Zörgeti a szél az ablakot…
Zörgeti a szél az ablakot…
A szél az én legfélelmesebb rémem.
Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden levele reszket előtte, ha zúgását hallja.
Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok aludni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor az ablakom alatt elkezdi pokoli dúdolását, elmegy a kedvem a munkától, az élettől és az egész szélráncigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok, minden idegem szenved.
Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, akiket szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség egyetlen süvöltésétől, azért én utálom őt, és ellenségemnek vallom, akár élek, akár halok.
És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtelésből kitördeli, virágaimat összemorzsolja, amióta tudja, hogy azokat szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne, kitépné a tollat a kezemből, és a földhöz verné, s a papirost, melyen rá panaszkodom, levelenkint repítené szanaszéjjel, mint azokat a szegény faleveleket, amiket ok nélkül leszaggat.
Ah, milyen kedves dolog neki végigsüvölteni ott azon a nagy csallóközi rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem dacolnak vele sűrű erdőségek: mehet, amerre neki tetszik.
Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból. Éjszaka van, hogy elcsodálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják ezt a szép munkát; a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülük rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt széthordani a levegőben! A kis, alacsony házikók kéményein ágbogas fészkében gólyacsalád lappang: fészkestől lehajítja őket; haha, hogy sipognak a toklászos, meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve. Arról leszedi a kévéket csoporttal, s odahányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki- s bevagdal, csak úgy csattog, s a kéményeken lekiabál: „Ki lakik ebben a házban?”
Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: „Kegyelmezz, nem hajolhatunk alább”, de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat, meg-megcibálva dühösen, amelyik ellenállni mer, s zöld ágakat tépve le róluk.
A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fúj, olyan csendes kívül minden ház, ajtók, ablakok bezárva, gyertya nem ég sehol, tán alszanak.
De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes hangon fütyül, dúdol a tornácokon, hahotázik a kéményodúban, rázza, dörögteti a betett ajtókat, s kérdezi: „Ki alszik most idebenn?…” Azután megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről, s azokat végighajigálja csörömpölve, s nekifeszíti üvöltő száját az ablakok szegleteinek, és bekiáltoz: „Hó, hő, ki tud aludni most idebenn?…”
Óh, aludni úgysem tud ott senki.
A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbújtak hálószobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki vigasztaljon. Csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség!
Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni, átérezni, eliszonyodni tőle.
Az emberek lefeküdtek abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s mikor fölébrednek, azt látják, hogy csak álom volt az egész.
De az álom kerüli a házat.
Vannak olyan éjszakák, amikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy egész városban. – Ez a szél, ez a szél!
És aztán, mikor a test összetört idegzettel s fáradt életerővel kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem tud elnyugodni, akkor előjönnek azok a kínos látások, amiket ébren álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok, mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a kétségbeejtő magasságig, s ismét összehúzódnak a kínzó semmiségig, ott táncolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyén-hátán, százféle alakot váltanak, és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy percig, úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom, és hiába csukja le előlük, hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: „Én aludni akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat gondolni”; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden idegét, ami nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.
Vajon miket láthatott az elhagyott menyasszony özvegy menyegzői nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak képe?
Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva, és sokszor azzal biztatta magát, hogyha folyvást így feküdnék mozdulatlanul, utoljára meg volna halva.
És az milyen jó volna rá nézve.
Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi őket halni: az életben is úgy lehetne. Óh, a sors nem ily következetes, ez azt mondja: „Élj tovább, nem haltál meg!”
Másoknak elég volna, ha aludni tudnának ez éjjel, neki az már kevés.
Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden idegeiben! Azt az egy arcot látja mindig. Most a túlvilági fény dicskörében mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva, fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag érzése állja el testét, lelkét; ez az ő csókja; majd a zsibbasztó tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély, mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri, fejtetőre lefelé, s akkor egyszerre felriad, mint a galvánütéstől érintett halott.
Néha azt képzeli, hogy mindez csak álom, és fölemelkedik könyökére, megtapogatja a körüllévő tárgyakat, és meggyőződik felőle, hogy ébren van. A szél is azt mondja odakünn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.
Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott van az elveszett ifjú mellette. Arca halovány, homloka véres. Addig törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott soha, helye sem látszik. De az arc mégis halvány, de az ajk mégis néma. Odahajol félénken, és meg meri csókolni egy alvó arcát, vagy talán egy halottét, miért ne. És újra megcsókolja, és addig csókolja, míg az arc piros lesz, az ajkak mosolyra nyílnak, végre megszólalnak: „Látod, élek, itt vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted, karod fejem alatt, arcom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk: itten vagyok’’.
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Hah! Fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni. Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan édeseket álmodjék.
Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprázatai, a csúfondáros szörnyek káosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban, ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig, a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek rájuk a közelből, a siető fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére, hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, szíveik úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.
Nagyot zörren ajtó, ablak!
– Ki az? – senki, senki. A szél kocogtat, és kérdezi, hogy ki mit álmodott?
A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szíve hevesen, még most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa őt kebléről.
Későn jut eszébe, hogy imádkozni kellene.
Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.
Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis, alacsony házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és főz, megkóstolja, mit főz, cibereleves. Sohasem evett azt úr korában, álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kíváncsi megtudni, hogy mi lesz belőle tovább? A tűzhelyen kisfiú ül és dúdolgat, szép kisgyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arcát nem láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben s a kisgyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva, s kezét nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja arcát a férfi, és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelíd, munkás férfi, ki most jött haza fáradságos napi munkájából, s odamegy nejéhez, és azt megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Az álmodó felriad… Ah, gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? Mit vered, mit kocogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal bezörgetve a táblákon s halkan suttogva a felébredőnek:
– Bocsáss be, én vagyok…
A leány ijedten rántá keblére takaróját, s ágya szegletébe húzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört az üvegen ama férfialak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, amint belül a padlóra leesett, akkor azon a nyíláson látott benyúlni egy kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahúzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen, s az egész alak fölemelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába, s a másik pillanatban ott állt Hermina ágya előtt egy sápadt, halotthalvány rém, testéhez tapadó fekete ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, ahogy a vízbe fúltakat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: „Én vagyok, ne kiálts!”
Talán ez is újra egy álom?…
Mint a vízbe hájított fejsze bukott alá az apjától elítélt fiú a Duna mélyébe. Elbúcsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal süllyedt a mély vizekbe, hogy onnan csak lelke jöjjön vissza. Egy pár kis buborék, mely a víz színére feljön, ott egy percig előbb tovább libeg, azután szétpattan – és az volt a lélek?
Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízben nem hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos gyönyörérzettel jár, mintha lágy szellemkarok emelnék a hullót. Egyszer azután feneket ért. Érzé a lágy iszapot arca alatt, mely gyöngéd párnát ígér az alvónak.
Akarta, hogy aludjék ottan.
Teljesen öntudatánál volt, lélegzetét visszafojtotta, és karjait egymásba fonta, úgy feküdt hanyatt, és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét csendesen elhömpölyögni.
Most egyszerre akaratlanul lélegzetet kellett venni, a test még folytatta életműködését, a légzési szervek hivatásukat teljesíték, s az önkéntelen lehelet erőszakosan tört utat. Ah, de azon elem nem a meleg vér osztályosainak való, a lélegzetet vevő tüdőbe víz omolt, öldöklő, halálos elem, mely életet nem ád ott.
E percben egyszerre elveszté Lőrinc önakaratát: lelki tudat, elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt lelkéből, a lélek maga is ki tudja hová lett, valami vak ösztön, az állati életvágy vette át a kormányt a test idegei fölött, amint a halálos elem a tüdő érzékeny pórusait érinté, szétpattantak az ifjú karjai, lábai felrúgták a testet, s kétségbeesett vonagló evickéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány perc múlva a víz színén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra életet adott kínzott szerveinek.
Csak most kezdett öntudatához jönni ismét.
Teljes lélegzettel szívta magába a levegőt. Kezde gondolkozni. Amint fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz ölnyire onnan a sötét éjben a világosabb vízszín felett a jobbra-balra tétovázó csónakot, melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vízben.
Erre hanyatt feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy észrevegyék.
Lábaival tovább lökte magát, hogy még messzebb távozzék tőlük.
Kezde gondolkozni.
Nem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot.
Ahelyett egy merész gondolata támadt.
Az a gondolata, hogy – újra kezdje az életet! Ez a gondolat a legbátrabb és legnehezebb…
A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett azzal, amit gondolt.
Most nagy lélegzetet vett, s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan mélyen, hogy feje ki ne lássék abból, s jól megjegyezve magának az irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.
Gyakorlott úszó volt, amíg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el tudott lenni a víz alatt, s lélegzetet venni ismét óvatosan merült fel, hanyatt bocsátkozva, csupán arcát emelve ki a vízből.
Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt, a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.
Néhány perc múlva a partot érték lábai; sűrű rekettyebokrok közé jutott ki, ott leült, és elbújt pihenni.
Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte, és azt hirtelen meg kelle gondolni.
Nemsokára észrevette, hogy a csónak visszafordul, és a part felé tart, elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a rekettyebokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka elrejtette, futhatott, amerre akart.
Amint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami irányba, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellenáll a szél volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, amerre a szél akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjuk volt mind a kettőnek.
Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szívét, annak a háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a ház legszebb, legféltettebb virágával, akire oly büszkék voltak mindannyian, akit oly nagyon szerettek.
Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára, amikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bújik el, s nem kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a dörömbölő szél minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki azt a halk kocogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.
Lőrinc előbb bekémlel az ablakon, hogy egyedül van-e az, akit keres. Az éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt világa, máskor ismét nagyot lobbant, s téveteg fényt vetett a szobába. Lőrinc láthatá, hogy Hermina egyedül van.
Halkan megkocogtatá ablakát. A leány felébredt rá.
Lőrinc látta, hogy az álmából felébredő merően bámul rá, s nem siet ablakát felnyitni. Tán megrettent? Tán félelmében? Vagy talán nem akarja?
Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.
Ott állt azután menyasszonya ágya előtt a menyegzői éjszakán, s azt mondá neki:
– Én vagyok! Én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem.
A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? S takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud.
– Hermina – szólt hozzá a vőlegény vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki tudja mi –, én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek oda.
A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürtjeiről, mint reszketnek kezei a hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől, s lassan kinyújtá fehér gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a takaró alá, s leheletével elkezdé melengetni csendesen.
– Most már tudod, hogy ki vagyok – suttogá hozzá az ifjú. Most már tudod, hogy szerettél-e, vagy sohasem?
Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont kézre.
Az ifjú tovább suttogott.
– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? Hiszed-e ezt?
A leány hallgatott, és reszketett.
– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam rád, a világ nevetett rajtad, és rokonaid méltán sírnak.
A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe, és kezét keblére szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett egy mentséget, egy vigasztaló szót.
Lőrinc arca egészen átváltozott most: mély fájdalom vonult el vonásain, szemei megteltek könnyel, még szólni akart valamit, de ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre esett az ágy előtt, és arcát annak vánkosaiba temette, s elfojtott hangon sírt, és e szót rebegte:
– Óh, mint szeretlek!…
A leány lassan fölemelkedék, csendesen odahajolt fölé, s amint az észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát.
Lőrinc felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki, megfogva mindkét kezét a leánynak:
– Te is szerettél engem. Szeretsz még most is, és akármit vétettem ellened, szeretni fogsz – s e közben mindig közelebb vonta őt magához… a lámpa fényesen lobogott, szentképek, istenszobrok ott a falon oly intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa, az intő képek eltűntek a sötétben… menyasszonya arcát megcsókolta a vőlegény…
A szél kacagott: hahaha! Kacagott Malárdy Ferenc kandallójában, s végigkacagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok ajtajait rugdalva: hahaha! Végigiramodott a rónán, és bekacagott minden ház kéményén, és nekikerült a Dunának, két embert talált egy csónakon, akik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kacagott: hahaha! hahaha!
A szél derék, vidám fickó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot, hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arcát lakodalma éjszakáján, mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.
