A vallomás
A vallomás
A Duna-parton áll egy kis ház: halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, aki az országúton végighalad.
A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait és a szép szivárványos csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.
Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.
Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, amennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól esik beszélgetni.
Kivált akik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, akiknek annyi mondanivalójuk van.
Mint például Gutai Thaddeus uramnak és az ő megtalált fiának, a gézengúznak.
A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása, hogy senki sem vette észre, hová tűnt el a pap és fölfedezett fia.
Gutai az éj sötétje alatt feltűnés nélkül jutott a kapu előtt álló szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült: a fiú mindent engedett magával történni ellenmondás nélkül.
A szekér a Duna-partra hajtatott, ott megállítá a lelkész, s leszállt róla foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.
Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Duna-part mentében, a kis halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva; egy szót sem szólt hozzá odáig.
A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát bocsátva elől, s azután bezárta az ajtót. Házigazda vagy gazdasszony nem mutatta magát.
A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé odaállítá fiát a holdvilágra, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arcát látni.
A fiún még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársonydolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a tanoncok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalon Viktor… nem… Lőrinc elé.
A gézengúz szótlanul letevé bársonydolmányát, s felölté a fekete tógát, mely azután sarkig eltakarta.
Így már most kezdődhetett a vallatás.
Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, ahogy törvényszéki bírák szokták tenni.
– Ki vagy? Mi neved?
Az ifjú csüggeteg hangon válaszolt rá:
– Gutai Lőrinc.
– Mi a mesterséged?
Erre a kérdezett nem tudott felelni.
– Nos: mesterember, földművelő, hivatalnok, tudós vagy mezei pásztor vagy-e?
Nem választhatott ezek közül.
– Egyszerűen tolvaj vagy-e és semmi más?
– Még rosszabb – suttogá fejét lehajtva az ifjú.
Az apa folytatá tovább, kezeit összetéve mellén.
– Hány éves vagy?
– Tizenkilenc.
– Csak tizennyolc. Az utolsó évet töröld ki életedből, mert abban nem éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre. Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent. Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e szülőid?
Az ifjú alig bírta kimondani a mély elfogultságtól a választ.
– Igenis.
A lelkész megcsóválta fejét, s erőszakosan letört hangon válaszolt.
– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hívatja magát általad apának többé.
Az ifjú szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arcát két kezébe rejté, és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.
Thaddeus pedig száraz, hideg hangon mondá neki:
– Végezzünk: az idő halad!
Lőrinc letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a földhöz verni, konvulziókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok által már régóta nagy tökélyre vitetett.
Az ifjú egy könnyet nem ejtett többé.
– Legelőször is valld meg nekem – kérdezé hidegen Thaddeus –, micsoda ötlet volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél ismeretségbe ez úrral?
– Egyszer szuplikáció alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze, éppen víg cimborákat hajhászott, hajdúival erőszakosan elfogatott, és bevitetett kastélyába, s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon kegyébe jöttem.
– Mivel legjobban győzted a vele együttivást?
– Meglehet.
– Mikor jöttél később össze vele?
– Amint a kollégiumot el kelle hagynom, egyenesen őhozzá mentem üldözőim elől.
– Mondd, hogy énelőlem, mert más nem üldözött.
– Voltak adósságaim.
– Azokat kifizettem. Nekem van miből.
Lőrinc keserűen harapott ajkába e célzásra. Az ősz tudós, ki nehéz szorgalommal, sanyarú takarékossággal gyűjtögette filléreit, azt mondá fia tékozlására: „Apádnak van miből”.
– Reményletted, hogy ott jól el fogsz rejtve lenni?
– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam rá magamat, és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos vadászlakba rejtett el, ahonnan csak szokásos tivornyáira jöttem elő, miken meghitt cimborái voltak jelen, akik már ismertek. Itt mondá el azon ifjúkori adomáit, miknek felidézése valószínűvé tette a hozzá való legközelebbi viszonyt.
– Nem kívánom a tivornyák leírását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy magadat Kadarkuthy fiának nevezd?
– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen vendégek jöttek a kastélyba, s engem is ott leptek. Egy közülük kérdezé, hogy ki vagyok. Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró komoly arccal úgy mutatott be mint fiát. Azután nagy mulatságát találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni; magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz; idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsiny fiú voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat, milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, amióta nem láttak. Hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem németül, franciául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról, azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, amint azt tudományos könyvekből olvastam.
– Tűzbe minden betűvel! Átok a tudomány! Folytasd!
– Az öreg báró rendkívül mulatott e tréfán, mint ahogy ő nevezé; gyakran felkacagott elbeszéléseim alatt, amit vendégei nem vettek egyébnek az ő szokott hóbortjainál. – Ez a jókedve nőttön nőtt, amint egy jámbor öregúr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak azáltal, hogy tán tíz esztendeig künn kóboroltam Franciaországban, és soha azalatt még csak levelet sem írtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt elprédáltam, adósságokat csináltam, no, de mármost ideje, hogy megjöjjön az eszem. Ígértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két kézzel fogódzott karosszékébe, úgy kacagott.
– Nagy szemfényvesztő…
– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra. „Akár leánynézőbe!” – kiáltott közbe kacagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb ifjúnak neveztek.
– Te nem tudtad azt, hogy a bárónak valódi fia van?
– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott, s apjával csak tréfás leveleket szokott váltogatni, miket az öregúr nekem megmutogatott.
– Tehát éppen helyébe illettél.
– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra, hintajában hordott magával mindenhová, bemutogatott ismerőseinél, bevezetett a legnagyobb úri családok körébe, s sorba minden előkelő család kisasszonyait megkérette velem.
– Őrültek, és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal, a szeretettel!
– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután mindig az lett vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.
– Miképpen?
– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a család öregeit, vallását, rangbeli állapotát, enyelegtem a nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely irántam támadt.
– Azt okosan tevéd… – szólt bele, magáról elfeledkezve Thaddeus úr –, azaz okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél magadból és azon emberből, akinek álarcát viselted. Nem gondoltál-e arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan, s számon kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? És megöl irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?…
– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édesatyja idehaza országszerte hord valakit, akit fiaként mutat be, akiért pazarolja a pénzt, s oly fénnyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem bírták venni, sietve hazautazott Magyarországra, s egy este atyja szobájába lépett.
– Nos, mi történt akkor? – kérdezé aggódó figyelemmel a vallató.
– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az öreg báró ahelyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: „Kicsoda az úr?” S mikor az őt édesatyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, aki őt rá akarja szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a nyomtatott személyleírása: a személyleírás valahogy hasonlíthatott az ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették, s beszállíták Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöcben, és várja a kedvetlen quidproquo kifejlődését.
Thaddeus úr összecsapá kezeit feje fölött.
– Ő a tömlöcben ül, te pedig szabadon járkálsz!
A tisztelendő úr sokára tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni. Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel, és többször suttogta magában
– Az igazi báró tömlöcben ül, s az álorcás vigad!
Azután egyszerre megállt ismét fia előtt, s hirtelen azt kérdezé tőle:
– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jöjj szemfényvesztő játékot űzni?
– A báróé.
– Miért álltál rá?
Lőrinc fejét rázta, és hallgatott.
Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogyha ez nem akar felelni, akkor nem felel.
– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, amit másutt? Miért nem voltál korhely, garázda, ahogy patrónusod kívánta?
– Nem tehettem.
– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hízelegtél, ragyogtattad nagy talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!
Az öregember egészen elcsüggedten hallgatott el, s magában folytatta azon kíneszmék láncolatát, melynek minden láncszeme egy halállal ért föl nála.
– Tudod-e – kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki kell mondania – tudod-e, mi volt azon bűnök között, amiket elkövettél, a legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle: mérlegeld magad!
Lőrinc hallgatott.
– Megmondom én. Amidőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból, komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztény férfi lelkét behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy Ferenc kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a ráctemetőn megátkozá templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! És magadban kacagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! És megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az átkot.
Amint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását lehete hallani odakünn az ablak alatt.
– Mivel tudod magadat menteni? Van-e szavad, melyet védelmedre felhozz?
Lőrinc fölemelé fejét, és válaszolt:
– Van!
A lelkész rábámult:
– Van védő szavad?… Mondd ki!
– A szerelem…
Thaddeus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott.
– Te szerelmes voltál Malárdy leányába?
– Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom.
– És az is te beléd?
– Még erősebben, még halálosabban, mint én.
A pap felemelé két kezét az égre, s valami rettenetes hangon, melyet a fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:
– Óh, én Uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panasztevő szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!
Lőrinc még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan suttogva esdeklett bocsánatért. A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.
– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és szánandók azok, akikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját lekötelezd, fiát elriasztottad a poétai pályától. Hogyan tehetted ezt?
– A verset, amit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül, s elmondtam utána.
Az öreg nagyot sóhajtott:
– Minő ész! Minő lángész!
Azzal kabátja mély zsebéből valamit vett elő, amit a sötétben látni nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami lánc.
– Jőjj közelebb!
A fiú odalépett.
Thaddeus úr egy pár békjót tarta kezeiben, aminőkkel szökevény rabokat szoktak egymáshoz fűzni.
– Nyújtsd kezeidet…!
Lőrinc elszörnyedve kérdezé:
– Atyám, mit akarsz?
– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.
Lőrinc erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé, s vonakodás nélkül engedé a békjót rázáratni.
