AZ ALBUMBÓL
AZ ALBUMBÓL
Az urak megérkeztek a vadászatról, s ebéd idejéig atöltözni szobáikba vonultak.
Etelvary Miksa herceg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor idelenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.
Igenis. Az etelvári hercegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a hercegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a hercegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.
A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben „páter Timót”, hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duráncai alak, gömbölyű piros orcával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herceg is, a hercegnő is, és a fiatal úrhölgyek meg madame Corysande, a megyegyűléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hízelkedés. Sohasem biztos felőle senki, hogy előre üt-e vagy hátra?
A főtisztelendő úr az első, aki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzászoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a hercegi szalonba lépne, előbb útba ejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menü; betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pincemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről, s csak azután halad át a szomszéd terembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátssza a „búsul a lengyelt”. Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Továbbhalad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyűlhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herceg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herceg van csak jelen és az orvos.
A herceg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősökre, kiknek arcképei a címerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arca halaványabb, mint a festett kísérteteké: alig látszik élni, ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sűrű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A hercegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szíve rendetlen verését hallgatná.
Most éppen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.
Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy amit tud, nem tudja elmondani. Egy tósztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hínárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.
Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homoeopatha. Doktor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy kolera alatt veratrummal!
A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.
– Doktor úr, tudja ön, miért ítélték Palmert Londonban a garottra?
Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.
– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hanyadik szemer ez már, doktor úr?
– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvösösödve. – Az orvosi tudomány…
De csak nem mondja tovább.
Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: „az orvosi tudomány nem – breviarium.” – Amint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén, s engedi még egy kicsit tovább élni.
– Óh, dicső Hufeland! – sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.
Azonban a túlsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a szcénának. A herceg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés „utóbbisága” felett.
– „Kérem: ön az idősebb.” – „Rang szerint ön az első.” – „Ecclesia praecedit.” – „Én a házhoz tartozom.”
Csakugyan Napóleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, aki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a „Jerichói Kürt” szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, amennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, amennyiben a herceg pénzét költi.
Különben Napóleon öcsémnek megvolt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt elölbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni. Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra múlva minden táncos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.
Ezúttal éppen azon nagy probléma megoldását akarná általa megkísérltetni Kolompi úr: vajon a hercegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép. Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez emiatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen.
Zárkány Napóleon sugár, csaknem öles termetű ifjú, kissé aláhajtva hordja a fejét, mint aki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kézben, néha komolyan is, amidőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelíd, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy percre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltűnő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni, de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.
Napóleon öcsém a herceg elé lépett, s megcsókolta a kezét. Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.
Hanem a hátul jövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s cuppantott a herceg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.
Ezáltal kész prédául esett Napóleon öcsémnek.
Ez amint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.
Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utánacsinálta a kézcsókot a doktornak is.
Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napóleon, e szóval: „servus pater!”
Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.
Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.
A prépost hangosan felkacagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napóleont, aki minden helyen bolondot űz, s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.
– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Célzás az álmodott egzekúcióra.) – szólt a prépost a megfenyegetettre.
– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám – felelt Napóleon öcsém kenetteljesen.
– De hisz ön oda be nem jut – tiltakozék az egyház embere. – Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.
– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.
Kolompi barátunkra mutatott.
A „Jerichói Kürt” lovagja alacsony, tömzsi termet, akin minden csupa demonstráció.
A kiborotvált áll demonstrálja a lojális alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a tradíciók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimizmus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a Szent Antonius egyesület tagsága mellett tanúskodik; az óraláncáról lefüggő csilingek egyike Szent György-pénz, mely a keresztény katolikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain Szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, bal keze kisujján címeres gyűrű, arisztokratikus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint még a csizmája talpaira is az országcímer van felvésve. És amit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.
Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.
– De hiszen ennek a patrónusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.
– Miért? – szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint aki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, ami rajta megeshetik.
– Azért, mert újságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden újságíró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy „ne csinálj te magadnak xylographiákat!” egész odáig, „hogy ne kívánd te a te felebarátodnak előfizetőit”.
– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása – védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.
– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok, mondhatom! Csak a szubvenció tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?
A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry hercegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (amik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves célzás a jusculumra.
– Az idők mostohasága … és az emberi hitetlenség … a közöny … – mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.
