A nagy szemfényvesztő
A nagy szemfényvesztő
E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú Kadarkuthy által.
A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori ígéret megérett arra, hogy teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták egymásnak, hogyha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cetem, az öregúr levele tele volt et ceterával. Erről a furcsa szokásáról rég ismeré őt az alispán.
Ez valóban kedves névnapi ajándék.
Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, amelyről büszke atyák szoktak álmodozni, aki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon uradalmakkal bír, s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát, s méltóságos asszonynak címezteti. Azonfelül délceg, daliás alak; aki mellett még boldog is lehet a nő; világfi, aki büszkeségére válik a családnak; és mindenekfelett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifjú.
Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától távol nevelteté gyermekét, érezve magában, hogy őhozzá közel elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a természetben, hogy korhely apának erényes fia támad, s bölcs apa gézengúz fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.
Malárdy szívét annyira megnyerte az ifjú báró, hogy az antik szobor arca még nyájas is tudott lenni.
Behívta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány percre, s azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van abban a levélben írva, amit édesatyja, a báró úr írt.
Az ifjú szerényen lehajtá fejét, s néhány percig gondolkozott; azután a gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:
– Szabad-e reménylenem azt, ami ott írva van?
Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e vagy az ifjú eredeti nyíltszívűségén?
Neki sem volt szabad kevésbé nyíltszívűnek lennie. Megszorítá Viktor kezét, és azt mondá neki:
– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a pillanatnak, amelyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.
Viktor a szerénység tiltakozó mozdulatával vonult vissza.
– Óh, nem „legkedvesebb”, ne mondja ezt kegyed! Ezzel megrabolnám Kálmánt, a legkedvesebb cím az ő öröksége.
Az alispán elkomorodva sóhajta fel, s bágyadtan válaszolt:
– Úgy kellene lenni.
– És úgy is van.
– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött tőlem. Semmiben sincs kedvemre, s mindig csak szomorúságot okoz. Jobban ragaszkodik mostohaanyjához, mint hozzám, édesapjához. Mindenben ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti a hivataloskodást; énáltalam magasabb rangkörökbe juthatna, ahelyett mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban. Szégyenem válik belőle, s ami leginkább aggaszt, ami kétségbeejt jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír! Verseket! Egy ily meglett, felnőtt ifjú, akinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? Hová fog ez vezetni? A társas életben mindenütt kikacagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas kollégája, egy nevetséges ember, akit csak szánalomból nem kacagnak ki szemben. Meg van keseredve az a napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt éppen oly dacossá, oly fellengzőssé mindenki irányában, hogy egy csavaró poéta nevét többre becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!
Viktor végighallgatá Malárdy panaszát, ami az akkori idők szellemében valóban szívrehatóan bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család nevét széthurcoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől, ha felőlük tudakozódni talált.
– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését bízza reám – szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.
– Hogyan reméli ön azt? – kapott rajta az alispán.
– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni, gyűlölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot kegyed aggodalmáért s az ő jobblétéért. Még ma meg fogom őt téríteni.
Az alispán kérdőleg, csudálkozó arccal tekinte rá, de Viktor felkelt mellőle, s csak annyit felelt:
– Drasztikus kúra lesz, de gyökeresen használni fog.
Azzal a család tagjai jöttek közbe: a beszédet félbe kellett szakítani. Az alispán Viktor karjára fűzve lépett ki a vendégek közé.
Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a báró nevezetesebb személy volt, mint ő: az fait accompli, s a fait accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.
Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifjú jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; amit elmondott, abban annyi finomság volt, a legcsípősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdekelt maga is kénytelen volt azokat kedveseknek találni.
És amellett tudott inni úgy, ahogy senki más – és nem látszott meg rajta.
Ez a fődolog.
Aki egy pohár bortól leissza magát, az részeges, semmirekellő, aki tíz palack után is józan marad: az derék, gavallér ember. Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni kezdett a jelenlevő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig Viktorra köszönté.
