A kemény ember
A kemény ember
A levéltárt a földszinti szobákba kellett áthelyezni, melyeknek vastag, tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt mondták, hogy ez istenkísértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit mondanak.
Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alkóvszerű bolthajtás mögött, onnan intézte a működést.
Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyílt a tetején, s e nyílás miatt a zárkő néhány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.
A jelenvolt hivatalnokok mind látták a veszélyt, de senki sem szólt az alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem bánták volna…
Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt, bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:
– Tekintetes alispán úr, az a kő mindjárt leesik.
Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hívatlan megszólalót, azután nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű, teljes érchangon válaszolt a hivatalnoknak:
– Csak folytassa, esküdt úr, a maga hivatalos kötelességét! Azután még egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon egy Malárdyt!
És azután is ott maradt, és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott, mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb férfiarcot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domború homlok, erős, izgékony szemöldökkel, tojásdad arc, egyenes orr, nagy, messze fölnyílt szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.
A föld rángásai mindig hevesebbek lettek, egy poros szekrény mindenestül kidűlt a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetetlen retardatumait.
A zárkő ismét néhány ujjnyival alábbcsúszott, s a kőpor hullani kezde a papírra, melyre írtak. Malárdy mégsem mozdult meg helyéről.
Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki sietett ki a veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, aki elhagyta helyét; midőn az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán éppen a bolthajtás. Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az. Mit törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?
Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik mellett nevelőt tartott, akit régi római arisztokrata néven prefektusnak címeztek, és egy kisleánya, aki még babákkal játszott… és az egész családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja senki, hogy egy Malárdy fél, és elfut a veszélyből.
Pedig a delnő ideges volt, és a gyermekek babonákban hittek; mégsem volt szabad a megyeház udvarát sem elhagyniuk.
Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszín, volt lakhelyül elkészítve az úri családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni, és rémület az álomból felrettenni – de panaszkodni nem volt szabad.
Az alispán maga a hajdúk szobáját választá lakásául, annak a falain is látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronként el lehetett onnan hordani.
Ezen szoba alatt volt a börtön.
És ezen börtönben most is lánccsörgés volt hallható.
A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog, és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek moraját, a bosszúálló föld mennydörgését; hallják, mint rázkódik fölöttük az egész nagy épület, mint omlanak egyenként kémények, falak a földre, s eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, láncoltassa oda a Szentháromság-korlát láncaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan, hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük ajtaját; és a kétségbeesés erős.
Az alispán megindulás nélkül hallgatta meg a kérelmet és a fenyegetést.
Gondja volt rá, hogy válasza retorikailag szabályszerű legyen; mint ítéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem is lehetett másformát várni egy ősnemestől, akinek az arca antik szobormintának való.
– Akire a törvény kötelességet szabott, az teljesítse kötelességét; akire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó rabok dolga kiállani a rájuk ítélt megtorlást, az én dolgom őrködni fölötte, hogy az végrehajtassék. Én, íme, megmaradtam azon a helyen, ahova engem kötelességem láncol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, ahova büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert éppen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt nyilván hézag maradt azon gondolat számára: „de különb hús és különb vér”.) Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy amíg az én lépteimet hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át közéjük lövetek.
A rabok nem csörömpöltek többet láncaikkal, hanem iparkodtak jobban félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.
… Ez volt az a férfiú, akihez Bajcsy András uramnak kellett jönni deputációba.
Sápadt arcokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a küldöttség tagjai a megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes céhmesterrel, ki ezúttal széles rezes pallosát is felköté oldalára, s átlépkedve a kapubejárást elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek kémlelődni.
Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egypár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken keresztül látszott a napvilág.
Mészáros uram volt a legelső, aki felfedezte az őrtálló hajdút, aki egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztonság okáért, s amíg meg nem látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg haragosan kiálta rájuk:
– Mit akarnak?
A jó urak máris megrezzentek, s készek valának elszéledni, ha Bajcsy András uram bátran elő nem lép, s kardját megcsörrentve válaszol
– Mi deputációba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen kend bennünket hozzá!
Az őrtálló hajdú nem nagy kedvet mutatott az ajtó alól kimozdulni.
– Én nem mehetek. Nem látják kegyelmetek, hogy strázsa vagyok?
– Hát mondja meg, hol van az alispán úr!
– Keressék kegyelmetek! Itt van a vármegyeházában.
– Az emeleten nincs, mert annak a lépcsői beszakadoztak.
– Már az igaz.
– Tehát idelenn van a földszinten.
– Biz az meglehet.
– Mi van ebben a szobában, amit itt kegyelmed őriz?
– Ide nem szabad bemenni. Ez a levéltár. Be van zárva.
