A puszta téren
A puszta téren
Este volt: a tisztújítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony. Itt minden ház mögött kert van; a fák éppen virágoznak; egy futó eső után minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó fűszerétől.
Kilenc-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öregasszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett lócák vannak az utcán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból; mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban az ablakban van a helyük, miknek kidűlő vasrácsai arra látszanak alkotva lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).
És valaki csak az utcán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél; az elmúlt tisztújításról, Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.
Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utcákon járni; minden tizedik lépésnél nevét hallaná emlegetni.
Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennük, mik az övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták körülötte, holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak uruknak találni. Nem kell-e a boltozatoknak lejjebb szállaniok, nem kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorult kézművest bocsásson be maga után?
A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak, kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel, az ajtókat gondtalanul csapkodták be maguk után; az alispáni lakosztály folyosóin hajdúk beszélgettek fennhangon, nem ügyelve rá, vajon Malárdy Xavér Ferenc szereti-e a csendet.
Malárdy nem bírt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahívták, megköszönte, nem megy; azt üzené, hogy most is rosszul érzi magát.
Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az utcára.
A Nagymihály utca csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas veteményeskertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utcán.
A bukott nagy ember végigment a hosszú, tekervényes utcán, mint aki maga sem tudja, hogy miért megy, csak halad, hogy egy helyben ne álljon.
Micsoda elhagyott, félreeső utcákat járt keresztül-kasul, hol kidűlt-bedűlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be azalatt siető gondolatai. Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy merre jár, s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről gondolkozott. S azután csak ismét ment tovább, és merengett tovább.
Egyszer egy ily ismeretlen keresztutca vége felé érve, úgy tetszék neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. Amint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy András.
Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház mellett, hanem visszafordult a Rozmaring utcába; ott nagy volt a sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt, Malárdy megtörülte azt keszkenőjével, s nem hajította el, magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.
És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog az utcán, kerüli a verést otthon; s idekinn fél a kutyáktól, csak egy tört pálcában bízik, amit a kezében tart.
Valahol ismét egy szűk sikátorba tévedt, mely olyan keskeny, hogy egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyílna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arravaló hely, hogy ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s otthagyják a testét, amire csak napok múlva fognak ráakadni.
Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő hirtelen elordítá magát előtte.
Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg hajóslegény, aki többet talált bevenni a jóból, mint amennyit megbírt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint aki oka annak, hogy már tíz óra van, és ő nem tudja, hogy merre jár, mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utcába tévednie, ahol bármerre dűl, mindenütt falat talál.
Malárdy egy percig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő kicsoda. Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, akit egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel meg-megkapta, és feltaszítá, s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, otthagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.
Csak akkor tért magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb utcában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanúbizonyítá, hogy az a Rác utca: a város legúriasabb része.
Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett neki, mintha messze földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe az emlékek, amint a tárgyak szemébe ötlenek.
Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette, hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a kocsmákban. Átellenben a tilalom-táblával éppen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, ahogy csak bírt; a homályos üvegajtón táncolók szilaj árnyékait lehete látni; pedig éppen a tilalom napja volt ma.
Nem ő az úr többé itten!
Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ezideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha; többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.
De most! A hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg futotta végig. Csak most gondolt erre először.
Ismét odább egy sárgára festett ház tűnt szemébe. Míg a megyeházat építették, ott lakott ő családostól, ott, abban a kertben tanította járni leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy, sötét szemei, piros gömbölyű két arca; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korallgyöngy a nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshöz, késő estig odamaradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt házról házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e. Hogy dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Herminát, ismét visszafelé ment a sárga házhoz, s biztatta magát azzal a gondolattal, hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s mily öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a kis Hermina!…
Hajh, most hiába nyitna be a sárga házhoz, nincs ott a kis Hermina…
És ki tudja, hol van? Kitudja, hogy él-e? Mi sorsra jutott, hová lett?
A lesújtott férfi továbbsietett az utcán, nagyokat botlott néha a kiálló kövekben, mint aki valami nagy terhet visz vállain, és igen el van már fáradva bele. És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szívén, lelkén, mentől tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott akkor is, amikor a keményszívű férfi az előtte könyörgő alacsony férfiaknak azt felelé: „Nem, nem”, és a gyermek sírása kierőszakolta tőle az igent. Ah, e gyermeksírást bár hallaná most is!
Intés volt az a sorstól, hogy ami szívnek van teremtve, az legyen szív; de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigúnyolta áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.
Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan, és énekeltek Istenhez; a keményszívű férfiú azt mondá:
– Bontsátok le róluk e házat!
Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az átokmondó férfi kezét felemelve az égre és azt mondá:
– Romoljon meg annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, és szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek földönfutók, és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le, kisebbítse meg azt!…
És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől, mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége, s nincs oly kicsiny ember, aki ne félne, hogy még kisebb lehet.
És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő Urát, ki családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét, és odalépett a bezárt ajtóhoz.
Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte; félkörű szemei úgy bámultak le rá, s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az üvöltő mondat:
„Boldog, ki neked e dolgot
Visszaadja e méltatlanságot;
Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja,
És az erős kősziklához paskolja!…”
Visszaadja e méltatlanságot;
Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja,
És az erős kősziklához paskolja!…”
A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében tartott fejszét felemelte, és belevágta annak ajtajába…
…Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból. Széttekintett: egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös, szemétdombos helyen, mely a város szebb utcái s a cigánysor között terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.
Az ott a régi rác temető.
Amiben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt abból a nagy faházból, amit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára lerontottak.