– Ejh mit – zúgolódék az egyháznagy méltó bánattal –, ti nem értetek hozzá. Akinek újság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenöt milliom lélek közül ha csak minden ezredik praenumerál is a lapodra, herceg vagy, s te traktálhatsz minket. Miért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a cigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani.
Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát.
Napóleon öcsém aztán segítségére sietett.
– Én itt árulást sejtek – mondá fontoskodó arccal. – A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőmíves.
– Ah! Ez igaz volna? – hebegé bámészkodva Kolompi.
Napóleon öcsém csak a szem csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.
– Mégpedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri praesumptiv jelölt. Mikor a walesi herceg itt járt, aki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plauzibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herceg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos szubvenció.
– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően írták le.
– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég konstatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható meg már, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a „Jerichói Kürt”-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekírozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a „Jerichói Kürt” helyett „Alföldi Csimpolyát”, tót újságot, míg megunja. S ha mindennek dacára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekszenek? Azt, amit dicső druszám ott Párizsban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újranyomják a „Jerichói Kürt”-öt, titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expedíció által az előfizetőknek.
Kolompi úr a hercegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni.
Hanem a prépost nem kérdezte azt.
A hasára csapott a tenyerével, s elkezdett nevetni.
– Bravó, Napóleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi hercegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.
E szó elfeledteté Kolompival elébb a hercegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbe jövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.
– Miért volna a „Kürt” élvezhetetlen?
– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt-bogarat. A szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!
Súlyos vádak!
De itt van Napóleon öcsém az intervencióval.
– Au contraire! Nekem éppen az a kifogásom a „Kürt” ellen, hogy nagyon is szelíd, hogy igen kíméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.
Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelíd, minden védelmi eszközeihez nyúlni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napóleon öcsém ellen csinált arcvonalt.
– Én úgy hiszem – szólt a kötelesség teljesítését érző harcfi buzgalmával –, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkíméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.
– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy újságíró, aki előtt egy magas cél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, ami igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. „Gyanúsítsunk!” mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond „De insidiis” című könyvében a 456. lapon: „Ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha ráfogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.” Ez volna a „Kürt” jelszava, programja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanúsabbak. A hívek nekünk hisznek.
A prépost hahotával kacagott. A herceg pedig egy arcvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arcra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság.
Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.
A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a kesztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.
– Jöjjön, tekintetes úr, az Isten áldja meg, legyen védelmemre. Nézze, bántják a „Kürtöt”.
Számtartó úr megnyomta az orra hegyét a mutatóujjával, s kimondá a tábori jelszót.
– Éljen a „Jerichói Kürt!” Isten tartsa meg sok esztendőkig!
– Íme, itt van egy hű olvasóm! – szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az új érkezett karjába. – Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.
– Mégpedig lelkiismeretes olvasó: aki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: „Nyomtatta Gyurián és Bagó”. A „Jerichói Kürt” igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.
– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? – kapcáskodék a prépost.
– Nem! kérem. A pogány lapokból csak az újdonságokat olvasom, s onnan mondhatom, hogy a „Kürt” valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan újdonságokat és kiváltképpen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.
Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az újdonságait kilenc más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.
Pedig a nagy oeconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illusztrációkkal is szolgál a kétkedőknek.
– No hát nem a „Kürt” hozta legelőször, hogy „Rotschild megvette Palesztinát, s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda foga összegyűjteni?” – Hát azt, hogy „Bismarcknak három fia – az egyik franciscanus, a másik dominicanus, a harmadik templarius baráttá lett.”
– Ah! – kiáltá fel elbámulva a szerkesztő – templarius! (Ez mégis sok volt.)
– Ahogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A templariusok rende helyreállíttatott, s vagyonaik visszaadattak.
Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.
A prépost arca már kezdett lilaszínre válni a nevetéstől:
– Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.
A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, amit mondott.
– Íme a legújabb számban is, ami csak éppen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. „Monacóban kiütött a forradalom.” – „Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.” – „Nena Sahib angol peerségre emeltetett.” – „A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.”
– Per amorem Dei! Ne mondjon többet! – könyörgött a kacagó főpap, míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.
– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! – szólt a számtartó előhúzva zsebéből a „Jerichói Kürt”-öt. – Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! Amit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: „Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.”
– Apátok lelke! – szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.
– Itt van – mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. – Nyomtatva van.
– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. – Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.
– Pedig íme, itt van.
