A VÉDSZENT, AKI LESZÁLL
A VÉDSZENT, AKI LESZÁLL
Az etelvári kastélytól a „herceglakig” (ahogy a herceg úrlakát nevezték) jó lovakon másfél órai út volt.
Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.
Az a nagyszerű terve sikerült, hogy ki tudta játszani Napóleon öcsémet. Ez a vakmerő fiatalember még arra mer gondolni, hogy álmában találkozzék ővele. S az álomország csodálatos birodalom! Ott nem azok parancsolnak, akik hatalmasok. De sikerült őt kijátszania. Tessék neki egyedül álmodni akárkiről, de álma nem viszonoztatik. Minő vakmerőség!
Még ugyan hátravan ez a veszedelmes másfél óra, s reggel három órától ötig a herceglakban még álmodni szoktak, s az is megesik, hogy akik az egész éjjelt ébren töltötték, mikor kocsira ülnek, a szempilláiknak nem bírnak parancsolni; hanem hiszen itt van madame Corysande, majd az eltöltött éj élményei, a körül ébredező természet látványa annyi tárgyat nyújtanak a beszélgetésre, hogy könnyű lesz mellette ébren maradni.
Az út egy ezerholdas búzavetés sima táblái között vonult el. A leggyönyörűbb zöld szőnyeg; se búzavirág, se pipacs közte: tiszta búza ez, jól mívelt földbe vetve; most bújnak a kalászai, s minden levelén, s végig a kalászok érdes toklászain az eső és harmat billió cseppje ragyog. A nap most kel föl, s visszfényt támaszt a kalásztengeren, melyben az utasok futó árnyékát egy fényoszlop kíséri: a fűszálakon támadó szivárvány.
– Nézze, hercegnő – szól madame Corysande –, minő dicsfény veszi az ön fejének az árnyékát körül.
– Én látom az én fejem árnyéka körül képződő „halo”-t: de az, mit ön lát, az a saját árnya körül támadó glória. Ki-ki a maga szivárványát látja. Ez a megtört napsugarak tüneménye.
– Ah! a hercegnő is természettudós! – sóhajta fel sajnálkozva madame Corysande.
Rafaela nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.
– Ön talán nagyon megeléglette a természettudományokat?
– Ellenszenvem van irántuk, hercegnő: az én lelkemet a hit tartja fenn, szeretek hinni a csodákban, a természetfölöttiben, s minden megmagyarázott csoda, amit a természettudomány a maga anyagi mozderejére visszavezet, olyan fájdalmas kiábrándulás érzetét költi bennem, mintha valaki megcsalt volna, akit én híven szerettem. A természettudomány nem egyébre való, mint az embereket hitetlenekké tenni. S mit használ a természet rejtett titkait megtudni? Mozdítja-e elő a gyógyászatot egy hajszállal is az, hogy a chirurgia oly nagy haladást tett? Az orvosok közül csak azt tűröm, aki delejességgel gyógyít, s a sympatheticus gyógyszerek hatásában hiszek. Ragaszkodom a földfelettihez, s nem engedem magamtól ábrándjaimat elokoskodtatni. Nekem a mennydörgésben Isten haragja szól, s a szivárványban Isten bocsánata tündököl. Én a fénykört fejünk árnyéka körül felavató dicsfénynek tekintem. A mindent tudás lehet férfierény; de a nőre nézve szerencsétlenség az. Minden nőnek szüksége van jó adag tudatlanságra, hogy fel ne lázadjon a természet ellen annak a tudatában, hogy az emberi hivatás terheit és örömeit oly egyenlőtlenül osztotta fel a férfi és a nő között. Irigyelem a parasztnőt, aki minderről nem tud semmit. S nem lennék hercegnő: nem kellene ez az egész birtok, ahogy a láthatárig elterjed, azzal a föltétellel, hogy mindent megtudjak, ami a természetben történik.
A jó madame Corysande annyira meg volt telve visszafojtott gondolatokkal, hogy amint egyszerre alkalma nyílt beszédének szabad folyást engedni, ezt a szabadságot teljes mértékben felhasználni is sietett, s beszélt aztán Rafaelának ideális, transzcendentális fogalmakról annyit, hogy Rafaela szerencsésen elaludt mellette.
S amint pedig Rafaela szemeit lehunyta, abban a percben odavitte őt a csodatevő álomtündér Napóleon öcsémhez. Hogy került hozzá, az homályban maradt előtte. Mintha ő maga egy rámába foglalt kép volna, mely a hozzá fohászkodó kértére megelevenedik. Napóleon öcsém hírhedett publicista lett, kinek munkái általános feltűnést okoztak. S mintha mind e művek alapeszméit az a védszent sugallná lelkébe. Az emberek bámulva kérdezik, ki adott neki ilyen inspirációt. Ki? A védszent. Rafaela tudja magáról, hogy ő az a védszent, s haragszik érte magára, hogy miért az. S az ifjú feljebb halad: népképviselő lesz. A védszent most már ott ül a képviselőház karzatán, s hallja a csodahatású szónoklatot, amit amaz ifjú tart a teremben. Ki sugallja neki e remek mondatokat? Ki adja neki e magas felfogást, ez igaz lelkesülést? A védszent. Rafaela szeretné elhagyni a karzatot, de nem mehet, meg van igézve. Most eltűnik a védenc. Senki sem tudja, hová lett; egyedül a védszent. Ő olvassa leveleit, miket a távol országokból küldöz, rejtelmes, nagy horderejű államtitkokkal terhes leveleket, ő ki tudja találni e titkos jelírást, ő tudja, mi nagy mű van rábízva. A mű sikerül. Jutalom, kitüntetés várnak a visszatérőre. Érdemrendek ragyognak mellén, magas hivatalok várnak reá. Ki adta azokat neki? A védszent. Az vezeti mindig feljebb, feljebb. A magas gúla tetejéig. Grófi, hercegi korona, gazdagság vár reá. Kormányhatalomban osztozik. A védszent még itt sem engedi pihenni. Fel, fel, egész a gúla tetejéig. Mi van a gúla legmagasán? Egy koporsó. S abban a koporsóban fekszik egy szép, halott szűz, fényes öltözetben, s e holt hajadonban Rafaela önmagát ismeri meg. – S a védenc odajön a koporsóhoz, és sír fölötte. – És az álmodónak eszében van az, hogy ő most álmodik. És még arra is tud eszmélni, hogy az álomnak magyarázata van. Hogy egy leánynak halottul látni magát: menyasszonyságot jelent! S afölötti haragjában, hogy miért álmodja most ő azt, szemöldei összehúzódnak, és homlokán veríték gyöngyözik.
Pedig kár a szép hercegnőnek ez alabástrom homlokra gyöngyöket idézni emiatt, Napóleon öcsém nem várja őt álmában, mert az már ébren van, és a herceglaki gesztenyefasorok alatt sétál.
Az egyik fasor alatt ő, a másik fasor mentében Lívia.
Mind a kettőt egy gondolat hozta ide összebeszélés nélkül.
– Ön a hercegnő elé sétál, Lívia kisasszony?
– Igen. Ön szintén?
– Könnyű kiszámítani visszaérkeztét. Reggel három óra után Etelvárott lefeküsznek; a hercegnő akkor elindul, s most már közel jár ide.
– Én is így számítottam.
– Lássa: egy gondolaton voltunk. Hallotta az éjjel azt a nagy zivatart?
– Nem hallottam. Én igen mélyen alszom.
– Egészen megújult utána a természet.
– S ma igen szép, derült nap lesz.
A kelő nap éppen az egyenes sétány végén látszott meg, s mint egy aranyfolyosón tündökölt végig a gyönyörű egyforma gesztenyefák sorain, a háttérben meglátszó várkastély minden ablaka tűzben látszott állni a reggeli fénytől. E hosszú sétány félmérföldnyi vonalban szelte át a gyönyörű parkot, melynek egyik végéről a masikig lehetett látni.
– Igen kellemes az ilyen reggeli séta – jegyzé meg Napóleon öcsém.
– Én megszoktam, hogy mindig eléje menjek a hercegnőnek, mikor Etelvárról hazajön.
– Megengedi, hogy én is önnel mehessek?
– Ahogy tetszeni fog.
Most egy dűlőúthoz értek. Ez az egyenes fasorból a park vadaskerti osztálya felé kanyarult.
– Most melyik úton menjünk? – kérdezé Napóleon öcsém Lívia kisasszonytól.
– Melyiket választja ön?
– Én azt hiszem, hogy a hercegnő a dűlőúton fog jönni.
– Miért gondolja azt?
– A körülmények összevetéséből. A kocsis, ki a hercegnőt vitte, jó barátságban van a csaplár leányával, ki a telepen bort mér; mikor egyedül jön, mindig a csárda felé tér le, s ott meg szokott állni, maga egy korty törkölypálinkát kap, a lovai egy falat kenyeret a szép csaplárleánytól.
– De most a hercegnőt hozza.
– Úgy van. De az egész éjjel fenn virrasztottak mindannyian. S most az úton szépen szunnyadnak: az úrhölgyek a hintóban, kocsis, inas a bakon. Az okos két szürke pedig kocog csendesen, s ki nem tér a kerékvágásból. Hanem amint a dűlőút bekanyarodásához érnek, ott eszükbe jut, hogy ők erre szoktak járni, s eszükbe jut a csemege, amivel a csaplárleány fogadja őket rendesen, s azzal szépen maguktól rátérnek a dűlőútra. Akar ön velem fogadni, hogy így lesz?
