Báró Kadarkuthy
Báró Kadarkuthy
Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy tisztújítás, s akkor megülheti ezüstmenyegzőjét az alispáni székkel, melyből őt soha senki ki nem mozdította.
A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint orákulumukat, a köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem szükség szeretni vagy nem szeretni valakit.
A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap, előkelő vendégekkel teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyolfalakkal két-három külön kamrává idomítva, úgy hogy a nemes vendég ugyanazon egy teremben feltalálja alvó-, öltöző- és mulatószobáját, ami nem szép ugyan, de kényelmes.
A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel telefestve, ami sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani eszmekoldus falmázolatoknál; az egyik teremben szép derült olasz ég alatt járt az ember, világoszöld akácok, távolból ragyogó oszlopos tuszkulánumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a belépőt, sötétzöld lombozatával, lián szőnyegzetével, mikről százszínű virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tűnik elő bókoló pálmákkal, áttört csipkefalú kioszkokkal s obligát elefántokkal, tornyok a hátaikon.
Az ilyen termekben természetesen nem volt helyük a képeknek. Azok számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután tetőtől talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az épület közepét foglalta el a kápolna igen szép freskófestményekkel díszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket, s nagyon megszámlálta vendégeit, hogy mindnyájan ott vannak-e, és kegyvesztés volt nála egy ily alkalom elmulasztása.
Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hívogatni, hanem kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer elmulasztották e napot.
E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajdúk és inasok lótnak-futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a rondellákban s az idomtalan kariatidák által cepelt erkélyen pompás delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt, mit a szél a roppant alakzatos rabattok jácinterdejéből hord, míg a pipázóteremben ajtót, ablakot bezárva beszélget a világ sötétebb része, a férfinem, korán reggel hozzákezdve a füstkészítéshez.
Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga szattyán csizmákban, ezüst és aranyozott sarkantyúkkal, paszományos gránát posztónadrág, körül prémes zsinóros dolmány, elöl a szegleteinél lekerekítve, s körös-körül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve; hasonló hímzett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját mindenki szépen csapba kötve viseli hátul, a csap átkötve selyemzsineggel, s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is azt a finomabb ízlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi ripők viseli azt még közmulatság tárgyául.
A társalgási nyelv a hölgyek körében német és francia, nem német vagy francia, hanem egyszerre mind a kettő; ahogy azt akkor Bécsben is szokás volt beszélni.
– Kann ich mir damit flattieren: madame für eine menüett zu engagieren?
– Wenn monsieur das findet agréable: ich muss mit plaisir accordieren.
A férfiak között azonban még fenntartá magát a nemes reakció; férfiú körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek diákul.
Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdúkhoz és a többi paraszt néphez.
Azonban a csengettyű megszólal; szerencsénkre, mert már nagyon belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe; reggelizésre hívatnak az érdemes vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyílnak, egy pompás nagy boltozatos terem az, oldalfalai a klasszikus idők jeleneteivel al fresco festve mesteri kezek által; a boltívekről nagy üvegprizmákkal elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb rokokó divat; az asztalon még kevés porcelán és üveg; annál több ezüst- és aranyedény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú kontignációs ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete-barna nedvet csorgat dióhéjnyi aranyozott csészékbe, amiről még a hazafiak nagy része azt sem tudja, hogyan kell meginni, sem pedig azt, hogy részegségre vagy józanságra való-e, az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte alkalmatlan is a megivásra; de csak issza azért, mert az is módi, úri asztaloknál megkínálják vele elébb az embert, azután adják csak fel a villára szúrhatókat, s aki nem akarja magát kitenni az általános kacagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen speciest, s nagyot nyel utána.
Úgy nevezik azt, hogy KÁVÉ. Vajon ki találhatta fel, és mire használ az embernek?
Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a mindenféle genre-eknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony húgától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfümös delnő alakjáig. Itt egypár sima ifjonc udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike húszéves lehet, másika körülbelül hatvan; a kort nemigen lehet megkülönböztetni; az öreg ifjú Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan felül; még sokkal mozgékonyabb is; mint vetélytársa, az ifjabb ifjú, Beszterczei Hugó Oszkár, szemöldökei éppen olyan karikára vannak festve, miként azé, ajkai éppen oly pirosak, fogai oly fehérek, arca olyan sima és parókája hasonlatos. Amellett selypíteni sokkal szebben is tud, az „r”-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei pikantabbak, és parfümje választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oszkáré, akinek még sokáig kell iskolába járni, amíg nagy mintaképét utolérheti, kit minden mozdulatában törekszik utánozni.
A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére, Eudemia; mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát kisasszonynak hívatja, négy hüvelyknyi magas sarkú cipőt visel, feltornyozott hajékessége éppen két láb magas, a felállni kényszerített hajalkotmány közé rezgő tűk és strucctollak tűzködve. Növeli a hatást az akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abroncsos viganó, melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem pufándli, mely elöl felcsípetve hátrálni látszik a féltesten alól lenyúló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – ami a szép delnő arcát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira a mesés ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarc azonban, mely fehér ónból, míniumból és bécsi koromból van eléje festve, elég műértéssel készült, s tökéletesen sikerült általa mademoiselle Eudemie arcát hasonlatossá tenni egyikéhez azon gipszszobroknak, miket ízléstelen figurinók színekkel is kifestettek, s mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos mosollyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elnyílni a szájnak, meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehúzódni a szemeknek, hogy kellemetlen ráncok és egyebek ne tűnjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít ez arc azokhoz a nevető szobrokhoz, amiket a figurinók árulnak, s amiktől én mindig úgy irtóztam. Mi szükség egy szobornak nevetni?
Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatos, válla közé húzott nyakkal; fekete kordován csizmákban, kék dolmányban, ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel, Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még copfja sincs szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült, hátrafelé van simítva, s egy nagy karéjos fésűvel tarkóján letűzve.
Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta a kezét, kikereste a szarvasbőrkesztyűjén, ahol legcifrább rózsák voltak selyemmel hímezve, odacsókolt.
– Szerencsés jó reggelt kívánok kedves asszonynénémnek. Kedves apetitusára kívánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?
Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiáris megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének tiszteli. Hugó Oszkár hirtelen kéznél tartotta a parfümös flacont, Toholnay Alfréd pedig karonfogá a nemes atyafit, s nyájasan kérdezősködött tőle egészsége és otthon maradt családja felől, elvezette őt a terem utolsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi asszonyságnak, aki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.
Toholnay Alfréd, mint látjuk, nagy diplomata.
Kárpótlásul e sottisse-ért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy kincs volna egy dámára nézve, hanem ahogy szalonnyelven szokták nevezni „Eroberung” (nem ér semmit ezt a szót lefordítva adni, úgy nem sokat jelent).
Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az udvarhölgyek kegyence; legjobb lovas, pompás táncos, hírhedett vívó és szerencsés játékos. Mindennek persze már vége: a legény túljár a hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolcvanat, hanem a francia számítással tart, aki a hatvan után megint újra kezdi a tízet, húszat számlálni. Óh, a franciák ebben is udvariasak.
Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje. Nagy erőltetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánchoz már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem szerencsés többé, s most már csupán piquette-et és l’hombre-et játszik meglett, okos férfiakkal; hanem azért még mindig szerencsés az asszonyoknál, még mindig Adonisz. Karján végigsétálhatni még mindig irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.
Amellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet tárgyat találni, amiről vele szólni lehessen, s mindenről olyan primitív fogalmai vannak, mint egy rossz diáknak, aki nem szeretett iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében fekszik; egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az Alföldön Tiszának hívják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehet jutni, anélkül, hogy az ember vízen menjen át, csak a túlsó partra kell kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik, mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor odament, mindig hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni. Amellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat találja meg.
És azért mégis Eroberungnak tartják, és kapaszkodnak belé. Óh, az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről, szabásáról, arcukról, hajukról, ki micsoda. Ez a karassia posztódolmány itten gyanús ember; haja is összevissza van kavarítva, és nincs hátul copfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a másik már emelkedett felfogású nemes, mert arca sima, ing elejéről arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik színéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az a fekete kordován alázatos hivatalkereső.
Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn vendégei közt megjelent, egészen sima arccal jött ki; a bajusz eltűnt az ősnemesi büszke arcról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul, a prémes lilaszín bársonydolmányon a hátracsapott szabás, a széles hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul ért: óh, ez mind sokat mondott azoknak, akik azt értették. Sokkal többet, mint: hogy akkor ez volt a divat.
És ha azután néztek arra, aki karján jobb felől lépett a szobába: egy magas, délceg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és látták rajta a nehéz ezüstös rázsaszoknyát, ezüstcsipke köténykével: karcsú, fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt és vállán a panyóka mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem mindenki tudta-e azt, amit ebből magyarázni lehetett?
Még feltűnőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka, a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg, viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő, és ő azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arcának szüksége, bár ez nagy divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal oly szépen tudta vegyíteni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni hozzá, Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfiszívekben a legkényesebb rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kacérnak, ha az ajkak büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét aes triplex őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás címerekkel nem veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz francia selyemruha ropog rajta hosszú suhogó uszállyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát, hattyúkeblét és a gyémántnyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy meghódíttassék.
Az alispán fia, Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább öccsének látszik; szelíd, hallgatag ifjú, emberkerülő, ábrándos kék szemekkel, halvány sápatag arccal s nagy sima homlokkal, melyről hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű barna dolmány, fekete gombokkal, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota előtt ácsorgó köznemesek előtt, senki sem mondaná, hogy nem közéjük tartozik.
És aki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatná-e, mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifjú fénytelen kabátján nem kívül hordta-e jellemét, az egész család életrajzát?
Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon hálálkodott előtte, akkor éppen máshoz fordult beszélni.
Az a más pedig éppen olyan ember, akit Malárdy ki nem állhat, egy nyers, nyakas kuruc nemes, aki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát, mintha egyenesen őt akarná bosszantani vele; acélsarkantyúkat visel pengős taréjjal, s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé, selyemnyakkendője aranyos rojtjait pedig éppen csúfságra hagyta kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihívásnak vették volna ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját, míg kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.
Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szája, szeme, füle; őáltala látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye 2000 vótum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különcségeit, nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy ellenében.
Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek, ki-ki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben hajdúk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes ifjú végzi a törvényes pálya előkészületeit, s az nagy szerencsének tartatik ez alispánhoz juthatni patvariára.
A kávé éppen ki volt már osztva, s Hugó Oszkár éppen nagy gyönyörűséggel figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő szegény rokonra azzal a görbe fésűvel hajában, aki az alispán testvérét asszonynénjének nevezte, s most rendkívül meg volt akadva a kávécsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálcája akkori divat szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét. Mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dűlt az orrára. Végtére is olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét, míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve, mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: „Ha én azt tudtam volna, hogy ez lejár.”
Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arca különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s ami hangot ő adott, azt kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.
Szerencse rá nézve, hogy éppen e pillanatban új kocsidörgés hallatszék az udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott, s halkan jelenté az alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra négy tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű, gyönyörű fiatal gavallér ül, akit ő még sohasem látott; búzavirágszín dolmány van rajta, aranyzsinórzattal, nyestprémes kalap a fején, gyémántos kócsaggal. Sohasem láttak olyan szép fiatalembert e tájon.
A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajdúk siettek feltárni, amidőn belépett azon az említett jövevény, akit valóban az első tekintetre is volt miért megcsodálni.
Gyönyörű, magas, karcsú ifjú volt a jövevény; termete sudár és hajlékony; szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulták benne a nagyurat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni; arca nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfi vonásaival: derült, márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kacér, mindenfelé vizsga szemek, egyenes, szabályos orr s vékony, gyermeteg metszésű ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralom lenyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.
Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízlésesebb: ruháinál a legszelídebb színezetek összeválogatva, búzavirág- és barackvirágszínek, világos, fehéres arannyal hímezve, mely csak valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrűk, óraláncáról antik kámeák csüggnek alá.
A jövevény igen fiatalnak látszik; az akkori sima arcú divat ugyan nemigen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az arcnak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig látszott ennél idősebbnek.
Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegancia. Amint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parkettet, s mintha ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábujjhegyre állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni talpa hegyével, ami bizonyos lejtelmet adott járásának.
Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva ismét, mondá:
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól e levél az alispán úrnak.
Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság támadt arcán, hirtelen végigtekinte az asztalon, fiának intve:
– Kálmán, adj helyet őméltóságának!
A megszólított fiú összerezzent e szóra, arca mélyen elpirult egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen; szót fogadva, s kínálva mutatott üresen maradt székére.
– Köszönöm, kedves barátom – szólt a báró, egyszerre elfogadva a kínálást, mint aki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a szemérmes ifjú kezét, ki azután hátravonult szerényen a patvaristák közé, s nem hajlott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki viszont neki akarta átengedni helyét.
Az alispán ezalatt feltörte a levelet, és átolvasta: és arca annál derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyújtá eléje kezét olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hízelgés, mint a leereszkedés.
Hízelgés egy Malárdytól! Malárdy Xavér alispántól!
Pedig aki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, aki egyet rántott a vállán, amint báró Kadarkuthy leült mellé, s félhátat fordított neki.
Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, amellett Eudemia és Eudemián alul Hermina; így éppen Kadarkuthyval szemben. A véletlen éppen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak egymás mellett is szép volna.
Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe súgott; a nő arca még komorabb lett, ő is az ifjúra nézett, és Eudemia is elővevé lornyonját, és szemügyre vevé őt, és a fess gavallérok valamennyien odahajoltak felé, és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy, midőn a kávéscsészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arcába okos szemeivel, míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot ragyogtatott szeme közé a napsugár hevével és a hajnal titkos ábrándjával.
És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó képet mutatott a szelíd ifjúnak, dacosat a mellette ülő kurucnak, tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kacér mosolyt vetett Eudemia felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.
Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene – vagy belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt fognak játszani valamennyien, ki vígan, ki szomorúan.
Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifjú beszélt róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró nemigen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszélt atyjáról, ami neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kuruc Vasady félvállról valami furcsa megjegyzést tett az öregúrra, Viktor szikrázó szemekkel fordult felé:
– Uram! Tetszett valamit mondani?
Vasasdy úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, amin néhány jókedvű kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta, hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.
Vasady nem is szólt az asztalnál egy szót sem többet.
Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a nyugalmazott kapitánnyal pedig éppen együtt testőrkö dött Bécsben több esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édesatyja sokat emlegette mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, amiket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hírhedett párbaját a bajor őrnaggyal, amidőn Kadarkuthy László mint párbajsegéd viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték ellenfeleiket.
– Úgy volt, úgy volt! – igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. – Én voltam az ő segédje, ő az enyém, egymás után, lelkem teremtette!
Az öregúr Hermina mellől nyújtá kezét az asztalon át Viktornak, s annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.
– Hát még az asszonyok előtt! Lelkem teremtette! – folytatá svadronyvezető hangon a nyugalmazott Achilles. – Az asszonyok előtt, ott volt nekünk hírünk, lelkemadta, szedtevette, ha arról szabad beszélni!
Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban hajtja arcára a szelet széttárt legyezőjével, s ügyesen félrevitte a beszédet, anélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.
– És lám, az én atyám mégsem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem oly jó, derék mostohaanyát adhatott volna, aminőt én másoktól irigylek.
Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt választá a zajos hírű főúr helyett.
– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni – veté utána halkan és szemlesütve az ifjú.
Az alispánné arcáról önkéntelen elmúlt a szigor e szavakra, a jövevény előtt minden szív kezde kitárulni; bókjai, hízelgései mindenkinek ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hízelgése igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először, azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, ami azt érdekli, első tekintetre ki tudja választani, kik azok, akiknek kegyét meg kell nyernie, és ellenkezőleg azok, akiknek ellenében erőt kell mutatnia.
Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arcaikban, szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magukat, kérkedő, kihívó arccal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden ember éppen olyan nagynak tartja magát, mint más.
Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős kőszikla.
Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt, bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a vallástalanság.
Kadarkuthy kedvenc témája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta, s ismerőseinek kiosztá. – A zajos orgiák közepette gyakran paródiákat csinált a templomi szolgálatból, a búcsújárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket énekelve ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért kriminális akciókat, amik alól csak nagy áldozatokkal bírta kivágni magát, sőt egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások által arra az időre, amikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.
Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni. Vajon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?
Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. Akit azzal vádoltak előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé, mert a vallásosságot tartá minden erény alapkövének.
Eközben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy józan reggelijükkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.
A csengetés után ijedelmes arccal jött be az udvarnok az alispánhoz sietve, s elakadó lélegzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját puskáját, egyik cső elpattant, s jobb kezét egészen összemarcangolta; nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de azáltal is képtelenné van téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot teljesíteni.
Az alispán eltitkolhatatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Éppen az utolsó percben, amikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon. Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.
– Tekintetes alispán úr – szólt Viktor szerényen felkelve székéről –, ha szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg, hadd helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.
Malárdy szívéről egy nehéz kő látszott lehullani.
– Méltóságod ért az orgonához?
– Sokszor játszottam rajta s tűrhetően, amint mások mondják.
– És az éneket hozzá?
– Hangom az igaz, hogy nem valami szép, de legalább helyesen énekelek.
Ez több volt, mint amennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga! Viktor előre átment a kápolnaterembe megpróbálni az orgonát. Az első hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta, mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn elkezdé énekelni Pergolesinek akkoriban híresülni kezdett „Stabat Mater”-ét, gyönyörű érccsengésű bariton hangon, a jelenlevők bámulva tekintének fel rá, a hölgyek lélegzetüket visszafojtva hallgaták, lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő zsámolyaikra; Malárdy szobortiszta arcán egy pár könnycsepp futott végig.
Ily szívreható ének még nem zengett a Malárdy-kastélyban soha.
Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek hangcifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a pedálsípok elhaló hangjait, s azután lejött ő is a gyülekezet közé, Malárdy megölelte az ifjút, és megcsókolá arcát.
Malárdy megcsókolta egy fiatalember arcát.
Ez sem történt még soha az életben. – Még saját fiával sem.
