Bajcsy uram kísértete

Teljes szövegű keresés

Bajcsy uram kísértete
– Ahol van, megint jön! – kiálta fel Bajcsy uram kétségbeesve, amint valami sötétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette volna, hogy mi az? De ő meglátta, megérezte, egy perc alatt felfogta, amint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki más, mint Mákosné szomszédasszony: idejön, taréjos főkötő van a fején, rossz hírt hoz.
– Zárjátok be az ajtót!
Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját, s megcirógatta a kutyákat, és jött befelé egy kardcsapás nélkül.
Bajcsy uram meg volt szorulva, elhányta kezéből fegyvereit: árját, dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.
Azután az ajtóra tette a fülét, s hallgatta, hogy mi fog következni.
Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom, mikor azt hallotta, hogy Bajcsy uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad, és megvárja, míg hazajön.
S azzal leült szépen, s beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről, rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbújt zsiványokról, rettentő hármas gyilkosságokról; hajókat süllyesztett el a Dunán minden rajta levőkkel egyetemben, kisgyerekeket etetett fel kocamalacokkal, s rettentő dolgot művelt egy nagy óriási kígyóval, ami itt a Csallóközben minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz, s annak a tejét alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő múlva is megesküsznek rá.
Bajcsy uram reszketett a dühtől és a félelemtől odabenn. Már nem megy el; már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik, és betegnek teszi magát.
Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, ahogy a beteg emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.
– Te, Miska te! Miska inas!
Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, éppen csak akkora nyílást csinálva rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.
– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok, fekszem; nagyon sajnálom.
– Micsoda? – kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét még hosszabbra húzni, mint amekkora; – az én kedves szomszéduram beteg, és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért?
– A hideg lel… – nyöszörgé az árva.
Valóban is lelte egy kicsit a hideg.
– S énnekem nem mondják! – méltatlankodék a jó asszonyság; – pedig én milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű? Talán nincs is a háznál? No, van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban; óh, én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor lehet rá szüksége; óh, én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.
Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, amíg egy bögrét lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a levét, s vitte be nagy áhítatossággal Bajcsy uramnak.
Az csak nézett rá félszemmel onnan a paplan alól.
– No, kedves, édes szomszéduram, itt van, tessék.
– Micsoda?
– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen olyan forró.
Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fúja a nagyasszony a herbateát, amint azok a kis mókuskák nézik a nagy kígyót, amely őket el akarja nyelni.
– No, nem meleg már: megihatja. Kóstolja csak meg.
– Nem kell nekem.
Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, amivel a durcás kisgyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját ajkaihoz a drága jó főzetet, s egyet szürcsölt belőle.
– Jaj, de jó; óh, be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves, édes szomszéduram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.
– Kell a pokolnak.
– Ettől egyszeribe megizzad.
Izzadt szegény anélkül is.
– No, csak egy kortyot, no csak egy cseppet, csak egy kanálkával!
Addig-addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiút azzal a gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét, s úgy vágta a földhöz, hogy millió darabra törött.
– Zsámfáter hordtát! Mikor én nem ihatnám, akkor én nem iszom.
Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, ahol azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kímélni, amit Mákasné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig nem jó a betegséggel tréfálni járvány van; erős emberek egyszerre meghalnak; tudta név szerint mindazokat előszámlálni, akiket e héten eltemettek, és mégegyszer annyi ágyban fekvő beteget, akik szintén halálrováson állnak, amitől Bajcsy uramat őrizze meg az Úristen.
Bajcsy uram hagyta őt beszélni.
Végre rátért a dologra.
– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No, de jól járt. Jobb volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót akart vele szegénnyel, hogy hamarább magához vette.
– Hát már aztán miért volt neki olyan jó hamarább meghalni?
Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni bajos.
– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a cselédeimnek: amit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor ezek még szakállas vénember korukban sem mondják el senkinek, amit hallottak; egyébiránt pedig amit a nagyasszony tud, úgyis tudja azt már holnapután az egész város.
– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komámuram; de hála Istennek, hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja, hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset: tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl azt a nagy gyalázatot meg azt a nagy fájdalmat.
– Miféle gyalázatot?
Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez, s széttekinte a legényeken, hogy vajon hallgatják-e mind.
– Hát amit mondtam a múltkor, ugye? Mondtam ugye, hogy a Lőrincke egy zsiványbandába elegyedett.
– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat!
– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszonytató sok csalást elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy idejött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is elbolondított minden embert.
Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.
– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni. Miska inas, nevess te is! Nevess szedtevedte, ha mondom. Nevessetek valamennyien!
Bajcsy uram legényei, kiváltképpen pedig Miska inas a sutban, taktusra nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törölte bele, olyan jól esett neki a nevetés.
Mákosné nagyasszony nem engedte magát azáltal a sodrából kihozatni. Egy kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami mulatságost, s amint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.
– Iszonytató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon szülővárosához merészkedni; amíg a szegény tisztelendő úr hetedhét országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, azalatt ez három mérföldnyire…
– Kszikkrkrphühühü!… – Miska inas hiába türtőztette a nevetést, kipattant belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék a nagyasszony háta mögött, s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.
A nagyasszony megvárta, míg abbahagyják, s mondta tovább.
– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában dőzsöl; játszik, kocsikázik, s bolondítja a világot.
Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.
– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzáadták, és meg is eskették vele.
– Brühühühihihi! – pattant ki megint Miska inasból a jókedv; mégpedig ezúttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a székről; éppen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmirevaló.
Mákosné nagyasszony folytatta.
– Szerencsére tekintetes Vasady táblabíró úr előtt gyanús lett a dolog, s írt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatalember jár, aki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt sietett vissza, s éppen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő kisasszonya a minétet egy gróf úrfival, hogy lesz már most az alispán leányából grófné nagyságos asszony. Akkor egyszerre… Miska te, bele ne nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a táncoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf úrfit, s kikorbácsolja a házból…
– Aztán akkor felébredt a nagyasszony? – veté közbe Bajcsy uram tréfálkozva.
– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a vége, hanem a tisztelendő úr odakinn megláncolta erős vasbékjóval a Lőrinckét, s úgy akarta magával vinni a vármegye tömlöcébe. Hanem amint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjúcska, mint a kesztyűt, leveté kezeiről a békjókat, s egyszerre beleugrott a vízbe.
– A szekérről?
Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.
– Ej, dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.
– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék valaki; ne hazudtolja meg magát szomszédasszony minden lépten-nyomon. Hova akarta volna vinni ladikon?
– Már akárhova akarta vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrincke beleugrott a Dunába, és oda is veszett, mert meg nem találták többet, pedig egész éjszaka keresték.
– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.
– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit sem vitt magával, mint az egy öltözet ruháját; senkinek sem szólt, senki sem tudja, hová lett; azóta is keresik, de hírét sem találják…
– Trühihahuhuhu! – röhögött közbe egyszerre Miska: inas, hiába fogta be két kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony, búcsút véve keresztyéni flegmájától, kirúgta a széket maga alól, s dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder üstökének; az pedig uccu keresztülbújt az asztal alatt, s futott ki az ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhában, az udvaron végig: a semmiházi kölyök három percig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után a kút kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt, s hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbölni, maga pedig nagy diadallal visszakerült a műhelybe.
Miska inas még akkor is rendjén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett, s csak akkor vette magát észre, mikor egypár egészséges poflevet kapott cirmos pofájára jobb és bal felől. Ez mesteruram tenyere volt.
– Zsámfáter hordta! Azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek! (Bajcsy uram elébb szokott adni, azután ígérni.)
Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén nevetni.
Mákosné asszonyom rövid időn megint valami új tortúrát gondolt ki szerencsétlen szomszédja kínzására.
Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges illata keresztüljárja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablakoknál.
A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak ment; benézett, meglátta Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.
Lehet ennél válogatottabb neme az injúriának, mely ellen a törvény nem ad semmi védelmet?
A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, akit nem szeret odabenn látni, tarthat harapós kutyákat, amiktől be ne merjen menni, de ablakából nem parancsol; ott megállhat, és bebeszélhet akárki.
Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, akik nem hozzák ki az ablakaikat az utcára, hanem előbb egy kerítést húznak az épület elé.
Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a nagyasszony, s kívánta a jó reggelt Bajcsy uramnak, s elmondta neki, hogy mit álmodott.
És azt mindig olyan szörnyű kísérteties hangon mondta, hogy az embert agyonrémítette vele, s elrontotta a kedvét egész napra.
– Jaj, kedves, édes Bajcsy komámuram, vigyázzon magára, az Isten áldja meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy mezítláb láttam térdig sárban járni kedves komámuramat; az pedig rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezítláb menni az utcán – sok ellenség; – vigyázzon magára az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek rajta.
– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem pörlekedem, senkire sem haragszom.
– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem. Jobb attól őrizkedni, kedves komámuram.
Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne őneki olyan ellenséget fölfedezni, aki őt gyalázza.
Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony:
– Jaj, kedves, édes komámuram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt láttam, hogy kedves komámuram aranyos ruhába volt öltözve, nagy paszomántos övvel, prémes kalappal a fején, sok nagy uraság, tenger nép jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig a városon. Vigyázzon a kedves egészségére, kedves, édes komámuram, valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komámuram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanellréklijét, mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot, torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg deákliliom-flastromot tartani a háznál.
Bajcsy uramnak máris borzongatta a hátát valami. Szenvedő arccal fordult a nagyasszony felé.
– Ugyan kedves, édes, jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha nagyon kérem.
– Szívesen, kedves, édes komámuram, mi legyen az? Akár a lelkemet is odaadom, ha kéri.
– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is, ne csak mindig énrólam.
Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:
– No, az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komámuram; hála légyen az Úristennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komámuram meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak tafotára nyomtatott címerekkel.
– Hát az valami jó, ha én meghalok?
– Nono, ne tréfáljon kedves komámuram, tudja, hogy álomról van szó, ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Óh, az igen jót jelent. A fáklyák meg a címerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komámuramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komámuram – megházasodik. Én annyit sírtam álmomban: ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.
Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. Odament csendesen az ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak, s kérte, hogy figyelmezzen rá.
A nagyasszony odatartotta a fülét:
– Tudja a nagyasszony, hogy az a híres debreceni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?
A nagyasszony kíváncsi volt azt meghallani.
Bajcsy uram szép halkan súgta a fülébe:
– Hát azt szokta mondani, hogy bolond, aki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, aki meghallgatja.
Azzal becsapta az ablakot, s ráfordította a zárat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages