A veszett ló

Teljes szövegű keresés

A veszett ló
A mi virágos keleti nyelvünk „veszett lónak” szokta az olyan embert nevezni, aki minden helyes ok nélkül nekirohan mindenkinek, s keresztül-kasul gázol ártón és ártatlanon; akit, ha megharagított valaki, s azt hirtelen meg nem kaphatja, nekimegy egy másiknak, akit közelebb talál, s azon tölti bosszúját.
Mint látszik, a veszett ló cím ilyenformán nem annyira megtisztelő elnevezés, mint amennyire következetes.
Az ember éppen úgy, mint a ló, arra van hivatva, hogy esze által tüntesse ki magát, s midőn e hivatását olyképpen mellőzi, hogy az ész józan kocsisságát megvetve, a szenvedélyek lódarazsa elől megriad, s bősz dühében eltépve az illem gyeplőit, a rendes kerékvágásból kiugrik, s rúg és harap, akit elöl-utol talál, akkor nagyon méltán mondják róla azt, hogy veszett ló.
 
Tisztelendő Gutai Thaddeus uram megérkezvén Kassára, sietett az alispánt az általa tudvalevő titokról informálni.
Olyan köztiszteletben levő férfiú tanúbizonysága rögtön segített az ifjú Kadarkuthy veszedelmes állapotán, kinek legfőbb baja az volt, hogy valami párbaj miatt, melynek halál lett a vége, ő kénytelenül álnév alatt szökött Belgiumból Franciaországba; ott is tovább üldöztetve, ismét más fölvett név alatt menekült Svájcba, úgyhogy tárcájában négyféle nevű és leírású útlevelet is találtak, ami még jobban belekeverte a hínárba, s annyira ellene bizonyított, hogy az öreg Kadarkuthynak éppen semmi sem állt volna az útjában azon pompás tréfa kivitelére, miszerint Viktor úrfit ott üldögéltesse nemes Abaúj vármegye filantropikus intézetében mindaddig, míg ő meghal, s csak végrendeletében nyilatkoztassa ki, hogy az bizony mégis az ő fia, hát csak eresszék szabadon: hogyha ez a tudós ember bele nem elegyedik a dologba, s mint afféle tudós ember gyűlölője levén minden élcnek és anekdotonnak, ezt is elrontja komoly közbeszólásával.
Márpedig valóban elrontotta. Önvallomása kideríté, hogy akit az öreg báró saját fiaként mutogatott a világban, az Gutai Lőrinc volt; s a valódi Kadarkuthy Viktor igaztalanul ül ott, ahol az ember nem mondhatja a „Tessék leülni” kínálásra azt, hogy „Köszönöm, nem fáradtam el”.
A rehabilitált bárót aztán szabadon bocsátották; az öreg Kadarkuthyt hivatalosan megpirongatták, amiért a törvényhatóságot készakarva tréfálkozásra használta fel; Thaddeus úrnak pedig elismerő szavakat mondtak példás igazságszeretetéért, mely szerint inkább saját családja szégyenét fedezte fel, hogy sem hallgatása által egy ártatlan embert tovább is szenvedni hagyjon.
Thaddeus úr még aznap, amidőn Kadarkuthy szabadonbocsáttatásáról tudósíták, el is hagyta Kassát, s sietett vissza saját városába.
Keresztyéni alázatosságában nem óhajta alkalmat adni a kiszabadított Kadarkuthynak arra, hogy megmentőjét hálálkodásaival halmozza el: nem kívánt tőle semmi köszönetet. Még csak találkozni sem kívánt vele. Óh, a szellemi arisztokraták büszkesége határtalan. Nekik tetszik azon öntudat, hogy eszük, jellemük, érzéseik által egy címer-nemest lekötelezhettek, oly adósságot hagyva rajta, amit az sehogy sem tud nekik lefizetni.
Thaddeus látni sem akarta Viktort; nem is lett volna rá nézve e találkozás kedves.
Hazament szépen; elővette szárított virágait, s ha azokban kevés vigasztalást lelt, benyitott legszebb eleven virágának szobájába; akinek akár magyarul, akár latinul hangzott a neve, legszebb volt rá nézve az egész hazai flórában; a szép Lila; a szép Syringa vulgaris Linnei.
Az egykor utcán talált gyermek most paloták dísze lehetett; szépségét valami megszentelő bűbáj emelte emberfölöttivé; szép lelke látszott azon keresztül. Epétlen, haragtalan, önzés nélküli mindenki irányában. A háznál mindenki iránt engedékeny volt, mégis mindenki azt tette, amit ő akart; Thaddeus urat szinte elkényezteté, pedig az is úgy élt, mintha egyedül csak őt szolgálná.
Úgy látszék, hogy meg akarta jutalmazni Isten a sokat érdemlett és sokat szenvedett férfiút öregsége keserű napjaiért ebben az angyaljóságú gyermekben, akiben a jó öreg minden szeretete egyesült. Ezek a szelíd kék szemek voltak az ő vezércsillagai; ez az édesen csengő hang az egyedüli szó, mely előtte arról beszélt, hogy a földnek is van még valami öröme; annyira szerette őt a jó öregúr, hogy még a templomban is, mikor imádkozott, rajta feledé szemeit, mintha azt akarná látni, hogyan adják tovább ez imahangokat az ég angyalai, amíg azok az Úr zsámolyához eljutnak, együtt könyörögve gyarló halandókkal nem is ismert bűnök kegyelmes bocsánatáért.
Szinte haragos volt a jó öregúr olyankor, mikor arra gondolt, hogy ezt a szelíd angyalt, ezt a mártírarcot valamikor el fogják tőle rabolni; valami goromba kamasz megkéri, elveszi, fejére teszi azt az ostoba prózai főkötőt; s akkor ő nem lesz többé öreg nevelőapjának imádkozó angyalkája, nem lesz többé az a lesütött szemű szent; nem lesz többé olyan halvány az arca; ez a gondolat képes volt Thaddeust nagyon megkeseríteni.
Hanem hiszen messze van még az idő, a leányt még nem hallja senki titkon sóhajtani; még valami holdvilágos árnyék fekszik szívén abból a testvéri érzelemből, melyet egykor Lőrinc iránt érzett. Hiszen Thaddeus maga is úgy akarta azt, hogy egykor ebből több legyen, mint testvéri érzelem. Hajh, de ki várhatja többé a hajnalt, hogyha meghalt a nap! Mit ér az elhalt ifjúra gondolni többé, s mit érne rágondolni, hogyha élne? Ő elfeledte a legjobbat, a legszebbet, akit családja neki szánt, akiben örömüket lelték volna, aki által boldogok lettek volna mindnyájan, és választotta magának azt, akit gyűlölnie, akire soha gondolnia sem kellett volna; apja halálos ellenségének leányát, a vallásüldöző gyermekét, aki miatt aztán meg kellett halnia.
Az ég akarta így. Az ég akarta, hogy az átokkal ütő kéz maga is sajogjon az ütés után, mert rettenetes az: egy embernek fejét megsújtani az Isten átkával, s nem lehet az, hogy az iszonyúan verő kéz is ne fájjon azután.
A nagy férfi nagyot bukott; sok nagy példa teljesült be rajta; és íme, Thaddeus most imádkozik azért, hogy ne érje Malárdyt több csapás; maradjon meg neki az, amije még megmaradt: csak egy fia van már Malárdynak, egy édesfia, aki őt nem szereti; nincs büszkesége, hatalma, gazdagsága. Lám: őneki sincs már, csak egy leánya, egy fogadott leánya, aki őt szereti, ez öröme, ez reménye, ez megnyugvása. Óh, idején van imádkozni az Istenhez, hogy ne teljesítse tovább az átkot.
 
– Itthon a pap?
Ily rövid kérdés hangzott a kerti bejárat előtt, mely nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram szobájához vezetett.
Thaddeus úr maga is hallotta a kérdést, s gondolta magában: ejnye, goromba pimasz, hát én neked csak „a pap” vagyok.
Még jobban mérgelődött azután, midőn hallá a felelet csengő hangját.
– Dolgozószobájában van.
Ez a szép Lila édes hangja volt.
(A neveletlen még attól a szép lánykától kérdezősködik ily otromba hangon.)
– Melyik az ajtaja? – szólt újra az előbbi hang.
Erre már nem jött felelet; a válasz hihetőleg néma intésből állt.
Azután erős, sarkantyús lépések hangzottak, s a lelkész ajtaját kinyitották, minden előzetes kocogtatás nélkül.
A tudós ajtaja elég magas volt közönséges emberek számára, de a most érkezett nevezetes ember mégis kénytelen volt meghajtani a fejét, mikor belépett rajta, oly szertelen hosszúra találta őt kinyújtani az áldott természet.
A hosszú kezek és lábak embere szinte maga is látszott restellni termete felmagzott állapotját, valami lanyha magaelhagyás lógatta előre egész alakját, minek következtében hanyagul előrehajlott, s mikor fel-felütötte a fejét, mindig egy fejjel nagyobbat látszott nőni.