Viktor állott elébe, s kiitta poharát egész a körömpróbáig; mikor aztán a férfiakon végigmentek, akkor Viktor mondá: „Szállok kendnek!”, s elől kezdé a hölgyeket, s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok, mikkel tósztjait felcifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak alig bírta már mozgatni a nyelvét.
Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arcán még csak szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak kissé élénkebben, mint azelőtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai körül, ami neki igen jól illett.
Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség királynéjának; különbséget tudva tenni az etikett és a szív parancsai között.
A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező mulatságok számára. A terem egyharmada fel volt emelve színpad gyanánt, s festett függönyökkel ellátva.
Óh, nem! Itt nem fogunk azért színi előadást látni, még abban az időben nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme, hogy egy ember leírjon valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, amiért azt meghallgathatja. Esze ágában sem volt senkinek színjátszó társaságot sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre, hamis szakállt kössön az állára, s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő Oloferno Vitellezzo, aki az apjáért bosszút akar állni. Ilyen bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.
Hanem emeltetett ama színpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő előadásai végett, ki éppen ez ünnepélyre jött Afganisztánon keresztül Asztrakánból; teljes címe: „Magister Ludolphus de Cairo, professor magiae; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz cár udvari szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző”, egy szóval nagy ember.
A társaság elhelyezé magát a körbeállított székeken, mik a színpad elejét elfoglalták; a hölgyek legelöl; Durday hátul gorombáskodott valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak magyarázott erősen, s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.
Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt Herminához. A szép lányka elmélázva ült karosszékében, s csak néha pillantott lopva az ifjú után, ki oly hidegen látszott vele bánni.
– Nézze kegyed, mademoiselle – szólt Viktor Eudemiához –, a jámbor atyafi hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.
A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták, s ott volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont színpad közepén mágusi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálcával a kezében, ahogy indiai mágusok szoktak járni.
Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be bámulóinak: töltögetett a csodapalackból sört, bort és szilvóriumot, a bámuló atyafi ivott mindegyikből, s mondott egy-egy fél terrem – – tét.
Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat fordítva neki, fecsegett Eudemiával.
Az orosz cár első szemfényvesztőjét ez pikírozni kezdte, leszállt a színpadról, s Viktor vállát érinté varázsbotjával, amin az öreg Malárdy atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.
– M’sieu le baron donnez-moi’n bague! Egy gyűrűt, s’il vous plaît.
Viktor könnyedén bólintott felé, s levont az ujjáról egy szép smaragdköves gyűrűt, s két ujja közé fogva odanyújtá azt a kelet-indiai bűvészek nagymesterének, s tovább beszélt Eudemiával.
– Voici m’sieurs et m’dames – szólt a bűvész összefogott marokkal gesztikulálva a közönség előtt, látják önök, íme az a gyűrű, amit a báró úr nekem átadott, most itt van a kezemben.
Azzal felnyitá a markát… és maga is hátrahökkent, mert a gyűrű nem volt ott.
– Most is itt van az ujjamon – szól Viktor félvállról hozzá; s még egyszer odaadta neki a gyűrűt.
A kelet-indiai mágusok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa után, s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem visszament színpadára, ott végezte a hókuszpókuszt, megtörte a gyűrűt mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.
Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment, s amint a jámbor atyafi előtt elhaladt, vállára ütött neki.
– Vigyázzon magára, atyafi, mert a muszka elcseréli a fejét.
Miután nevetve előrement ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda leült.
A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt vissza onnan.
– Voici m’sieurs et m’dames – szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, amint a pisztolyt kilőtte –, a báró úr gyűrűje ott van ama kékkabátos nobili zsebében.
A jámbor atyafi megrettenve kapott két zsebéhez, s elkezde szabódni
– De itt úgy segéljen, nincsen! Az én zsebeimben ugyan nincsen.
S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy acél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.
Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?
A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, amidőn egyszerre Hermina felsikolt, odakintenek, a leány megrémülve néz bal kezére: a gyűrű ott volt a második ujján.
