AMIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT
AMIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT
– Te, Lívia: én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, amíg ez az oltárszőnyeg elkészül.
– Nehéz mintát választottunk. Az „á la Gobelin” hímzés időt kíván.
– Vagy férjhez vesznek bennünket odáig.
– De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.
– Te, Lívia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, amíg én leány vagyok.
– Nem, hercegnő.
– Csakhogy már egyszer egy „nem”-et is hallok tőled; ámbár ez is csak körülírása az „igen”-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én olyan kiállhatatlan vagyok?
– Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.
– Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi teremtést nem bírok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen rútaknak találom. Egyedül te vagy szép.
– Szép, ha egyedül vagyok.
– Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom. Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni, amíg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, ami még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh, milyen jól teszik ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat „á la kanászbojtar” lehúzzák a homlokukra, s eltakarják azt az egyetlen bájt, amit még egyik nő is szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám imakönyvére emlékeztet, aminek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam megcsókolni, pedig nem értem, ami benne van, – mert latinul van, de tudom, hogy az mind szentírás.
– Csak a hercegnő jó szíve találja mindezt rajtam.
– Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, amivel fel tudlak ingerelni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az eggyel tudom mindig, hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, amikor haragszol! Nem használod fel a fegyvert, amivel bosszút állhatnál rajtam. Nem dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: „óh, mi vagyok én a hercegnőhöz képest!” Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, aki azt mondja szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! Van tükröm, van szemem, látom magamat. Termetem magas, sudár, szoborszerű; vállaim, karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arcszínem fehér és piros; ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar, s aranyat játszik nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem tetszem magamnak!
– Ugyan mi az, ami a hercegnőnek nem tetszik magán?
– Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra felnyúlnom? Szobrász-mintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje fölött látok el. Más nőnek zsámolyra kell felállni, ha beszélni akar velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú? Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott, mért nem adott hozzá legalább kék szemeket?
– A hercegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint Falbenheim Pompeia baronesse.
– Haha! Ezt jól találtad, Lívia. Ez csakugyan csodálatos jelenség. Egy fiatal lány, akinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.
– S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.
– Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgyhogy az ember azt hinné, egy fiatal lány, aki ősz; vagy albina, vagy rokokó parókát visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halvány színezete a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak, hisz láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért mégsem szeretnék Falbenheim Pompeiával arcot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a szemembe néz közelről, sohase tudja meg rólam, hogy ki vagyok. Mert közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni, föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az ember, derült, nyílt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa, csábító szellem ül abban. Egyik szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Lorelei haja. – Én ettől a leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál „te és te” lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen vagyok jókedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kacér, s magamban évődöm, hogy mért nem tudok én is olyan lenni. Mikor legutóbb elváltunk egymástól, megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit hagyott ott. Az meggyógyít majd.
– A hercegnő túlbecsül engem.
– Nem, Lívia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy okos, szelíd szóval, néha egy hallgató mosolygással, amit én megértek. Nem az terajtad a szépség, amit szemmel lehet látni, hanem az a te gyémánt kedélyed. Akit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind „asszony” a szó legrosszabb értelmében, egyedül te vagy az, ami a „nő” fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya; hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, akire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se nem szülő: csak egy barátnő.
– Óh, hercegnő, hadd csókoljam kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.
– De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szívemben, amik a tiedben?
– Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, hercegnő. Az ön helyzetében gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s azok is eszményei egy nőnek.
– Tudom, Lívia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást hallani, úgy még kevésbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz valaki tudomást. Én mindazzal, amit érzek, tudok, ami szívemben van, amit tanultam, ami hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem szeretem magamat!
– Lehet-e, hogy az, aki mindenkit szeret, csak önmaga ne szeresse magát?
– Szeret-e mindenki, azt nem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el. Hanem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé nem számítom magamat, annak oka van. Akit közelről ismerek, minden hibáját látom; s erősebb bennem az ítélő, fürkésző szellem, mint a ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya a gyermeki naivságnak, ami koromhoz illenék. Meg tudom ítélni szülőim sajátságait, s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is örököltem tőle, amit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak, mert nem hiszek másnak sem. Amíg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt mondom magamnak: „te most ezzel be akarod hízelegni magadat a mennyei hatalomnál!”. Mikor beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom magamban: „te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy segítsen meg valami vágyadban”. Mikor imádkozom, letérdepelve, azt hiszem, hogy komédiázok; éppen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig akarok áhítatos lenni, akarok szeretni, de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, amik boldoggá vagy szerencsétlenné tesznek. Ahelyett csak vágyaim vannak, amik kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt találok valakit magam előtt, aki messze megelőzött. Szenvedéllyel tudtam zongorázni, de amióta egy hírhedt művésznőt hallottam, nincs kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festőecsetet is. Nőket ismertem meg, akik a művészetben többre vitték. Szerettem énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak, míg egyszer rájöttem, hogy mi különbség van a férfi által írt és a nő által írt vers között. A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a hímszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa, melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a tollat.
– Kár volt. Nagyon szép versek voltak.
– Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlósúr, s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiacunk. Itt folynak a női harcok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, amit mások hódításnak neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? – Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?
– Hogy még egy tulajdonát örökölte a hercegnő atyjának.
– Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, amiről éppen beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg. Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, akiről gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, akinek nevét viselnem kellene, becsületét őrizném büszkén, kötelességemet viselném iránta, gyöngéd volnék hozzá, és azt meg nem tudná soha, hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt. Amióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta, valahányszor hozzá megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is hozzá menni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni mindent, s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, amik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt szeretett, de aki csak köznemesi családból való volt, és nem gazdag, de büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak. „Azért” szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet, s mire visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt, s talán boldog. Atyám sohasem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de azért anyám sohasem találta meg a szívéhez vezető utat. Hajdani eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az asszonyok e tekintetben clairvoyante-ok. Látod: ilyen volnék én is.
– A hercegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő eszményképek közül, akinek együtt adja szívét és kezét.
– Óh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem könnyű megvenni. Annak, aki engemet arra bírna hódítani, hogy én kimondjam neki a szót: „szeretlek”, nem egy erénnyel, de mindazon erényekkel kellene bírnia, amik egy férfit egy nőnek „urává” tesznek. Annak szép, deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cicomázott külsővel; arcában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ránc nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, akit ne lássak dideregni, ha hideg van, ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró bajokról minden szellőfúvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni, lovagolni, s amellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső, hanem lovagias és finom. Lelkének is minden tökéllyel kellene bírnia. Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva az okossággal. Bátornak és szelídnek kell lennie – mindig a maga helyén. Beszédében nyugodt humort akarnék találni, de nem léha élckeresést, s nem sértő szarkazmust. Szeretném, ha kitűnő szónok volna. Költői, művészi hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála. Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen egész lelkével, de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett követelném tőle múlhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé őtet, hanem az ő neve engem.
– Hát hiszen … itt van princ Alienor…
– Princ Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princ Alienorra ismersz te abban az eszményképben, akit én előtted leírtam? Hiszen igaz, hogy a rangja magasabb, mint az enyim. Atyja „rendúr” (Standesherr), mediatizált német uralkodó fejedelem, de a princ maga mindannak ellentéte, amit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam. Egy férfi, aki feltűnően affektálja a nőiességet, mégpedig apró hibáiban. Arcát simán tartja, s azt mondják, még festi is fehérre és pirosra; vállfűzőt visel, hogy karcsúsága kitűnjék; inggallérját szélesen kihajtja, hogy decolletirozott nyakát mutassa, mint egy kisasszony; fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján karperecet hord, s a színházban és táncvigalomban legyezővel hűseli magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanúsítja, hogy a férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, szenzitív, szenvelgő, ideges, görcsökről, migrénről panaszkodik, ájuldozik, fél a macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától, s végigénekli Rosina bravúráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm nekem, de nem eszményképem, – akivel megtörténhetik az az ő szerencsétlensége, hogy hozzámenjek, de nem az az én szerencsétlenségem, hogy belészeressek.
– Ki tudja, hercegnő, hátha a szenvelgett nőies küllem csak bohóskodás; – hátha amögött egy erős férfijellem rejlik; amihez mindez csak takaró álca?
– À propos: álca! Mit szólsz te ehhez a Napóleonhoz?
– Napóleonhoz? Én?
– No ne mereszd rám azt a két égglóbust olyan nagyon! Nem a nagy Bonaparte Napóleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem erről a különös emberről, akit minden ember úgy hí, hogy „Napóleon öcsém”, s akivel többször találkoztunk itt atyámnál.
– Nem tudok róla mit mondani, hercegnő.
– Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatalember annak a meghalt nőnek a gyermeke, aki ifjúkorában atyámnak eszményképe volt. Mármost, ha atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék „ő”, vagy ő volna „én”. Mégis érdeklő gondolat, hogy vajon milyen ember lehet az, akivel így cseréltünk az életben?
– Nagy bohó.
– Azt látom. De éppen azt szeretném megtudni, hogy vajon csupán bohóc-e, vagy pedig „Brutus”.
– Nem tudom.
– Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!
– Miért híjuk mi Corysande-ot madame-nak, mikor még kisasszony?
– A francia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl madame-nak címezi.
– Akkor ő ugyan megérdemli.
– Nem oly idős, mint amilyennek látszik azokkal a mély ráncokkal a szája szögletein – az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedvében van, tíz évvel fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arcát. Én sohasem fogok mérgelődni.
– Hogy kerüli azt ki, hercegnő?
– Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy nincs-e annak igaza ellenemben, aki megharagított? Azután pedig azt számítom ki, hogy vajon az a veszteség, ami a haragoskodás által rám nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, amit a megtorlás által magamnak szerzek, s ezalatt megalkuszom a haragommal.
– A hercegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény teremtés, mint madame Corysande, aki azt hiszi, hogy őt mindenki bántja, sérti, bosszantja; aki minden közönyös szóban célzást keres; ha elneveti valaki magát, azt hiszi, őrajta nevetnek; ha valaki hallgat, azt hiszi, őrá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, ami az ő teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik; azt mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul bele a feje, s kénytelen vele lefeküdni. Ez az ő harcmodora.
– Pedig amellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.
– Éppen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a hercegnőnek más modora van: magát mindig mellőzve látja. – Most is azért fekszik.
– Hogyan? Én bántottam volna meg?
– Azt is tudom, hogy mivel! Mégpedig igen érzékenyen.
– Te tudod, hogy mi baja?
– Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!
– Ah, te kis doktornő! Meg tudnád őt gyógyítani?
– Ha a hercegnő megengedné.
– Engedem-e? Sőt kívánom.
– De sokba kerül.
– Sokba? Mibe?
– Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.
– Hát hisz az mind kikerül a háztól.
– A bouillon – elhiszem.
– Elhiszem, hogy meggyógyítaná, de hogy veteted be vele! Én magam próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta, meghal tőle.
– Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.
– Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.
– De azt az egyet nem adta neki, amit várt.
– S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.
– S a hercegnő beváltja azt?
– Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha ő meggyógyul tőle!
– Tökéletesen meggyógyul. Egy óra múlva már velünk fog reggelizni, s ha még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen minekünk a vármegyében történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen – megifjítjuk tíz esztendővel.
– No hát fogj hozzá.