– Hogy történhetik ez?
– Uraim! – szólt megnyugtatólag Napóleon öcsém a felháborodott hívekhez. – Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a „Jerichói Kürt”-ből. Őhercegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.
Ez az indítvány praktikusnak látszott, az egész társaságot izgalomba hozta. A herceg arcán szelíd mosoly kezdett feltűnni.
– Megengedi, kegyelmes uram – szólt Napóleon –, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?
A herceg helyeslően inte, Napóleon a csengettyűvel jelt adott.
– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből – serénykedék Kolompi úr.
– Nincs még az olvasóteremben – súgá fülébe Napóleon öcsém.
– Hát hol van?
– A konyhában odafenn.
– A konyhában?
– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herceg egyszer azt mondta rá: „ennek a lapnak olyan szaga van, mint egy új koporsónak”, s azóta elébb mindig kiterítik a kemencére száradni.
De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképpen igaz volt. A visszakerült hírlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.
A herceg arcvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, amint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végignézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arcokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kacaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hírlapba, minden arcvonását az orra körül iparkodva összegyűjteni; míg Napóleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.
– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! – hangzék fel minden oldalról.
– Felonia! Stellionatus! Larvatus! – szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.
– Sőt misdemeanour! – hajszolta tovább Napóleon öcsém.
– Igenis az! Íme itt van egy utánnyomott lap! – kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. – Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herceg, én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.
A számtartó megrántotta az atilláját hátulról, s fülébe súgott.
– Ezt a szolgabírónak kell feljelenteni, az az első instantia.
– Igen, uram, Zárkány Napóleon! Én kívánom, hogy szigorú inkvizíció tétessék rögtön ezen mis – izé – angol nevű cudarság felett.
– In flagranti? – In facie loci? – biztatá őt a – fődelinquens.
– De talán mégis, nem illenék itt őkegyelmessége színe előtt – okoskodék Dumka úr szerénykedve.
– A törvény nem ismer személyválogatást – szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napóleon, s tudta arcával jelezni, hogy mikor a szolgabíró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak „közönség” vagy „tanú” – cím nélkül.
S hogy tökéletes legyen az illúzió, a herceg is letette kezéből a szivart, amire éppen rá akart gyújtani, s ahelyett az égő gyertyákat a komornyikkal az íróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.
Zárkány Napóleon helyet foglalt az íróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős, nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győződve, hogy ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze, s egy organikus egésszé fognak képződni az ügyes vizsgálóbíró kezében. Napóleon öcsém inkvizítori hitele meg volt állapítva azáltal, hogy e hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.
A komornyik reszketett és vallott.
– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta ön a miláreszeket valami papírba takarni, amiket innen kivisz?
A számtartó izzadt és vallott.
– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hírlapba volt takargatva az a kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A ténsasszonynak vette-e azt a kalapot vagy másnak? – Kik voltak azok, akikkel ön Pestig utazva, a vagonban egy kiterített pléden egész éjjel ferblizett?
Következett Kolompi úr.
– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor, valamit más hírlapokból kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? – Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? – Emlékezik ön arra a dominóra, aki önnek a múlt húshagyón a Neue Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a szabadkőművesek ismertető signaculumaival? – Kikkel játszik ön calabriast? Nyerni szokott-e vagy veszteni? – Hány előfizetője van, mikor sok van?
Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.
El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, ami nem ment minden makacskodás nélkül.
Azután következett a szembesítés.
– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót, mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? Kolompi úr! Mi célból érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? – Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?
Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények után az is konstatálva lett a tanúvallomások által, hogy Dumka úrnak a „Jerichói Kürt”-jében egészen mást tudósítások foglaltatnak, mint amelyek a herceg és a prépost példányaiban feltalálhatók.
Az egész benevolum alatt a herceg tekintete egyre derültebb lett, néha eltakarta zsebkendőjével arcát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel csomagolta össze gyógyszereit, amik fölöslegesekké váltak.
Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláírták a jegyzőkönyvet. Megvan.
– Mármost tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni – szorgalmazá Napóleon öcsémet Kolompi úr.
– Én-e?
– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabíró.
– Az ám. De én már nem vagyok szolgabíró. Még tegnap beadtam a lemondásomat őkegyelmességének.
– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? – förmedtek rá egyszerre hárman is.
– Önök maguk kívánták, s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok.
– Szörnyűség! – sopánkodék a számtartó –, még meg is esküdtetett, s kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!
– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, amit sohsem tudott meg tőlem senki.
– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! – veté szemére az egyháznagy.
– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek – jajveszékelt a komornyik.
A herceg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.
– De én viszem a dolgot a minisztérium elé. A nyilvánosság fóruma elé adom. Interpellálom a kormányt – tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába kerítve a jegyzőkönyvet.
A herceg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kínálta az uraságokat a chartreuse zöld-arany nedvével.
A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot evett és interpellált.
– Majd én jövök most Napóleon urat kivallatni!
De a herceg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmúlt arcáról. Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.
– Kolompi úr! – mondá – jöjjön be velem kabinetembe.
Kolompi úr e szóra békét hagyott Napóleonnak, chartreusenek és kalácsszeletkéknek, s követte a herceget kabinetjébe, melynek ajtaja bezárult mögöttük.
A künn maradtaknak Napóleon öcsém nehány szóval röviden elmondta a meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári postakaszinóban Dumka úr példányaiba extra táviratokat. Dumka úr maga nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napóleon öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni, s ezentúl Dumka úr a „Jerichói Kürt” sajtóterményeit egész természetes savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőcukor és spiritusz hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az emberek a tréfáért sokáig haragudni.
Nemsokára visszatért Kolompi úr is a herceg kabinetjéből egyedül. Nagyon komoly és fontos arcot igyekezett csinálni. Kezet szorított Napóleon öcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének; ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internacionális kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herceg is kompromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez idő szerint barátságos nagyhatalom; lojális embernek magánsérelmeit alá kell rendelni magasabb állami tekinteteknek, azért kéri is a jelenlevő urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.
Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy miatt.
Napóleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, amit már azok tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szíve. Az már a rurális gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az újságírót.
Kolompi úrnak pedig hát igen nemes intenciói voltak Napóleon öcsém irányában. – Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.
– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? – kezdé a belekötést. – Nem is az ön tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell választania, ott az ön karrierje.
– Igaz a! – szólt Napóleon öcsém felsóhajtva. – Csak akadnék olyan mesterre, akinél az inasesztendőt kitöltsem.
Kolompi megszorítá a karját, s protektori hunyorítással súgá:
– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a lapomat.
– Igazán? – szólt Napóleon gyermeteg örvendezéssel. – Befogadna a műhelyébe úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok? Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat belecsinálni a lapba? Csak arra kérem, hogy a kisgyereket ne ringattassa velem, mert azt nem szeretem.
Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kisgyerek nincs a háznál, azután meg nem fizikai működés végett, hanem szép tolláért akarja őt megnyerni.
– Az igaz, hogy nagyon szép toll – szólt önelégülten Napóleon öcsém. – Magam lőttem azt a darut a töbörcsöki pusztán.
Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott tollról van szó, hanem az írótolláról: melyre Napóleon öcsém ismét becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő írótolla olyan csúnyát fog, mint a macskakaparás; de e strupulusa nagy rögtön el lett enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres publicistának mind fertelmes kalligráfiája van. – Végre észrevette Kolompi úr a mókázást: akkor hátba vágta Napóleont, s azt mondta neki, hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezércikkíró főmunkatárst akarja őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, amiket az imént közrebocsátott. Aki annyira érti in theoria, hogy mint kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.
Erre aztán Napóleon öcsém egyszerre igen komoly arcot öltött, és kezet adott rá.
– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szívesen felajánlom szerény tehetségeimet.
Ez már okos beszéd, s beillik egy kezdő képviselőjelölt programjába.
– Aztán illő díjazás is jár vele: a „Jerichói Kürt” havonkint kétszáz forintot fizet.
– Ah, az nagyon sok lesz! – szabadkozék Napóleon öcsém. – Hisz annyi fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabíró otthagyja a hivatalát, elmegy újságírónak, s idő jártával annyi lesz a lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.
Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva afelől, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában megbírálta ezt az együgyű falusi talentumot, aki elég naiv ki nem találni, hogy a számára felajánlott havidíja herceg gráciájából kerül, ki mindkettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton szokott, álcázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napóleon öcsém azt is kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a hercegnek alighanem ötszázba kerül, mert Kolompi úrnak csak le kell belőle desztillálni a maga provisióját.
– Áll az alku!
Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani, hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napóleont magával. Most kell már majd a „Jerichói Kürt”-öt megnézni!
Az ifjú Zárkány pedig azt súgta az orvosnak:
– A herceg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.
– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, akit szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb. Ön mindig földerítette. De a hercegben nincs semmi önzés.
– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a „Jerichói Kürt” útján.
– Ah – a legunalmasabb lap a világon!
– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.
A befejezés nem váratott magára mely minden családi vígjátéknak a végét képezi, ti. az ebédre meghívó szózat. A herceg előjött kabinetjéből, karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett el Napóleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az étterembe, hová a túlsó lakosztályból madame Corysande és Lívia kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját nevét a terítéken, tudta, hova üljön. Az asztalfőt Rafaela hercegnő foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herceg; átellenben az asztal végén Napóleon a két házi hölgy között.
– Az urak olyan sokat nevettek ma – szólt Rafaela szomszédjához. – Felhallatszott hozzám az emeletbe.
– S őkegyelmessége is osztotta a jókedvet – mondá az orvos.
– Óh, az Isten áldja meg, aki őt felderítette – szólt Rafaela, gyöngéd kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy sohase legyenek azon e búskomor ráncok.
– De ne áldja meg! – sietett ellenvetni páter Timót. – Mert a mi rovásunkra történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!
– Kicsoda?
– Hát ki más, mint őkelme ott ni! Az én antipodesem.
Napóleon szembeszállt a váddal.
– Miért ellenlábasa, páter Timót?
– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.
– Ami bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az igazmondás minden kellemetlen következményeitől.
– Ecce! – szólt a prépost felserkenten – ez igaz volt. Lám, nekem tud igazat mondani.
– Mert ön is igazat mond nekem.
– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.
– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.
– Tehát aki önhöz igazlelkű, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?
– Bizonyosan.
– Mindenkihez? Utriusque sexus?
– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!
Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: „igen!” Amin aztán a prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.
Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak a hegyes nyelével felírta e szókat a menülap tiszta oldalára: „utriusque sexus” – „ad internecionem”. E szavakat majd ők Líviával, egy szótár meg egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni, s megtudják belőle, hogy az első azt teszi, hogy „mindkét nembeliekhez”, a másik pedig azt, hogy „halálnak haláláig!”
Napóleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame Corysande-nak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Bal oldali szomszédnéját, Lívia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a poharát obligát udvariassággal néha-néha megtölté.
Ebéd után a társaság átvonult a társalgóterembe. Rafaela hercegnő ismét atyja karján, Napóleon öcsém madame Corysande-ot vezette.
A társalgóterembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát Rafaelával. A hercegnő kereste őt.
Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napóleon előtt, s azt kérdezé tőle:
– Ön szolgabíró?
– Nem többé, hercegnő; már leköszöntem.
– S miért tette azt?
– Diplomáciai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyűlés letegyen.
– S mit fog ön most kezdeni?
– Beállok valami úriházhoz lengyelnek.
– Mi az?
– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, aki a háziúrral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a whistpartie-t kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért megverekszik, beszél franciául, úgy, hogy csak maga érti, s nem haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak címezik.
A hercegnő e tréfás öngúnyt e szemrehányással feddé meg:
– Önt Napóleonnak hívják, nemde?
– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.
– S miért?
– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak. Nekem nem maradt más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam költeni a felét.
– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!
– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk oktrojált tíz parancsolat hosszú életet ígér azoknak, akik atyjukat tisztelik.
– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. Akinek annyi módja van magát újjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem választott ön életpályát?
– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy miniszter.
Amilyen komoly arccal ezt Leon elmondta (kit már ezentúl mi is így fogunk nevezni), olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.
– Ez igen szép kitűzött cél. De avégett, hogy a magasra eljusson, elébb alant kell kezdeni.
– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a hercegnő, még lejjebb is megyek.
– Először hírt s nevet kell szerezni.
– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a vármegyében. Nagy celebritás vagyok: ha muzsikálnak; az a kár, hogy nem muzsikálnak mindig.
– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.
– Óh, akkor bizonyosan áldott jó apám görögdinnyéiről hallott a hercegnő. Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm, hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett, hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni, kertészkedni. Ő maga, az úrban boldogult, világhírű görögdinnyetermesztő volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint kimentem a kertbe, s a szép sima görögdinnyéit mind telekarcoltam cifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott meg kapott rajta a közönség. Agióval vették a cifra dinnyét. Erről lettem hírhedtté, hercegnő.
– Nem csupán erről – szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján. – Vannak, akik emlékeznek az illusztrált folyamodásra, mely a főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.
– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá, hercegnő; kiskorú voltam, mikor azt elkövettem.
– Én, ha férfi volnék, s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A festő a legfüggetlenebb úr a földön.
– Igaz, hercegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő. Abból nem lesz miniszter. Íróból még lett néha miniszter, színészből is, sőt nyomdászból és szabóból is, de festőből soha még eddig.
– Hát mért nem lesz ön író, színész, nyomdász vagy szabó?
– A két utóbbi kvalifikáció csak Amerikára szól. Színész nem lehetek a termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák fejemet, s az arcjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.
– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két ujjnyival.
Valóban, amint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy szembenézhessen azzal, akivel beszél.
– Marad az író. Nos?
– Megvallok mindent, hercegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a megjavulásnak. Én éppen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a lelkemet.
– A lelkét? Kinek?
– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a „Jerichói Kürt” érdemdús szerkesztőjének, aki azt ígéri, hogy felváltja a napóleonomat péterfillérekre.
– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?
– Nagyon meggondolom. Hercegnő, én ismerem mindenféle módját a pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az adóköteles tárgyat a finánc elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét; eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot, s nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak tartom azt, hogy egy ember előálljon, s azt mondja ezer embernek: „nekem most jutott eszembe valami, amit én leírok; ti pedig ezeren fizessetek nekem azért, hogy ezt el hagyom nektek olvasni”. Hiszen igaz, hogy mindig szerettem elbolondítani, akivel tehettem, de annak mindig én adtam meg az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, akinek publikum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap elámítom.
– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem túlsó felét. Aki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet, s ez nemes, magasztos hivatás.
– Leteszem a pajzsomat, hercegnő, s nem védem magam: ez valóban úgy van. De éppen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz? Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy célt, amelyhez háttal fordulva indulok el?
– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer bizonyosan eljut keletre.
– Tökéletesen igaz, hercegnő, de éppen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz lesz-e bennem elég kitartás?
– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?
– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.
– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.
– S inkább minden szenteket, mint önt, hercegnő. De Isten őrizze ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, akit annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok. Látogatása nem álom, hanem „jelenés.” Buzdít vagy lebeszél, vigasztal vagy megfedd, s amit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!
E szavak alatt a hercegnő érezé, minő hatása van a földi halandók szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.
– Mi a szent neve? – kérdé a hercegnő a varázs alatt.
Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.
Aztán halkan mondá:
– Az egy nőnév.
Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.
Az a diadala már megvolt, hogy a szarkazmusokkal vértezett embert kényszeríté páncélját letenni, s az érzés selyemköntösében jelenni meg a küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?
„Az egy nőnév?”
Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a hithű mozaita előtt az „Úr”-nak neve.
Ez nem kérkedés, ez meghódolás.
Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában meg ne jelenjen Napóleon előtt, ahogy ő mondta, könyörgetlenüI, és tanácsát el ne mondja neki.
Büszkesége talált ki valamit az ellen.
– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell – figyelmezteté társalkodónéját.
– Én készen vagyok.
Napóleon megcsókolá madame Corysande kezét.
– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a hercegnő anyjának, s mondja meg neki, hogy ez búcsúzó tisztelgésem. Holnap eltűnök e vidékről.
– Hová megy ön?
– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.
– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? – kérdé tőle hidegen a hercegnő.
– Az indulás késői órájáról.
A hercegnő sietett búcsút venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a kezét és arcát, s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel együtt eltávozott.
Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész éjjel nem feküsznek le, s így meg lesz óva attól, hogy vele álmában, büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék őróla, de az álom viszonozva ne legyen.
Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve. Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes polcot a másik után elfoglalja; lángésszel, szorgalommal a mindennapi emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze, amit ősei elvesztettek; láthatóvá tegye magát s ez jó lesz ránézve. Ha pedig vissza fog futni sebével az erdőbe, hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul, s meg lesz rajta bosszulva az a sok gonosztett, amit ő követett el másokon.
Negyedóra múlva útban volt a hintó a két hölggyel Etelvár felé.