– Nem. Inkább elhiszem.
Azzal tehát letértek a mellékútra, itt már nem voltak rendes fasorok, amik külön válasszák őket: mögöttük eltűnt a százablakú kastély, előttük a mindenüvé belátó nap; az összeboruló hársfák boltozata eltakarta őket.
Leon közelebb húzódott Líviához, s karját nyújtotta neki.
Lívia szelíden odasimult hozzá, s karjára fűződött.
Akkor Leon megállt, s karjára nyugtatott kezét másik kezével megszorítva, azt kérdezé a leánytól:
– Hiszesz-e még bennem?
– Amíg csak élek – felelé a leány.
– Ismersz-e még engem?
– Egyedül én téged.
– Viseled-e még gyűrűmet ujjadon?
E szóra lehúzta kesztyűjét a leány, s megmutatá ujján azt a vékony platina gyűrűt (amit ezüstnek is nézhetett akárki).
És akkor odaszorítá Leon ezt a kis rózsaszínű ujjat azzal a fehér gyűrűvel ajkához és végtől végig csókolá azt, halkan suttogva a halk csókok közben:
– Én szentem, – én védangyalom. Örömem és szomorúságom. Reményem és nyugtalanságom. Életemnek egyedüli célja! Ne dobd el ezt a gyűrűt magadtól, kérlek. Mindenkinek bolondja vagyok – tréfából, de igazán csak teneked, mert nálad tartom az eszemet. Hallottál rólam eddig is sok rosszat, hallani fogsz ezentúl is eleget. Mondani fogják neked, hogy hűtelen vagyok mindenhez, hogy megcsalok mindenkit, hogy gúnyt űzök mindenből, ami rám lett bízva: nép zászlójábul, ország címeréből, király koronájából, papok pásztorbotjából, holtak keresztjéből, szerető szívekből. Lehet igaz, lehet nem igaz. De ezt az egy szentséget, ezt a te jegygyűrűdet meg nem csalom soha. Hiszed-e ezt nekem?
– Mindent hiszek neked, Leon. És én viszont azt mondom neked, hogy ha mindazt a sok szentséget, drágaságot cserébe kínálnák nekem ezért a gyűrűért: nem adnám azt oda soha.
Leon szemében könnyek ragyogtak. E drága gyöngyöket nem látta azokban senki, csak az Isten, ha egyedül volt, s ez a leány: ha ketten voltak.
– S most tanácsodat kérni jöttem; fogózzál karomba, s hallgasd meg, mit mondok. Aztan válassz, merre menjek. Előttem is válaszút áll most.
Az ifjú pár karöltve haladt a csendes hársak között.
Nem a tündérszép, a tündérkevély hercegnő volt Leon védszentje, kinek sugallatára várt, hanem egy szegény árva leány!
– Lásd: énbelőlem mindenki bolondot csinál. Valóságos jogát tartja hozzá. Legnagyobb bolondot csinált belőlem az apám. Nemcsak azáltal, hogy gyermekkoromtól fogva tréfálkozó pajtásának tartott, s abban gyakorolt, hogy melyikünk tud a másikon nevezetesb kópéságot elkövetni, de legkülönösebben azáltal, hogy mágnásnak nevelt, s szegény legénynek hagyott. Tanultam én mindent, amivel egy ember, ha előkelő úr, ha nincs egyéb gondja, mint a világban élni, nevezetes ember lehet, de semmit sem, amiből meg lehessen valakinek élni. Azzal, amit én tudok, egy gróf és gazdag ember lehet diplomata és miniszter, egy szegény legény lehet sarlatán. S minthogy én az előbbi nem vagyok, roppant hajlamot érzek az utóbbihoz. Megadóztatni az emberek gyarlóságait! Adót vetni az együgyűekre, s robotoltatni az ostobákat. Csak két ember tart tőle vissza. Te és a herceg. Egyedül az egész világon ti ketten vagytok azok, akikre ha gondolok, gyermeknek érzem magamat, s azt hiszem, hogy jó vagyok. Olyankor fölébred egész büszkeségem, s nagyravágyó leszek, mint egy gyermek. Ne nevess ki érette!
A leánynak hő kézszorítása biztosítá róla, hogy komolyan hallgatnak rá.