Az ember impertinens szőke volt, mégpedig olyan serte hajlamokkal bíró hajjal, hogy azt hátulról sehogy sem lehetett becsületesen összecsavarítani; mindenfelé álltak ki a szálak a copfból, végződvén mint egy nyűtt meszelő; az oldal hajbodrok pedig valószínűleg régen nem lévén felsütve, kiegyenesültek és meredtek, amerre nekik tetszett. A képe meg volt borotválva; egypárszor a borotvával bele is metélve, jeléül annak, hogy maga borotválkozott, s igen türelmetlen borbélya volt; az orra mellett hosszában egy régibb, de mélyebb vágás forrása volt látható, amit valószínűleg nem borotválkozás közben ejtettek oda. A világosszőke hajjal valami kellemetlen ellentétet képeztek a sötét szemek; úgy látszik, ez embernek saját alkatrészei is antipátiában voltak egymással. Semmi sem volt azonban visszataszítóbb rajta, mint a vastag, duzzatag ajkak, mik bestiális kifejezést adtak az egész arcnak, s valami ijesztő jellemet kölcsönöztek a szavaknak is, amik keresztüljöttek rajtuk.
A jövevény még ehhez valami idegen szabású öltözetet viselt, mely állítólag finom kelméből készülhetett valaha, de most minden szennyes és gyűrődött állapotban volt. A nagy türemcsizmák kifényesítetlen, a fehér szarvasbőr nadrág zsírfoltokkal tele, a bársonyzubbony összevissza törve, ahol valami fehérnemű fodrainak kellett kilátszani belőle, azok nagyon régi találkozást emlegettek szappannal és tiszta vízzel, s a gavallér még annyi figyelemmel sem volt a világ iránt, hogy begyűrje azokat a kabátja alá.
Nem, a jövevény nem sok figyelmet mutatott bárki iránt is. Nem mondott sem jó napot, sem egyéb tisztelkedő szót a papnak; odaállt egyenesen az arca elé, hogy a csizmáik orrai egymást érték, s Thaddeus úr kénytelen volt a nyakát felfelé görbíteni, hogy az arcába lásson, s akkor röviden azt mondta neki:
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok.
Thaddeus kissé visszahökkent. Bizonyára legelső gondolata az volt: „No mármost értem, hogy az öreg báró miért nem szereti a fiát látni.”
– Tessék helyet foglalni – monda azonban egész tisztelettel.
Az ifjú úr le sem ült, nem is köszönte meg; ahelyett még egyszer elmondta:
– Báró Kadarkuthy Viktor – s egyszerre egy fejjel magasabbra emelkedett.
– Örülök, hogy szerencsém van – mondá Thaddeus; pedig sehogy sem örült, azt hitte, hogy ez most megköszönni jött hozzá azt az erélyes közbejárást, melynek folytán kellemetlen helyzetéből kiszabadult, s e hálálkodást szerette volna kikerülni a jó úr.
De nem hálálkodott a jövevény; másért jött; miután mind a két hosszú karján feljebb gyűrte a zubbonyujjakat, félrefordítá a fejét, s úgy elfelé néző képpel kérdezé Thaddeustól:
– Hol van az úrnak a fia?
Thaddeus elbámult.
– Nagyságos úrfi, kegyelmed a fiamat kérdezi…
Most egyenesen felé fordítá a képét az ifjú óriás, s nekimeresztett szemekkel kérdezé másodszor:
– Hol van az úrnak a fia?
A lelkész lesüté szemeit, és alig hallhatóan rebegé:
– Fiam – meghalt.
Két csepp könny remegett fehér pillái alatt, s nem tudott kicsordulni szemeiből.
Az ifjú úr nem ügyelt a könnyekre.
– Az nem igaz. Az csak mesebeszéd. Hol van az úrnak a fia?
A lelkész megerősíté hangját, s a fájdalom ihletével felelt:
– Istennél van ő bizonyára, ha irgalmába bevette, és megbocsátá bűneit.
– Pokolba van! – kiálta közbe a báró.
– Az az Úr dolga! – szólt reszkető hangon Thaddeus.
– Mit? Az én dolgom? – kérdé amaz ingerülten.
A pap szilárdul válaszolt
– Én Istent értettem „az Úr” alatt.
– Ejh, nem kell nekem most papos komédia! – kiálta a báró türelmetlenül –, nekem ne bibliázzon, hanem feleljen, hol van az a semmirekellő, országcsaló, aki nevemet bitorolta, és aki miatt esztendeig ültem a börtönben?…
A pap alázatosan felelt neki:
– Elismerem, uram, hogy ön méltán neheztel reá, hogy sokat vétett ön ellen; de mégis kérem: ne illesse őt előttem becstelen nevekkel; én apja vagyok, s amit vétett, azért bizonyára egy halállal mindent megbűnhödött.
A báró most még jobban dühbe jött.
– Mit? azt se mondjam róla, ami őt megilleti? Még gazembernek se nevezzem? de fogom őt annak nevezni, és arcul fogom vágni, és megölöm, megölöm az átkozottat!
Az ember reszketett a dühtől, ökleit összeszorította, vastag ajkai kifordultak, és szemei körül villogott a fehére.
Thaddeus most már nem félt tőle. Látta, hogy nem emberrel van dolga, az ördögfélétől pedig nemigen rettegett. Nyugodt lélekkel vállára veregetett Kadarkuthynak.
– Nagyságos uram, azt meg nem öli kegyelmed többé.
– Mit mond az úr? – rikácsolá ez embertelen hangon.
– Mert ha meghalt, akkor már halva van; ha pedig élne: kezének egy ütésével úgy összezúzná önt, hogy sohasem lenne önből többé ember.
Már ezt az utolsó mondást nem valami malasztteljesen ejté ki Thaddeus úr, hanem egy haragvó és büszke apa indulatos hangján.
Kadarkuthy elsápadt, percre még vastag ajkai is elkékültek; mikor meg akart szólalni, egészen el volt rekedve, alig találta meg a hangját.
– Hol van tehát?
– Háromszor mondám, hogy meghalt.
– Ki látta őt meghalni?
– Én magam…
– Ahol van ni. Szép kis tanúbizonyság. Ön maga bizonyít amellett, amit mond, ön elrejtette a fickót, ön halálhírét terjesztette, hogy megszabadítsa a büntetéstől, a bosszúállástól; de én nem hagyom magamat bolonddá tétetni: én akarom tudni hol van. Ki akarom húzni gyáva rejtekéből, és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szívén keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: vesszek meg, ha addig ruhát váltok, amíg azt a kalandort meg nem öltem.
– S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen.
Ez nem fegyverzé le a dühödtet, csak megátalkodottságát növelte.
– Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, amit én meg sem tartozom köszönni; ha azt mondták az úrnak, hogy én az az ember vagyok, akit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg velem.
– Nem mondták azt – szólt Thaddeus keserűn. – Önnek édesatyja előre figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, aki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabadítám önt.
– No, hát mármost ne csodálkozzék rajtam – szólt az ifjú Kadarkuthy, mintha a pap mondásának ez volna a logikai menetrendje. – Tudja, hogy kivel van dolga, beszéljen röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg, hova dugta el, mert én addig el nem megyek innen!
E szóval leült egy nagy, spanyolnáddal font karosszékbe az úrfi.
A lelkész lenézte végig, azzal hidegen válaszolt:
– Ha meg nem unja magát a házamnál nagyságod.
Azzal ő is leült íróasztala mellé, s elkezde tudós flegmával írni, mégpedig az ifjú báró bosszantására arabs verseket pókláb-betűkkel; aki tehát azzal sem ingerelheté a tudóst, hogy asztalára könyökölve az írásába nézett, nem ismerhetvén meg belőle semmit.
E percben halkan félig kinyílt a mellékszoba ajtaja, s egy pillanatra a szép Lila tekintett be a lelkész dolgozószobájába.
A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait nem veheté ki, s amint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes gondolata támadt: vajon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös idegen. Amint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve egymással szemközt az íróasztal mellett, zavartan visszahúzódott, s becsukta az ajtót.
Kadarkuthy hirtelen térdére csapott, és felállt sebesen; szinte félő volt, hogy fejével átüti a padlatot.
– Ki volt ez? – kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve arra a nagy kutyabőrös fóliánsra, amiből a tisztelendő úr másolt.
– Ez? – felelt a jó úr tudós szelídséggel – Izmael Asmai, híres arab költő, az Abner életének koszorús írója.
– Az ördögökbe! Nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, aki itt benézett. Leánya az úrnak?
Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt; ennél a pontnál nem lehetett vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent elmondani az ifjú úr kérdésére; nagy szárazon azt felelé neki: „az”.
– No, akkor elő fogja az úr egy hét alatt állítani a fiát! – szólt ez odahajolva hosszú termetével a lelkész füléhez; azzal vette a háromszögletű kalapját, s megindult. Az ajtóból még egyszer visszanézett, fenyegető szemöldökrángással intve a pap felé, s azzal egy lépéssel kilépett az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga után.
Thaddeus sem sietett őt kikísérni; egyik sem köszönté a másikat; de a tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta
„A veszett ló!”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages