Éji hangok
Éji hangok
Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van, s visszafordult, hogy hazafelé térjen.
Az utcák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az éji őr parancsolgatta is utcaszerte:
„Ember vigyázz világodra,
Gazdaasszony parázsodra,
Hogy tűz ne légyen kárunkra,
Kitől óvjon egek ura.
Tízet ütött már az óra…”
Gazdaasszony parázsodra,
Hogy tűz ne légyen kárunkra,
Kitől óvjon egek ura.
Tízet ütött már az óra…”
Csendes kopogás és alabárdja nyelének kocintásai hangzottak odább, a távolabb utcaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.
A Duna felől a malomkelepelés, a szigetről a békák búskomoly kardala tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársáncokról jövő időnkénti kiáltások szóltak bele: „Ki vagy? Megállj! Őrjárat haladj!” Mint valami álmodott hangok, úgy jönnek éjszaka a távoli jelkiáltások.
A Szombati utca kanyarulatánál egypár hajóslegénnyel találkozott Malárdy, kik közül az egyik valami rác tamburát vert vékony tollhegyével; a másik a cincogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami együgyű dalt a leányról, aki a kútra megy, s összetöri a korsót.
Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni előlük; a tambura cincogott tovább; amely ablak előtt elhaladt, ha még ébren volt valaki, az is elaludt rá.
Amint Malárdy a Szent János kápolnája előtt elment, egyszerre megcsendült feje fölött a lélekharang.
Egészen összeborzadt. Miért éppen most? Valaki haldoklik, annak a lelkéért szólnak e szomorú hangok.
Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? Az utoléri az embert.
A piac túlsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató lelkész a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga a nyeles lámpással s a kis csengettyűvel, hogy aki azt hallja az utcán, megálljon és térdet hajtson.
Az utcán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet vetett magára, s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.
A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek hangjára buzgó keresztyének, s egyszerre száz meg száz szív fohásza szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek üdve végett.
Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengettyűszó is elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.
A kapuban őrt álló hajdú mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt Durday cselédje; az öregúr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a lélekharang.
Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.
Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket gyűjtött rakásra, amiket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.
Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoccanása volt Malárdynak a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem hívják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincnek, azért hozzá kell adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s dacosan mondá, hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát, s a leány ahhoz mehet nőül, akihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: – Egy kálvinista pap fiához? – A hadastyán, akinek e tárgyban nem volt különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: „Akár egy kálvinista harangozóéhoz.” Malárdy e legérzékenyebb oldalon kapott sértésre azt vágta vissza sógorának, hogy „Neki éppen úgy lábaszárához rozsdásodott az esze, mint a hüvelyéhez a kardja.” Ezt nem bocsátá meg a hadastyán. Voltak ifjúkorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott, és éjszaka ment el a háztól, s Malárdy megtudá, hogy pár nap múlva új végrendeletet tett a hadastyán, melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, egész keresményét az eltűnt Herminának hagyta, habár az egy sátoros cigány nejeképpen jönne is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt Malárdy fiúgyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.
Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hírül hozták neki. Ismerte a jó öregurat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a hadastyán újra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de mégis egy parti tarokkra ajánlja magát.
És íme egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik. Ez iszonyú csapás lenne.
Rögtön sietett a hadastyán lakására. Ahol csendesebb utcára talált, ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten túl volt; ahol néhány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet bontottak le a várerődítmények miatt, néhány házat katonatisztek lakául hagyva fenn.
Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot, abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a konyhában sem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen sír; oda benyitott, és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az ágy fejénél sírt kötényével eltakarva arcát a hadastyán cselédje.
Az orvos és lelkész meglátva Malárdyt, eléje jöttek, s odavezették őt az ágyhoz, amelyen feküdt egy néma és halavány ember: akit nem neveznek többé halandónak, hanem halottnak.
– Mindennek vége – szólt az orvos.
Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!