– Egy életpályát látok magam előtt, melyen a nagy tehetségek s a nagy sarlatánok futnak. Néha a sarlatánok jutnak el a célhoz, s a tehetségek maradnak le a pályáról. S mind a kettőnek kell mind a kettőből bírni valamit, s a nagy világ sohasem tudja meg felőlük, melyik volt az igazi, csak amikor a függönyt leeresztik, mikor a haldokló Augustus azt mondja: „tapsoljatok, vége van a komédiának.” Mert komédiát játszani kell. Azt, aki ki hagyja magát tanulni, a világban rosszul látják el. Ha azt tudják meg felőle, hogy gyönge, félretolják az útból, ha azt látják, hogy erős, mindenki szövetkezik ellene. De milyen bolond vagyok én, hogy úgy beszélek veled, mint egy tanár a katedrából.
– Én nagyon szeretem azt hallani.
– Az egyik ösvénye a válaszútnak hosszú és tekervényes, ha ezen elindulok, sokáig nem látsz, néha majd egészen is eltűnök előled, úgy, hogy híremet se hallod. Majd meg olyan híreket hallasz felőlem, amik hitedet megingatni jönnek. Szégyenleni fogod magadat miattam.
– Nem fogom azokat elhinni.
– Ugye nem? Nehéz megpróbáltatásokat fogsz majd kiállani. Minden valószínűség kiáltó bizonyítványt fog ellenem adni. Saját szemeid fogják mondani, hogy hűtelen vagyok hozzád.
– Saját szemeimnek sem hiszek. Azt fogom mondani, hogy álmodom.
– Fogsz rólam olyan hírt hallani, amely azt hirdeti, hogy mélyen buktam, s oly alacsonyságba süllyedtem, ahonnan nem érdemes egy tiszta nőnek kezével fölemelni. Vagy pedig hallasz rólam olyan hírt, hogy magasra emelkedtem, dicsőség, világi fény vesz körül, amelyben nem szokták meglátni a régi szerelmet, s el szokták felejteni az egyszerű, hallgató, hű leányt. Bízni fogsz-e még akkor is bennem?
– Akár bukol akár emelkedel: tudom, hogy visszatérsz hozzám.
– S ha ez nagyon soká fog tartani? Ha év múlik év után, s minden év egy elvesztett halott lesz rád nézve?
– Várok rád, s tudom, hogy ha megvénülök is, értem fogsz jönni.
– Magadat is csábítani fog a jó szerencse, amit gyémánt szíved megérdemel. Reád méltók, nálamnál méltóbbak fognak versenyezni, hogy emlékemet kitörüljék abból, képemet fölváltsák.
– Nem adom azt oda soha. Ezt a gyűrűt nem cserélem föl máséval soha.
A leány mind a két kezét összekulcsolá, mintha imával akarná védni azt az ereklyét.
– Áldott jó lelkem. Tehát kész vagy rám várni a végtelen időkig és hinni és tűrni örömtelenül, s temetve tartani közös reményeinket. Ez a válaszút egyik ága. A másik ösvény sokkal közelebb ér véget. Az az én kis Szent Ilona-szigetemre vezet. Egy kis nemesi udvartelek; ami egész birtokomból megmaradt. Hogy apám jó hírnevét megmentsem: anyámtól maradt örökömet is odahagytam hitelezőinek, s most csak Szent Ilonám van még. Terem rajta búza és tengeri, amennyi egy család szükségeire elég. Ha magam utánalátok, újig mindig kitart, s adóra is marad. Dohányt is lehet rajta termeszteni jó sikerrel. Van hozzá egy kis regále, s ha a tagosztályi per véget ér, a közös legelőből is jut még valami. Kis ősi házunk kevés tatarozással lakhatóvá tehető, s a régi bútorok még kiszolgálnak egy nemzedéket, s én ismertem már embereket, akik ilyen házban boldogok voltak. Láttad házunkat, ugye? Emlékezel a nagy diófákra, amik kétfelől beárnyékozzák? Tudod a kis patakot, amely a kerten keresztülfolyik? A szép gyümölcsfák alja terítve nyáron érett gyümölccsel? Nem szeretnél e házban lakni? Nem volnál ott boldog velem? Válassz számomra a két út közül. Kezedbe adtam sorsomat. Ha azt mondod: menjünk a Szent Ilona-i házba, ma kihirdettetem esküvőnket, s két hét múlva egymásé vagyunk. S aztán nem fogja híremet hallani többé senki. Otthon ülő, csendes, hűséges férj leszek, tüzes gazda, jó feleségtartó, cselédrendbentartó, nagy dohánytermesztő. Hivatal után nem látok, kártyapajtás nem kell. Nem lesz más örömem, más bánatom, csak a tied. Akarod-e?
A leány megállt, és kezét homlokára tette. Arca elhalványult. Oly csábító volt a boldogság eszméje ily közelből. Nekidőlt egy mohos fának, melyet végig befutott a repkény, s tekintete elmélyedt az erdő labyrinthjában.
Olyan jó volna elkezdeni a boldogságot.