– Az nem igaz: hallok odabenn járkálni valakit.
A megszorított őr erre puskájához kapott, s mérgesen kimondá:
– No, hát igen. Itt van az alispán úr; de nem szabad hozzá bemenni.
– Nem szabad? Miért nem szabad?
– Mert dolga van. Azt parancsolta, hogy elutasítsak minden embert.
– Jó. Tehát itt fogunk várni, amíg dolgát végzi s kijön.
Bajcsy András uram nem azért volt nemesember és céhmester, hogy attól, amit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.
Amint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony éppen ott szaladgált az udvarban, s valami kétségbeesett lepkét kergetett, amely maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.
András mester kapá a fejéről a süvegét, s deputáció létére utána eredt a lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte, s kérges markával kivonva a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyújtá azt át Hermina kisasszonynak.
Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért tökéletesen fogékony kebellel bírt az iránta tanúsított udvariasságokra nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem ahelyett megsejté a Bajcsy András uram órazsebéből kicsüngő karniolos pecsétnyomót, s az nagyon megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én minek).
Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi klenódiumot, s átnyújtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki hát szép bábuja.
– Van bizony, mégpedig olyan, amelyiknek haja is van.
– De olyan nincs ugye, amelyik a szemét is kinyitja, meg lecsukj a?
– Hát maga látott olyant? – kérdé Hermina kisasszony megilletődve.
– Láttam bizony. Azután még sír is, mikor megszorítják.
– Hol van az? Hol látta?
– Otthon van nálam! Én vettem.
– Hát kinek vette? Van magának leánya?
– Hát én azt a kis-kis Hermina kisasszonynak vettem.
– Ah!… Hol van?
– Jaj, nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem.
– Óh, a papa nekem mindent megenged.
– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek bemenni hozzá, aki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a cipellője, arany a fésűje.
– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával-szólt Hermina kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a céhmestert, s menten sietett az alispán szobája felé.
Az őrtálló hajdú bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen való járást.
Hermina kisasszony azonban fenyegető pici ujját nekimérve a vén bajnok fejének, komoly figyelmeztetésül mondá:
– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz belőle.
János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására, s nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.
Néhány perc múlva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa karján: minek áll az útjába, azzal odasietett Bajcsy András uramhoz, s megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.
János hajdú ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen komitiva mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.
Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő emberségtudással lépett be a megye főnökéhez.
Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a belépőnek éppen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke, agyonnyomó tekintetével.
Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba, s nem feledteté el vele a csinos diák üdvözletet, melyet készen tartva hozott:
– Servus humillimus perillustrissime domine Vice Comes!
– Mit akar az úr? – kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.
Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltevé magában, hogy nem fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes férfi.
– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum céhmester in loco, jövök a tekintetes alispán úrhoz, qua deputáció, azon alázatos instanciával, hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult városunkat olyan csapással meglátogatni, aminő még az egyiptomi plágák között sincsen feljegyeztetve, e mi boldogtalan városunknak békességes lakói összejövének a rác temető helyén, és ott megegyezének egymás között: miszerint ne legyenek e város falain belül emberek, akiknek ajkai zárva maradjanak e közínség napján; hanem hogy imádhassák Istent mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város földjén olyan faépületeket építeni, amelyekben Istent imádhassák. Evégett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, akik kívül az ajtó előtt várakoznak.
Bajcsy uram rendben elmondá beszédét, és nem akadt bele, pedig az alispán arca minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető szemeivel a beszélő szemeibe fúrta haragja delejét, szemöldökei mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s amely percben Bajcsy abbahagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen közel eléje, úgy, hogy kinyújtott ujjahegyével annak mellét érinté, csattanó hangon kiáltva rá:
– Lázadó!
E szörnyű nevezésre összerendült a jámbor férfi.
Az alispán felszakítá az ajtót, hogy láthassa, kik vannak még jelen.
– Hogy hívják önt? – kérdezé a legközelebb állótól.
Az nyugodtan vallá meg nevét.
Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét, nem rettentek meg a vallatástól.
Akkor kinyújtá feléjük kezét az alispán és szigorú hangon mondá:
– Önök mindnyájan, akik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely a leggonoszabb lázadási kísérletnek nevezendő. Ön pedig – szólt Bajcsyra mutatva –, mint e zendülés korifeusa, fejével játszik, és foglyom marad.
Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét, s e percben úgy állt megrémült társai között, mint egy viador.
– Én, uram! – szólt középső ujjával mellére mutatva – én nemes Bajcsy András vagyok; igaz armalista nemesember és igaz keresztyén. Mint nemesembert védelmez engem a primae nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti, amíg törvényes ítélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. Amit én kértem, abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. Amiért is én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért, amit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet drágábbnak az én Uram, Megváltóm testénél, aki megostoroztatott és megfeszíttetett, s szegekkel és dárdákkal keresztülszúratott. Itt vagyok, itt állok, és elmondom, amiért küldettem.
Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg mesterember az, aki a tekintélyes nagyúr haragos szavától elsápad, és elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, aki büszkeségét találja abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a fegyvert.
Hidegen lenézte, félrefordult tőle, s azután hátrament szobája legutolsó szegletébe, ott leült, kisleányát ölébe vette, s azzal kezdett el beszélgetni.
De Bajcsy uram bölcs ember volt. Ő is megcserélte fegyverét.
– Tekintetes alispán uram – szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép családdal áldotta önt meg az Isten; szép, derék fia, leánya van. E derék gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, ami többet ér a világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink: íme, ez is azon Malárdy utóda, aki megengedte nekünk, hogy Isten előtt egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…
A kemény férfiú arca hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené azt a nyelvet, amelyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint egy kegyetlen egzaminátor, aki előtt félénk tanítvány mondja fel leckéjét.
Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott becsületes arcán, amidőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán családjának kicsinyét és nagyját és azokat, kiket leghívebben szeret, és azokat, kikben legtöbb reménye van.
Midőn a publikánus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel fordula hozzá:
– Van önnek még valami mondanivalója?
– Nekem nincs, de van az Úristennek!
És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az, mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó rendeléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba padmalyáról, éppen az alispán kedvenc leányának feje fölött, egy egész négyszögölnyi térről; a kemény ember nem látta meg azt, mert dacos megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publikánus meglátta, mert felnézett az Úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek; ki szemefénye volt az egész családnak, halva hever atyja lábainál; e pillanat alatt odaugrott Bajcsy uram, két karjával és tulajdon testével elfödte a gyermeket; egy surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolattömeg mindenestül a férfi fejére hullott, s azon törött darabokra.
Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején, s valami szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál is halaványabb férfi áll vele szemközt, akihez ő e szavakat intézi: „Engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?” – és hogy az a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be hozzá; őt felemelik a földről, hová, ki tudja; miért feküdt le, s fejét vízzel locsolják, aminek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe, hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, amit akarnak; ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; és azután végképpen nem tudott magáról semmit, úgyhogy midőn másnap délben otthon puha ágyában felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rác temetőn már készen áll a nagy faépület, gerendatoronnyal az elején, bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre festett szószékkel a közepén, és hogy a hívek mindezért Bajcsy uramnak köszönnek legtöbbet, mint aki az alispánhoz el mert menni deputációba, s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz esztendőt álmodott keresztül.
Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a koponyáján, amiket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapasztgatni; nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a zsoltárt, s két szép ifjú hajadon leányát két felől maga mellett bocsátva, sietett a – templomba.
A templomba! Óh, mi édes szó volt ez akkor! Mai emberek nem tudják azt felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés volna, talán értenénk a lelkesülést, talán tudnánk képzelni azt az izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utcaszegleten, hogy tolongtak az utcákon, hogy beszélték lelkesült ajkak csudálkozó szemeknek: hogy a rác temető terén áll a templom, a csillaggal tetején, az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.
Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony már nemigen beszélünk róla.
Hajh, akkor nevezetes látvány volt az! Olyan sűrűn állt az ember benn a házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édesapák, anyák, felvették gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is énekelhessék a verset:
„Ím eljöttünk nagy örömmel,
Felséges Isten,
A te szentidnek gyülekezetibe!”
Felséges Isten,
A te szentidnek gyülekezetibe!”
Az volt az ének, az volt a sírás! A vén ősz férfiak barázdás orcáin hogy csurogtak le a könnyek, amíg ajkaik énekeltek; és akik egymásra néztek, még inkább könnyre fakadtak; és amidőn felment a szószékbe a lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor kellett félbeszakasztani beszédét a szívét terhelő érzelemtől, s midőn erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem változó égbe, mely arcát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő gyarló halmai…
Pedig ha leírnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál s ódon nyelvtani hibáknál.
Hanem akkor az volt a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbitereknek, ott maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak, felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul, megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskolaalapítás iránt, s nagy összegeket ígértek e szent célokra, mihelyt az Úr elfordítja felőlük e csapást.
Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő menten el is vállalá, s számadást tőn a presbitérium előtt a rábízott pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól megerősítve, befestődött kívül és belül olajos festékkel, vevődött selyemterítő az Úrasztalára, nemkülönben ezüsttányér és serleg az úrvacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös kiadás, mondván: „Egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt”.
És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét vastag krajcár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott.