Hogyan került oda? Ki tette rá? Azt senki nem bírta megfejteni, s növelte a bámulatot még az, hogy amint Hermina le akarta a gyűrűt húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden ebbeli törekvés meghiúsult. A gyűrűnek ott kellett maradni.
– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni – súgá Viktor Hermina felé. Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más azt a bűvsugárt, ami a leány szemeibe villant a gyűrű kövéből – és az ifjú szemeiből…
…Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagyközönség tetszését; abban bizonyos elégtételfélét szoktak találni.
A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez intermezzo által, s hogy efeletti bosszúságát álcázza, s a közönség figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle keze ügyébe akadó tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész kardok, ivópoharak, szelencék tünedeztek el rettenetes torka sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki orrából, szájából.
Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli csodatéteket. Bámulatában egészen előrejött már a színpadig, s egyszerre csak megszólalt:
– Hallod-e, te muszka! Hallod-e, komédiás! Nyelj el hát engem, ha tudsz!
A mágusok nagymestere nagy szemeket mereszte rá.
– No, nyelj el engem, ha igazi ördöngös vagy; nyelj el engemet!
A társaság kacagni kezdett e furcsa ötletre.
– Avec plaisir. Igen szívesen – viszonza az ezermester megértve a naiv kívánságot. – Tessék leülni ide a székre.
Az érdemes atyafi elbizakodott ragyogástól mosolygó arccal mászott fel az emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint aki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekvéseit mind lehetetlenségnek tartja.
– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis előkészületet tegyek? Par exemple: nem lenne ön olyan kegyes, hogy előbb lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.
Az öreg atyafi nekifeszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának, s nagy tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.
A bűvész felvette tenyerére a nagy bagariát.
– Voici m’sieu et m’dam! Egy csizma. Spiriti miei ubbedite! – A bűvész eltátotta a száját, s a csizma egy perc alatt eltűnt.
A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajon visszakerül-e még, s lesz-e belőle újra csizma. Ezt bizony lenyelte.
– Kérem a másikat is.
Ennek a lehúzása most még nagyobb küszködésbe került, s a becsületes atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, amidőn azt is átadta a boszorkánymesternek.
– Allez, tournez! – Egy perc alatt az is eltűnt.
A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól megy. Egy kicsit izzadott a homloka.
– No, már most revenons ŕ nos moutons, signore nobili. Tartsa ön magát nyugodtan!
A bűvész egy szabómértéket vett elő, s tetőtől talpig megmérte az atyafi testi hosszúságát.
– Akkurát! Éppen elegendő. No, már most mindjárt készen leszek. Csak még egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg!
A jámbor ember kékült, zöldült, amint a bűvész idegen, bűbájos szavakat szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét körül utána, akármerre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a képe.
Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni: természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek. Először egy pár zápfogát vette ki, s letette az asztalra, azután az első fogait szedegette ki.
De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről, s iramodott lefelé a színpadról.
– Hohó! signore; nem addig van az – kiálta utána a bűvész, s egy szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót. – Tessék csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kívánta!
A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből, hanem amint azután észrevette, hogy óriási erővel fogja meg kezeit, oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, aki hiába rúgkapál mestere térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.
– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon! Ne engedjen ennek az ördögnek elnyelni! Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el! Két gyermekem, feleségem van, odahaza: eresszen el, bizony sohasem jövök többet ide!
Mentől jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával kacagott a nézősereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kívánságára lenyeletik.
Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon, s jól esett neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e hisztriói tréfát.
A megszabadult atyafi bőgve jött le a színpadról, s kezet akart csókolni az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.
– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! – kiálta rá haragosan az alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy ijedtségből.
– Hogy az Isten büntesse meg a pokolravalóját: bizony elnyelt volna, ha a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.
Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanúsan nézegetett össze kívül-belül, mielőtt felhúzta volna, s többet semmi pénzért vissza nem ment volna a terembe.
