiknek az kenyerük volt; szilaj léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az arisztokrácia nagy része nem tudott magyarul írni, ha általában tudott valahogy írni; a gyermekek nevelését a táncmesterre bízták, s valami üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint amelyből sikerült a lelket kivenni.
A nemzeti nyelv elvesztésével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején cégére lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb gondolat.
Ámde ez nem tarthatott így örökké.
Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvadhatsz: mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra, s megújítod létedet.
Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha éppen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.
De éppen ezen fordul meg történetünk egyik válpontja.
A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, amely nevezte magát „Hazai nyelvmívelő társaságnak”.
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a környék írástudói azon célból, hogy megpróbálják: vajon lehetne-e még magyar nyelven is írni.
Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjúság lelkesebbjei; azoknak közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre, írástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a Szombat utcai nagy bádogtornyos épületben lévő könyvtárt, ahol a tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a fiatalság verseket olvasott fel hellén és római klasszikusok mintájára, mikben a külső technika kívánt leginkább méltánylatot, sőt végre a társulat annyira kezdett vetemedni, hogy írott újságlapot is adott ki, mely házról házra köröztetett, s melyből ki-ki azt, ami neki legjobban megtetszett, ismét saját gyűjteményébe kiírta. Még akkor ez volt az irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó iparkodott azt, amit kedveset olvasott, sajátkezűleg leírni. Egy ilyen gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, amit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt éppen apám írta össze.
A mi kis városunk írott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több ízben igyekezett betiltani, átlátva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai irányzattól távol tudá tartani.
Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy aki ama Hyppocrenében Csaba álnév alatt azon szép ódákat írja, válogatott alcaicusok és hibátlan sapphicusokban, senki más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!
És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene termében valami obskurus ember, akinek senki sem is jegyzette fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:
– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza, tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is kandidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.
Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? Nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabíró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülük is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.
Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem híresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben, s hathatósan támogatták vezérük indítványát; ki hízelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog kandidációba jöhetni.
Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestáns nemes indítványát támogatni; mindazok; kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részrehajló ítéletekkel sújtott, egymás után keltek föl előtte, s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos, és nem féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de most – van valami a levegőben.
A zöld asztal végén, ott, ahol már a köznemesség csoportjai tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert, ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját, s megjelent a megyeház teremében, szóval és tettel gyámolítandó az ő félekezetének szándékát, s ott várt, míg rá kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arcán, mennyire részt vesz a diszkussziókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel, szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a kompetens gesztust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor összevissza fintorgatta arcát, félrefordult előle, mint amit nem érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra, s úgy látszott a képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.
Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, amidőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tűnik fel, a közfigyelembe iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké mozgó arcával, mely egyik percben mosolyog, a másikban haragszik; a körülötte ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.
Amennyire bosszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta, s midőn egy ellenzéki szónok éppen leghevesebb dikciója közepén nem tűrhetve a körülötte terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót, és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.
Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igenis, bátran előállt, s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutatóujját pedig nyomatékos akciókra használva megszólala, modván:
– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutatóujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.
Persze, hogy nevetett rá mindenki.
Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:
– Ne sutor ultra crepidam.
Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutatóujját rázva szörnyen
– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!
Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni, s félbüszkeséggel, féltréfával veté oda a csizmadiának:
– Quod licet Jovi, non licet bovi.
Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén, s félvállról félig kacsintva odafelelt:
– A bove majori discit arare minor.
Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lett hangolva a klasszikus szóváltás által, s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy uram mégis nagyon mulatságos férfiú.
Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit súgott a főispán fülébe, amire az is nagyon elmosolyogta magát, s a fejével helyeslést inte.
Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arcot csinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.
Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestáns feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülük is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kíván ellenállani, s hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferenc és Keresztúri István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e célra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így legtekintélyesebb férfiút e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes, nemes – Bajcsy András, csizmadia-céhmester uramat.