Öntudatlanul leszakítá egy levelét az örökzöldnek, s azt, mintha válasz volna, odanyomta kedvese kezébe.
– Ne felelj rögtön reá – szólt Leon, gyöngéden visszautasítva az ajándékot. – Még itt maradok estig, addig gondolj végig azokon, amiket neked mondtam. Sorsom kezedben van. Küldhetsz, ahova akarsz. Amit választasz számomra, azt fogadom el.
A leány a boldogság gyönyörével simult még szorosabban hozzá, s arcára visszatért a lángoló pír. Szíve magasan dobogott arra a gondolatra, hogy ő e férfi sorsát most kezében tartja. Egy szavától függ annak fordulata: „menj” vagy „jöjj!”
Többet aztán nem beszéltek erről, hanem magasztalták a rigókat, amik oly szép hangversenyt rendeznek az erdőben.
Egyszer a parkból kivitt az út a szabadba.
Minthogy ötven-hatvan holdat tevő szabad tér nyílt meg előttük, melyen az út átvezetett. E téren már nem voltak szálfák, csak egy-egy elnyomorodott bokor, néhol a földben hagyott reves tuskók, kiirtott erdő korhadó emlékei.
Göröngyös ugarok, embermagas gazzal, vetéstáblák, amik virítnak a pipacstól, csüküllőtől, aszú legelők szikfűvel lepve; egy olyan gazdaság, amit a gazdája évtizedek óta felében szokott kiadni. Semmi háziállat nyoma rajta. Az utakat kétfelől szegélyezi a szerb tövis.
– Milyen szép pénzt bevehet a vadpalatinus az idén a papsajtból – mondá Leon. – (Az pedig nem sajt, hanem gyom.)
– Miért hívják azt palatinusnak?
– Diák korában az apja kérkedett vele, hogy az ő fia magyar nemes, abból pedig minden lehet: még palatinus is. Azóta rajta maradt a palatinus név.
– Rossz ember ez vagy bolond?
– Szép harmóniában egyesül nála mind a kettő, s igyekszik egymást gyarapítani.
– Hogy léteznek ilyen alakok a hercegi kastély közelében?
– Úgy, hogy mikor a herceg a park kiterjesztése végett a szomszédságába eső közbirtokosokkal mind kiegyezett telkeik megvétel iránt, háromszoros árakat adva meg nekik, ez az egy szomszéd (igazi neve Tukmányi) nem akarta a magáét tízszeres áron alul adni. Ezért a hatvan holdért hatvanezer forintot kért. A herceg nem adta meg, s e nélkül készítette el a parkját. Megbánta később nagyon. A palatinus nagyon kellemetlen szomszéd. Mindenféle bosszantás nemeit kigondolja a herceg ellen. Vadait ellövöldözi, s még azonfölül folyton hajtja a kártalanítasi pöröket az uradalom ellen. A birtoka hosszú, keskeny, az országútról az erdei csárdához okvetlen az ő tagján kell keresztül jönni, s ezt az utat ő nem zárhatja el, mert szolgalom kötelezi a fenntartására; hanem azt megteszi, hogy hellyel-közzel az út két oldalán mély vermeket ás, amik éppen csak hogy megengedik két szekérkeréknek a közöttük átvonulást. A herceg megbánta már nagyon, hogy eleinte meg nem adta neki a kívánt hatvanezer forintot, de azóta valahányszor megkísérték vele az alkudozást, mindig többet kér; most már nem elég neki százezer forint, még azonfölül holtig való ellátást követel.
– Pedig ugyan nyomorúságos élete lehet neki itten.
– Kevéssel beéri. Meg van elégedve sült krumplival meg avas szalonnával; ruházatra nemigen költ.
– Azt mondják, hogy felesége is van.
– Hol van, hol nincs. Az egyik oka a mostani állapotának éppen az asszony. Legény korában jómódú, ügyes fiú volt, akkor elvett egy szegény leányt, azért, hogy majd az jó háziasszony lesz. Hanem a leány, amint asszonnyá lett, egyszerre megváltozott, elfeledte, hogyan kell dolgozni, préda, cifrálkodó lett, veszekedő, patvarkodó. Mindennap verekedtek, s egy-egy nagy ütközet után az asszony elbújdosott a háztól. Idő jártával megint hazakerült, s újra kezdődött a nibelungenharc. Még most is folyik. Az asszony hónapokig odavan. Senki se kérdi tőle, hol jár; aztán megint beállít, akkor megverik; másnap ő kezdi el a verekedést, s ez megy szépen felváltva. Arról tudni meg, hogy mikor van itthon a palatinusné, hogy olyankor a férj elmegy kóborolni a régi ismerősökhöz, azokkal is minden fölött összevész, ott is rendesen megverik; beül a malom alá politizálni, s hecceli a parasztokat. Azalatt az asszony, ami csak elpusztítható van a háznál, azt elprédálja; mikor aztán odább megy, akkor a férj szépen hazakerül. Néha elvannak fél esztendeig is csöndesen a közös házban; olyankor nem szólnak egymáshoz. Az egyik a pitvarajtón jár ki, a másik a konyhaajtón. Amit egymásnak tudtára akarnak adni, azt felírják krétával egymásnak az ajtajára kívülről; az arra menők olvashatják az egész épületes levelezést, mely kezdődik a leggyöngédebb címeken, amik között a „te boszorkány” és a „te zsivány” a legszelídebbek közé tartozik. Mikor otthon van az asszony, akkor a gazda mindennap hátához veri a kozmás ételt, avas rántást, a főzetlen babot lábasostul, mikor aztán maga marad, akkor jó dolga van, süthet magának burgonyát, s hogy jól mulasson, egész nap kártyázik; de minthogy se játszótársa, se pénze nincsen hozzá, játszik tarokkot egyedül; ha nyer, azt felírja, ha veszt, akkor nem fizet; ha nem jár jó kártyája, összevész a képzelt játszótársakkal, s felrúgja a székeiket, s aztán játszik pasziánszt egyedül. Ebben telik le az egész élete.
– Félelmes embernek mondják.
– Ha valaki megijed tőle, azzal goromba. Kutyára nincs szüksége a háznál, maga is meg tudja ugatni az embereket.
– Egyszer elmentem a háza előtt, s rám kiáltott, hogy mit nézegetek ott körül. Pedig bizony nem őrá voltam kíváncsi, hanem az udvarban egy szép sárga rózsabokrot láttam.
– Igen. Ez képezi éppen az ő büszkeségét. Ez a szép aranyszínű centifolia. Ennek a dugványát az ő nagyapja a Louvre kertjéből hozta el a tarsolyában a francia háború alatt, s büszke volt rá, hogy a rózsát Wellingtonnak híják. Igazán egyetlen példány. Maga az eredeti rég elveszett, ez pedig egész bozóttá lett már. Nincs olyan ár, amiért e rózsából hagyján egy ojtóágat vagy dugványt adna oda az öreg, de csak egy rózsát is le hagyna szakítani. Azt ő körülkerteli tövissel, s nyílás idején őrzi puskával. Ez az ő szimbóluma. Koronkint új nevet ad neki. Egy időben elnevezte Bemnek: Wellingtont elcsapta. Az volt az ő legnagyobb embere. Azután Napóleont tisztelte meg vele. Most Garibaldinak híja.
A sétáló pár e beszélgetés alatt elhagyva a park hűs, árnyékos fáit, az ugaron átvezető út hosszában haladt előre, külön válva. Az irigy út választotta őket el egymástól, mely közepén sáros volt, s csak a két oldalán volt egy keskeny pázsitos mezsgye, amin száraz lábbal lehetett előrehaladni egyesével.
Az úttól nehány ölnyi távolban feküdt a vén világkerülő háza. Igazán feküdt, mint egy kifáradt mastodon, aki várja már az özönvizet, ami eltakarja. Falairól lehullott minden vakolat, kifitítva a ronda vályograkást, a háztetőn több volt a lyuk, mint a zsindely. Hanem egy szegletén a rozzant, ronda vityillónak virított egy rengeteg rózsabokor, mely még a szarufákon is túlemelkedett, s ráborult a rongyos háztetőre. Az a rózsabokor tele volt aranysárga virágokkal, amik a rózsák között a mammutok, mintha aranypalást volna egy rongyos koldus vállára vetve, ez a rózsabokor pedig körül volt kerítve egy tüskesánccal, a tövisek egész gyűjteménye volt a körül embermagasságra összehordva, egy minden ostrommal dacoló mamelon.
A különös védelem annyiban indokolt volt, hogy az udvarnak mind a két kapuja kidőlt már a sarkából; az járhatott rajta keresztül, aki akart.
– Menjünk az udvaron keresztül – mondá Líviának Leon.
– Félek, hogy ránk kiált megint az az ember.
– Szabad-e neked félned, mikor énvelem vagy?
– Ne tegezz itt! Meghallják.
– Alszik ez a fenevad most.
– Lépteink felkölthetik.
– Ne féljen tőle. Nyújtsa karját. Szabad-e önnek félni, mikor én mellette vagyok?
– Nem magamért félek. Engem csak nem bánt, de önbe belevesz.
– Ne féljen semmit. Én ismerem őt jól. Tudok a nyelvén beszélni. Jöjjön oda velem. Én kicsalom az odújából. Meglássa, hogy megszelídül majd. Még ráveszem, hogy ajándékozzon önnek a rózsából.