A kelet-indiai mágusok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a perc, melyben az iménti kudarcvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.
Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálcája végével.
– M’sieu le baron legyen olyan jó, donnez-moi une pičce de monnaie!
– Szívesen!
– Un écu, par exemple. Egy tallért.
– Akár kettőt.
A báró kivonta belső zsebéből selyemerszényét, kivett belőle egy koronás tallért, s odanyomta a bűvész markába.
A bűvész azon percben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel: „Diable!”
– Nekem tetszett ezt mondani?
– Nem, de ez a tallér…
– Tüzes volt talán?
– Az nem, hanem ütést adott a karomnak.
– Ez a tallér? Lehetetlen az – szólt Viktor, s felemelé nyugodtan az elejtett pénzt, s ismét odaadta az ezermesternek.
Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.
– Ez villanyütés.
Viktor mosolygott.
– Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban?
A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.
Akkor szeme közé nézett Viktornak, s egész őszinteség hangján mondá neki, leemelve fejéről kabalisztikus süvegét:
– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, ahol nagyobb szemfényvesztőt találok, mint magam.
Azzal felfutott a színpadra, összehúzta a függönyöket, s kidugva a nyíláson a fejét, bohókás ábrázattal mondá:
– Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni!
A földön heverő tallért azután többen próbálták még felemelni. Mindenki meggyőződött róla, hogy az, amint valaki tenyerébe veszi, olyan görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.
– De hát miért nem árt nekem? – szólt Viktor mosolyogva s felmutatva a kezébe vett ártalmatlan pénzt.
Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.
– Hermina kisasszony, legyen tanúm, hogy tallérom ártalmatlan – szólt ekkor Kadarkuthy a hallgatag lánykához fordulva.
– Az Istenért, Hermina! – kiálta rá Eudemia. – Hozzá ne nyúlj, mert rögtön elájulsz. Chčre maman, ne engedje, ne engedje!
Hermina gondtalan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifjú odaszorítá kezébe a koronás tallért, és íme a lányka keze nem rándult meg tőle, de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, amint így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda történik, pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifjú leány, egy ifjú férfi beleszerettek egymásba.
Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem tekintheté azt másnak. Csak az a halvány, barnaruhás ifjú, ki eddig ott ült mostohaanyja háta mögött, lépett kedvetlen arccal Viktorhoz, s kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani, s hozzáfordulni; mialatt halkan fülébe súgá:
– Ön is hallotta már Galvani találmányának hírét?
(Ezt még akkor csak a tudomány adeptusai ismerték.)
Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjút.
– Ah, ön az, Kálmán? Régóta keresem, és nem tudom önt felfedezni; különben régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb művészet élveiben, amikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.
– Mi az? – kérdé az ifjú megzavarodva.
– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig szíveket. Én hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.
Az alispán bosszús meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást ígért neki, de Viktor kikerülte szemeit.
Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e tárgyról beszélni kellemetlen.
– Kérem – szólt akadozva –, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.
– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylással hallottam azokat említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.
Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő, és műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult, és lesüté szemeit, valami olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostohaanyja, az alispánné:
– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. Akinek nem tetszik, írjon jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, amivel mindig megríkattál, meg azt a másikat, amit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál. Olvasd el az én kedvemért.
– Ugyebár, tekintetes alispánné asszonyság – szólt Viktor mohón –, kegyed is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no, ne húzza ön vissza kezét, engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedvéért tegye meg, ha az én kérésemre nem, olvasson fel egypárat szép költeményeiből!
Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra, s akará neki mondani: „Meg van ön tébolyodva?” De Viktor sem oda nem nézett, sem közel nem ment hozzá.
Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel költeményeiből, míg a tétovázó ifjú engedett a rábeszélésnek, s kiment, hogy munkái közt keresgéljen.
Az alispán nem tűrhette tovább. Felkelt székéről.
– Mi menjünk addig pipázni – szólt Vasady vállára ütve. Majd ha a második felvonás kezdődik, akkor visszahívhatnak bennünket.