Lívia gyermeteg odaadással kapaszkodott Leon karjába, aki aztán odament vele az egyik ablakhoz, mely legközelebb volt a rózsatőhöz.
Az ablakon nem volt függöny, egy tábláján hiányzott az üveg, az be volt ragasztva papírral: azt a papírt is kilyukasztotta valami baleset, s ott be volt ragasztva másik papírral. Lívia félrehúzódott az ablaktól, átallva idegen férfi szobájába belesni; Leon azonban egyenesen odaplántálta magát az ablak elé, s benézett rajta.
Az asztal előtt, melynek egyik eltört lába téglával volt felpóckolva, ült a világkerülő. Hatvan éves lehetett, talán ősz, talán kopasz, azt nem látni, fejébe van húzva a vidrasüveg; minden öltözete rongyos, szurtos, meszes a faltól, sáros az úttól, zöld a fűtől, arca céklapiros a pálinkától, s szemei tüzesek, orra megfekszi a bozontosan előrenyúló bajuszt, mely háromféle színű a dohány mindenféle kromatikus befolyásától. – Kártyázik egyedül. – Háttal ül az ablaknak, hogy a nap ne süssön a szemébe. Kever, emel, oszt, felszedi a kártyát, kiteríti az ellenfeleiét, elégülten krákog. Tele a marka tarokkal, tous les trois, quint major. Leon odavonta Líviát is, hogy nézze azt az embert.
Lívia kíváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni „szépen” beszélni.
Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára, s bekiáltott medveriasztó hangon:
– Kontra a pagát ultimónak!
A vadember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel helyéből, s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor váratlan látogatójának arcát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s kinyitotta a fél szárnyat, s igen szelíden szólt a békezavaróhoz
– No, mi kell, barátom, Napóleonkám?
– Semmi barátom! Urad és bírád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.
– Csak mindig bolondozol te énvelem, Napóleonkám – szabódék a saját házában megtámadott.
– Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jössz ki énhozzám?
A pseudopalatinus kitekintett az ablakon, s igazán meghökkent, amint egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a kutya megállta, annyira vadszaga volt.
– Te! Ki az? A feleséged? – kérdé Leontól.
– Hát ki volna más?
Erre a szóra elkezdett szatírmódra vigyorogni az öreg, kétfelé törülgette a bajuszát, egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy íme megint beleesett egy ember a csávába, amiben ő ki lett cserezve. Fiatal ember elvett egy fiatal leányt. Harminc esztendő múlva ezek is így fognak verekedni, mint mi ketten.
– No, hát mért jöttetek ide, Napóleonkám?
– Majd megmondom, ha kijössz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy lehet beszélni. No, szedd fel magadat, s hozd ki a fejedet. Hanem előbb szépen gombolkozzál össze.
A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót, s megjelent látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik válla lejjebb állt, mint a másik. Semmi sem volt rajta szép.
– A fejéhez van ám nőve a kalapja – mondá Leon.
Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.
– No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál ugye, ha olyan piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor mosdattak meg utoljára?
A furcsa alak nevetett.
– Hehe, Napóleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is pipamocskos lesz, ha megvénülsz.
Lívia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon mer beszélni.
Pedig még egy sokkal merészebb kísérletre is vállalkozott Leon. Ez olyan, mint mikor az állatszelídítő a tigrisnek párolgó nyers húst ver az orrához.
– Te palatinus – szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak karjába. – Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek tőled.
Lívia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb tárgy is.
– Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok szorulva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is adnának majd valami jó zsíros hivatalt, s az nekem jól esnék. Neked nagy befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.
Ez volt az a tárgy, amivel vad oroszlányt lehetett csinálni a barlanglakóból.
– Mit? – kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. – Tégedet választani meg képviselőnek? – s azzal kirántá a karját Leon kezéből. – Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Muravjeff, Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra rászavazok, aztán a guillotine-ra, az legyen az alkotmányotok!
Leon ijedt arccal csapta össze a kezeit.
– Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?
Erre az ijedt arcra maga a dühösködő még jobban megijedt.
– No, hát mit cselekedtem?
– Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.
– No hát adjatok fel! Aztán mi lesz érte? Hát levágják a nyakamat!
– De nem vágják le a nyakadat, hanem rosszabbat tesznek veled.
– Mi rosszabbat?
– Te! Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?
– Az ördög tudja. Hát mit csinál?
– A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukasson, s akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép domíniumodat. Márpedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.
Lívia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.
– Ne féljen, Tukmányi úr – szólt bele szelíden –, én nem fogom elárulni Tukmányi urat.
A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e az, akihez szólnak. Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás. Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e szókra idomulhasson.
– Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. – S azzal, hogy egyszerre más fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: Látta-e már az én szép rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak.
Leon színlelt bámulattal mondá:
– Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?
– Semmi Garibaldi! – förmedt fel a vadpalatinus –, annak már vége van! Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini rózsájából? Ha nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!
Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz, mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rózsa alakjában, mint valóságban. A vadember nem restellte vasvillával rést törni a saját várán, s a szűk nyíláson átfurakodni, kockáztatva, hogy rongyos kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák legszebbikét, azt törte le Lívia számára.
Ez olyan ajándék volt, aminőben még nem részült semmi hercegnő. Mi vette rá a barlanglakót? Lívia szelídsége? Vagy Leon kegyeskedése? – Tán együtt mind a kettő.
– Látod – szólt Leon a furcsa háziúrhoz, miután Lívia szépen megköszönte az ajándékot –, pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint magyarországi troglodythot, aki megeszi a csirkét nyersen s a cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember, sok pénzt bekeresnénk vele.
– Csak nagy ördög vagy te! – védé magát gyöngén az inzultált házigazda. Azonban más jutott most eszébe. Megfogta Lívia kezét, amelyikben a kapott rózsát tartotta. – Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.
– Nem! Nem adom oda senkinek – szólt kedélyesen Lívia.
– Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla – biztosítá Leon pátosszal.
– Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés mind hazugság, de a fehérszemélynek hinni lehet: amíg férjhez nem ment.
– No, de micsoda gorombaság ez? – támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Lívia kezét karja alá.
– Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta veszekedett volna veled.
– Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?
– Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napóleon! hanem hát merd megcsókolni, ha feleséged.
Erre a szóra a füléig lángvörös lett Lívia arca; nem is várt be több szót, hanem futásra vette a dolgot, s Leont is magával ragadta.
A troglodyth kacagott utánuk, a két oldalát fogta a tenyereivel, a falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kacagott, a papucsait felrúgta a levegőbe, úgy kacagott, hanyatt vetette magát a kutyakapor közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kacagott. Még a távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.
– Minek bántál olyan kegyetlenül szegény emberrel? – duzzogott Lívia Leonra (hogy a félbeszakadt témát más textussal helyettesítse).
– Mert rászolgált. Mikor szembeáll neki valaki, akkor meghunyászkodik, de amint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg kell verni, hogy beszéljen, s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, amit kapott. – Ott van ni! mit mondtam?
– Jézus Mária!
Mi történt?
Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gúla magaslatát; már ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s arra a halott összeszorítja ujjait, úgyhogy a kezeik nem bírnak többé elválni egymástól, ujj ujjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás: s azzal holt menyasszony és vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.
A hercegnő felriad álmából, s ébren is Leon arca az, amit maga előtt lát.
– Mi történt? – kérdi felriadva.
– Szerencsére nem nagy baj – felel Napóleon öcsém. – A két első kerék egyszerre zuhant az árokba.
– Hát a kocsis és az inas?
– Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki, semmi bajuk, csak nyakig sárosak.
– De hogy történhetett ez?
– Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovak félretértek a dűlőútra, ahol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam, Lívia kisasszony?
– Lívia! Te itt vagy? Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?
– Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd ilyen sárosan nem ülhet fel a bakra, azok hazamennek gyalog; én majd hajtom a lovakat.
– Nem jó lesz – ellenzé a hercegnő. – Ha ön hajtja a lovakat, atyám meglát bennünket, s ez őt felizgatja. Majd én hajtom a lovakat, akkor azt hiszi, kedvtelésből tettem.
Hanem akkor a hercegnőnek kell Napóleon öcsém mellé ülni.
Így sem jó lesz.
– Lívia mellém ül, ön pedig uram, madame Corysande-hoz.
Így egészen jó lesz.
Ezalatt a cselédek ismét kerékre állították a hintót. Ugyan áldották, aki azt az árkot vájta. Az pedig most hasra feküdt, úgy kacagott.
Hazaérve Lívia mindenkinek eldicsekedett a nagyszerű ajándékkal, amit a rossz szomszédtól kapott. Ebéd felett ez volt a társalgás tárgya. Mindenki tudott felőle valami hallatlan badarságot felhozni, amiknek összefoglalásából a barlanglakó egy tökéletes majommá visszafajult darwini ősremekké domborult ki.
– …És ez az ember ezelőtt harmincöt évvel éppen ilyen kedélyes, derült, jószívű, elmés ifjú volt, mint Napóleon öcsém – jegyzé meg végül az öreg számtartó. – Még szép is volt, a leányok bolondultak utána.
…Mikor délután Zárkány Napóleon elbúcsúzott a hercegi családtól, a kézszorítás közben, mit Líviától kapott, egy repkénylevél maradt a kezében. Ez örökzöld levél azt mondá: „Menj! … Rád várok …”