Még egypár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós mulatságra.
Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte deputációba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kíséretében, melynek minden színű és alakú papírjai közül a szerző éppen nem tudott választani.
Az alispánné ízlésének kellett határozni; az ami őneki úgy tetszett, azt olvassa fel Kálmán.
A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkezve helyet foglalt a középre kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti harcról, amiben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép fantázia és költői emelkedettség tűnt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.
A műfelolvasása után mindenki Viktorra nézett. Éppen így lesi a mai világban a közönség az előadott mű után a kritikus szemöldökét.
Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami igen kényelmetlen helyzetben érzi magát, s szeretné, ha nem kellene véleményt mondania.
– Nos, hogy tetszik? – szólt az alispánné egyenesen felé fordulva. – Hát nem szép-e?
– Óh, szép! – szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.
De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját magasztalják, dicsérjék, úgy, ahogy ő.
– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg; Kálmán ki fogja azt igazítani.
Viktor csak húzódozott, míg végre kimondó, hogy biz az szép, de már ez a tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjay Ferenc nevű poéta által; nem ismeri azt Kálmán?
Az ifjú nyugodt, tiszta, becsületes arccal felelé, hogy nem. Hírét sem hallotta a költőnek.
– Erdélyben élt – viszonzá Viktor.
Kálmán szelíden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem találkoznak-e felfogásaik némi részben?
– Tudom könyv nélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam – szólt Viktor –, ha kívánja ön, elmondom.
Mindenki figyelmesen hallgatott rá.
És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.
Kálmán minden újabb strófánál halaványabb lett, térdei reszkettek, lélegzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé volt.
A társaság egy része éppen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán, Hermina arca égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez éppen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre ugyanaz.
Kálmán úgy állt az olvasóasztal mellett, mint aki egyszerre megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az írás, egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése volt, az, hogy munkáját, melyet mostohaanyján kívül nem hallott senki, melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s azt állítják, hogy azt a művet, aminek minden szavát saját szelleme súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol Erdélyországban ezelőtt ki tudja hány esztendővel.
Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik, mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.
E kínos bódulásból csak mostohaanyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:
– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a másik vette azt Kálmántól és nem Kálmán őtőle.
Eudemia sziszegve súgá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még gyermekkorában tanulta.
Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arccal azt állítani, hogy hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.
Kálmán hirtelen felkapta iratait, s elsietett a teremből, olyan dúlt arccal, hogy az alispánné jónak látta utánaküldeni Hugó Oszkárt, hogy nézze meg, hová megy.
Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánnyal, annak meg kellett csipdesni az arcát; mire Kálmán szobájához ért, annak ajtaját zárva találta.
Megijedt: „Ez képes megölni magát”, s elkezdett ádázul dörömbölni az ajtón.
Kálmán felnyitá azt előtte.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifjú állapotán.
Kálmán felső kabátját levetve egy nagy, nehéz buzogányt tarta kezében.
Válasz helyett azt kérdezé Hugó Oszkártól:
– Én tudok ezzel a buzogánnyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te hányat tudsz?
– Én talán egyet sem – szólt az ifjú piperkőc, s amint kezébe vette a buzogányt, egypárat kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott karral, azután letevé.
– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a kézcsukló mozoghat. Így ni – szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt, s elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arca egészen kipirult bele.
– Elég már! Assez! – kiabált rá Hugó Oszkár. – Bizony kiszalasztod a kezedből, s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy eressz ki a szobából!
– Nem. Kereken száznak kell lenni – monda Kálmán, s forgatta tovább a buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem osonhatván, minthogy Kálmán éppen az ajtó előtt állt, és ott végezte azt a veszedelmes produkciót.
Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatételre szólítá fel Kálmán az ifjú piperkőcöt:
– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva úgy, hogy egyenesen állva maradjon?
Hugó Oszkár megpróbálta, s szépen feldönté a széket.
Kálmán lehajolt, és felemelte azt merően a légbe:
– Így ni!
– Szapperlot, hiszen te valóságos atléta vagy!
– Be tudnád-e hajtani karomat?
– Hadd látom.
– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; ugye hogy nem megy!
– Brávó, brávó barátom! Te elmehetsz magadat produkálni mint akrobata.
– Ugye? – kérdezé az ifjú, s olyan büszkén villogtak szemei.
– Éppen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a komédiának, az akrobatikus látványosságok: még te is produkálhatod magadat. Szapperlot, micsoda erős fogásod van!
Kálmán nevetett. Egészen jó kedve volt. Vissza hagyta magát vezettetni a terembe. Arca ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak, mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek, hogy Kálmánt milyen étrangs divertissements között találta, hogy megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, „croque-mitaine”, ni, milyenek a kezei!
Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűlködni kezeinek veres állapotján, kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanúsítá, hogy nem sokat törték magukat férfias munkában.
Valami másra is gondolt akkor.
Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa, az északi Herkules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával, fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat kétfelé.
A hírhedett férfi idomtalan köpcös alak volt, olyan vastag, duzzadt izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. Amellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, ami őt rettenetessé tette.
Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el művelni, krajcárokat harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el, s két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel hegyeiknél fogva.
A delnők szörnyűlködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sóváran kísérték az atléta hatalmas mozdulatait, néha egy nagyot sóhajtott rá, s félrenézett Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész komédiára.
A testerő hatalmas megnyilatkozásai mindenkor gyönyörködteték a közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ezelőtt nyolcvan évvel egy magyar főúr szalonjában akrobatikus látványosságok mulattatának válogatott vendégsereget. A cirkusz még ma is népszerűbb a tragédiánál, beleértve a „népszerű” fogalmába nemcsak a karzatot, hanem a páholyokat is.
Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, aki félórával elébb Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.
Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.
Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög atlétával; a legények ott vártak már a színpadon nekigyürkőzve és felpálinkázva. Ez volt az előadás koszorúja.
Az atlétának még néhány leszegett lécet kellett feltépni a padlóból, s egypár mázsa követ széttöretni a mellén pöröllyel, hogy egy kissé kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg elenfeleivel.
Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy lépjenek ki a síkra.
Jó izmos legény volt az egyik, aki elégszer verekedett már kocsmában, s egymaga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött legelébb össze a vasgyúróval.
A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját, s jobb térdét kifeszíté; amint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt keresztülvetette a vállán.
Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást, már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött oda.
Éppen úgy járt a másik is.
Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hívta minden ember, hogy az erős Marci.
– Aztán ne hagyd ám magadat, Marci! – kiálta fel rá Vasady, akinek kezdett a jókedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen elbánnak.
– De hiszen, nem is – szólt hetykén az erős Marci, s abban a pillanatban mindenestől a földön feküdt erős Marci.
A delnők, a gavallérok brávót kiáltottak az atlétának, Vasady szedtevettézett, s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti őket.
A másik hármat az erős Marci esete után sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval; hazakérezkedtek, elég volt nekik a más példája.
Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig rácul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, franciával, törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.
Ez nyilván nem volt más, mint banális frázis a birkózótól, talán nem is úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről, s a nyugalmazott kapitány nagyon fennhangon hallatott egy kikerített teremtettét.
– Ki mondja azt? – hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közül.
Viktor szava volt az.
– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?
Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét, s odahajítá azt a viador lábaihoz.
– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, aki most áll veled szemben.
És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros ingujjakat, s maga szökött fel a színpadra a viador elé.
A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjúra; először meglepte őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dac, a nemzeti büszkeség szilaj megnyilatkozása; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé magát, fehér karjait előrefeszíté, s mintha acélrugók mozdulnának azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehetne látni a gyöngéd fehér bőr alatt.
– Most pedig azt mondom neked, te idétlen gépész, te meghízott hústömeg – szólt tétovázva készülő ellenfeléhez az ifjú –, hogy szedd össze minden eszedet és erődet, mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy, ahogy máskor szoktál, én úgy sújtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte, s hazaviheted Macedóniába, hogy mit kaptál itten.
A közönség egy része nevetett a tréfán, más komolyan aggódott a szép ifjú miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem nemesembernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette Paulus secutor szerepét játszani a cirkuszban, de annak legalább volt annyi decenciája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, akiket egész „Anstand”dal ledöfhetett, nem riszkírozva, hogy saját noble személyét külbütírozzák az aréna közepére.
A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben s a hátulsó padokban hallatszott egy pár „Ne hagyd magad”.
Csak egy arc sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié? A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat szeretné kímélni, s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már éppen meg kell lenni, jónak találná elővigyázatosságból egypár szőnyeget teríteni a színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.
Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az atléta szinte hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra súlyegyenbe hozhatta.
Az ifjú kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel mélyedtek Viktor ujjai az atléta vastag izmai közé, míg szemei szikrázva néztek annak szemeibe, s aki e pillanatban ama szemek igéző sugártatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.
Végre szokott fogását vevé elő az atléta; egyszerre felkapta ellenfelét két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.
Ez könnyű munka szokott lenni a birkózóknál, kik mázsányi terhet erőtetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, amint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön, élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karjait, s le hagyja magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.
De Viktor kezei nem bocsátották el küzdőtársa karját, a légben megcsóválva is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatatlan erővel taszítá ellenfelét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú zuhanással bukott hanyatt a színpadra, s oly erővel csapta fejét a deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.
Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, akik jól oda nem néztek, talán észre sem vették, hogy esett. Talán senki sem hallotta azt az elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az atléta Viktort a légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.
Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az atléta legjobban bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához tért ájulatából.
A taps nem ért véget. a küzdőtérről leszálló Viktort minden oldalról üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát, Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné is azt mondta neki: „Derék fiú”.
Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit, és nem mert felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden szónál.
Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az ifjú, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; zseniális és bátor, esze láng, izma acél, arca rózsa és liliom.
Csak egy volt, aki nem osztozott a közörömben.
Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.
A legyőzött, a megbukott sírása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé, mely elégtételt magának nem tud ígérni.
Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arccal lépett be Kálmán.
Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.
Az ifjú szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal annak arcára. Nem látott rajta semmi enyhítőt, semmi buzdítást. Malárdy alispán, a klasszikus szobor arca volt az, ki büntetését megköszönő rabot lát maga előtt.
– Bocsásson meg, édesatyám.
Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia dacolt vele, s kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására azáltal, hogy költeményeit előhozta elolvasni.
Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.
– Én kegyedet sokszor megbántottam – rebegé az ifjú érzékenyen.
Malárdy hidegen bólintott fejével.
– Ma is. Éppen neve napján.
Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esedező rabokkal így szokott bánni.
– Itt vannak összes költeményeim – szólt alig hallható hangon az ifjú, s egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. – Sohasem fogja őket többé látni senki.
Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.
És azután odaborult atyja keblére, s kitörő érzelmei rohamában átölelte a hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.
A nagy szobor egypárszor fölemelte kezét, hogy a síró ifjú fejét megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyílt, és rajta Viktor lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jöjjön be, tudtul adá annak a másik ifjúnak, hogy csak menjen szobájába, s ne mutassa senkinek, hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.
Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, amint Viktort meglátta, s arcát elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy félt tőle, úgy gyűlölte.
Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét kezét eléje nyújtva.
– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? – kérdé tőle.
– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.
– Valóban azok. Örökre lemondott az őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt végbe?
– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez nekem sokba került.
– Hogyan?
– Elvesztém az ő szeretetét.
– De megnyerte ön az enyémet! – szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az idegen ifjút, és a nagy szobor keze meg tudta azt ölelni, és a nagy szobor ajkai meg tudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is tudott:
– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint ő, „ez” csakugyan a legnagyobb bűvészet.
Kezével az égő költeményekre mutatott.
