A HÍVEK TÁBORA
A HÍVEK TÁBORA
– Barátom, Leon – monda Alienor, mikor a kocsiban fenn ültek –, lesz-e még ma valami ivás, mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglóbust. Többet ki nem bírok.
– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifújja a szél: még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lagzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy-két-tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet, s a borbul csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van, azután minden pohárkoccintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába loccsantsd, így aztán kevesebb felhajtanivalód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.
Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt percben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: „éljen a lion úr!” s arra aztán minden lovas legény rákezdi „a lion úr” (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.
„A lion úr azt izente,
Hogy nincs elég regementje,
Ha még egyszer azt izeni
Mindnyájan el fogunk menni,
Hogy nincs elég regementje,
Ha még egyszer azt izeni
Mindnyájan el fogunk menni,
| Éljen a pirinc!” |
A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, ami igen szépen hangzik:
„Herr Aljonur liesz uns sagen:
Er hat nicht genug Soldaten.
Wen ers nochmals haszt verkünden:
Werden alle uns einfinden.
Er hat nicht genug Soldaten.
Wen ers nochmals haszt verkünden:
Werden alle uns einfinden.
| Es lebe der Prinz.” |
Azután még a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel
„Karakánnak nem kell hinni,
Mert az jégre akar vinni.
Nincs itt annak semmi jussa:
Üres a pugyellárussa.
Mert az jégre akar vinni.
Nincs itt annak semmi jussa:
Üres a pugyellárussa.
| Éljen a pirinc.” |
A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:
„Dem Garakan sollst nit trauen.
A schlechtes Bier thut er brauen.
Leer ist immer sein Geldbeutel:
Hol’ ihm der krumpete Teufel.
A schlechtes Bier thut er brauen.
Leer ist immer sein Geldbeutel:
Hol’ ihm der krumpete Teufel.
| Es lebe der Prinz!” |
Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?
– Csak te aludjál békével – vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor, s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsinalvásnak, amitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mintha gyalogolt volna.
Egyszer aztán rettentő harci zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőrül mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, akik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztül-kasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harci jelszót.
– No, Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!
Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.
Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, ami díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (Ami zseniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén ti.! Mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.
Az „éljen”-harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.
Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s ami egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.
Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek: „halljuk a szólnokot!”
A „szólnok” egy vén, fogatlan tisztelendő úr, akit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.
– Nagyon be van már „káfolva” az öreg ilyenkor estefelé – magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. – Kiáltsatok éljent, fiúk, mert különben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg, süket ez, mint a föld.
Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hínárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elöl-hátul annyi ember, ahány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.
A hívek arcán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése csak, s az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kísérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén éppen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.
Bátok nem olyan helység, ahol előkelő uraságok laknak, itt nagy vendéglő, táncterem nincsen, hanem van egy nagy, hajdani urasági dohányszárító pajta, ami azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak, s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll, váltig törik rajta a fejüket az elöljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, aminek harminc öl a hossza, s hat öl a szélessége. Dohányt meg már nem termesztenek.
Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeül. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld gallyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldíszítve.
Az a kis baj megvan ugyan benne, hogy a százesztendős dohánypor úgy belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan kitakarítottak, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot tüsszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy éppen táncolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok „kedves egészség” kívánást megköszönni.
– Itt fogunk mi lakmározni? – kérdé Alienor Leontól, gyanúsan szimatolva a levegőt –, hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.
Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümozva. Szűr, ahogy megázott, ködmen, ahogy megkeseredett, csizma, ahogy a szántásból hazajött, azon módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan mint vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni, de mint néző sereg, s mindez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? „Monsieur, c’est la guerre.”
Itt nem sokáig ceremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a tisztelendő, aki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka úr és az együtt jött honorácior kísérők, háta mögött az a nagyszájú kortes, aki úgy látszik, hogy itt a „rendező”.
Mögöttük van egy padozaton felállítva a cigánybanda, derék falusi művészek, akik remekül tudják játszani a „Kerekes András nótáját”, hanem a prímásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princet kaphatott a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza a háta mögött „Ördög Róbert” opera kivonatát, ami Alienor zenefinnyás idegeinek ördögi élvezeteket szerez.
No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.
Malomkő nagyságú cseréptálban cinóbervörös lé között tornyosuló húsfalatok. Mi lehet ez?
– Pörkölt hús, kegyelmes princ! – kínálkozik vele a nagyszájú kortes. – Én magam készítettem. – S azzal odatartja eléje a nagy tálat.
– Ah, tehát maga a szakács – mond Alienor, mire a nagyszájú arcáról rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.
– Nem szakács – siet Leon helyrehozni a tévedést. – Csajkos uram helybeli birtokos, ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a nemzeti eledel elkészítésére.
– Ah, tehát nemzeti eledel? – mondá Alienor, s nagyon kíváncsi volt megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakanállal valamit kivenni, s mi abban a megennivaló.
Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét), megszánta a jelölt gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoricát kapálni.
Egy másik polgártárs viszont egy tál ecetbe csinált zöldpaprikával kínálta meg, azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett kivenni egyet a becsületért.
Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.
Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélegzete két percig elmaradt utána), Leonnak:
– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkígyóhúst ettem meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.
– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.
Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a foga alatt, ő is nekibátorodott, s beleízlelt: akkor vette aztán észre, mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égő parázs zöld burokban, ami az embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték, most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa, mielőtt a gyomrát kiégetné.
Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.
– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek válaszolni –, (süket levén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt iszik, akkor egyúttal tósztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az ínség idején enni és inni ád. Csakhogy a tósztot senki sem hallgatta, mert nagyon hosszú volt, és igen jámbor volt, a közönség pedig igen jókedvű volt, beleéljeneztek neki, ő azért csak mondta tovább. Már egy másik tósztot is elmondtak közbe, a cigányok is rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a vele szemben ülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével igyekezett kifejezni a mondottakkal tökéletesen találkozó véleményét, amiknek sohase lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az elpusztíthatlan tósztmondót egy tótkalap nagyságú tállal, melyre odatekintve, a szónok e nem várt retorikai fordulattal végezé tósztját: – Túrós csusza! De már abból eszünk! – Aztán leült.
– Ezt meg a feleségem készítette! – dicsekedék ragyogó orcával Csajkos uram, a tálat Alienor elé tartva, s aközben, odasúgott gordonkahangon Leon felé. (Ilyet, tudom, a hetvenhetedik öregapád sem evett fejedelem korában, ott Nornensteinban!)
Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a kisasszony bőre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsás kapros túróban, ami sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.
– Hát ez micsoda? – rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott mésszel, légylábakkal keverve és csizmatalp darabokkal felcifrázva, s dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált mikor egy galuska, amit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól, olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek tetszését. Az az igazi ember, aki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan vendég, aki csak turkapiszkál a jó ételben.
Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsírta le senki, mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kívántak Alienornak, s ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni is napirenden levő kérdés volt.
Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta a mindig zsebében hordott otkolonos üveget, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze benne.
Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott veres bortól, amivel a világot bolondította. Leon vette azt észre, s odasúgott valamit Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal ugrott a menyecskék közé.
Éppen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.
– Ahol jön még a boa constrictor! – ijeszgetőzött Leon. – De már abból nem eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a táncos menyecskéknek.
Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a cigányok elé nyolc darab idei menyecske, akik most farsangkor mentek férjhez, szép, eleven, ruganyos alakok, piros arcokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők, a százráncú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott elkezdtek egymással táncolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve, másikat társa vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerű tánca volt ez: a nők toborzója. Valóban eszményi szép tánc, szelíd, ábrándteljes: a zenéjét sem tudja más, csak az ottani cigány húzni.
Alienornak rendkívül megtetszett ez.
– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni? – mondá neki Leon.
Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú, bogárszemű menyecske, aki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a selyemszoknyájával söprötte a tért. Úgy suttogott hozzá az a selyemviganó!
– Az éppen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez, ott áll a férje, a jegyző, abban a molnárszínű dókában – világosítá fel Leon, ki ismert a hajdani szolgabírói járásban minden embert, s különösen menyecskét.
Hiszen szép az a csupa asszonyok tánca, de mégis csak többet ér az, ha férfival van tarkítva. Csakhogy legény kell a gátra, akinek elég oroszlánszíve legyen, odarontani a villik közé, és megbontani a tündéri falanxot.
Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni, de az még egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.
Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány „ujuju!”, mely a vállalkozó vakmerőt jelzi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az asztal mellől, akiről senki sem tette volna ezt fel.
Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, amitől addig meg nem vált volna a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik vállát felhúzza, a másikat aláereszti; összecsapja a két tenyerét, rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a cigányba: „hogy volt hogy?”, s azzal elrikkantja a csatajelszót: „utcucuca! szűk az utca!”, közibe veti magát a menyecskecsoportnak, egyet mindjárt nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a nótáját a kopogósnak: „száraz dió csördögél, – a vén asszony dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak!” – hogy minden ember majd szétdűl a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.
Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Sohasem hitte volna, hogy Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a vakmerőségre, hogy a szép parasztmenyecskét, akinek a férje ott áll vele szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s elkezdjen vele csárdást táncolni.
Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein bajrám ünnepi kegyencnő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt, fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember láttára.
S a menyecske éppen nem volt vad. Inkább ő forgatta a táncosát, mint az őtet, oda is tapadt hozzá, ha átszorította, s nem hunyta le a szemét, ha bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta: „szorítsd hozzád: nem anyád!” Egyszer csak az történt, hogy Alienor a szép farsangi menyecske rózsaarcára egy csókot nyomott.
Ettől aztán maga is megijedt.
Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, ahol egy ilyen úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak irgalmatlan agyonveretésével végződő.
De nem így van ez az életben.
Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy amint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy másik, ez forgatta meg, attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta egy másik, úgy vándorolt kézről kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a mi képviselőjelöltünk ez. Aki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi, mintha sajátmagát csókolná meg.
Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.
Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.
Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.
Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.
Amint az idei menyecskék kézről kézre sorba adták, jött a nagyja a mulatságnak. A derék tenyeres-talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak a folytatáshoz: mindjárt legelöl maga Csajkosné asszonyom, a szép süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros karokkal, mint a cékla, kerek, ragyogó orcával, az kapta ölre a mi jelöltünket, aki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy csókot rabolni: azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat? Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat, fokhagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat, cuppanó csókokat, amiktől a füle megcsendül, s az állkapcsa félrelódul. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson, amitől egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott ajtón ezzel a rémszóval: Tűz van a faluban!
S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.
A társaság képe rögtön megváltozott.
– Ezt a Karakán emberei tették! – ordíta a zsivajon keresztül Csajkos uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.
– Csak a jelöltre vigyázzatok! – figyelmezteté őket Leon, az ajtónál megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. „No most már hasonlítunk ahhoz a képhez, amit a bolond lapban adtak rólunk”.
Így vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap lakára, aki maga is fél stólája kárbavesztével menekült haza a nagy veszedelemből.
Pedig hát semmi baj nem volt. Egy kukoricagóré gyulladt meg a mezőn, pásztorgyerekek vigyázatlansága miatt, Csajkos uram maga jött a megnyugtató hírt bejelenteni.
Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végigélvezni, csakugyan sok egy napra: kivált néki, aki a világ leglustább emberének ismerte magát. Tíz mérföldet vágtatni, feldűlni, három lakomát végigenni, inni, utoljára még táncolni, s fiatal és vén asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.
– Most már menjünk aludni – mondá Leonnak.
– Még nem lehet, kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok nagyérdemű bírája, aki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember. Nehány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait, ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.
– No hát hadd jöjjön be – mondá Alienor, nagyot ásítva s két lábát szétvetve, végigvágta magát a pamlagon.
Csermő uram, az érdemes helységbíró csakugyan igen derék, okos és tanult ember volt, de éppen ez volt az ő tulajdonsága, amiért őt Alienor fél óra múlva a bátoki legmélyebb kút fenekére kívánta.
Mert éppen fél óráig tartott az az egypár szó, amivel Csermő uram a képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni megkísérté.
Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét. Hogy települtek ide le az ősök, hogy nyerték privilégiumaikat, hogy vették el azokat tőlük, hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták vissza a császáriak? Hogy kerültek földesuraság alá? Hogy volt faizási joguk az erdőben, amíg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tisza-szabályozás után, ahol azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földesuraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy semmisítették meg a szerződést, s hogy bánták meg.ismét, hogy a szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?
Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt, hogy elnyeli, folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, aki jobban értsen az informáláshoz.
S nem haszontalan mendemonda volt, amit előadott. Idézte a törvényeket II. Ulászlóból, Mária Teréziából, pontosan évszám és paragrafus szerint. Hivatkozott az 1836-i és 1842-i idevonatkozó törvénycikkelyekre, amiket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól fog ismerni, felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi leiratokat, amik e tárgyban történtek.
Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a tudományának.
Elmondta, ha micsoda kísérletek történtek ez ügyben a lefolyt országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyújtotta be a kérvényt, hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan tette az azt át az igazságügy-minisztériumhoz, hogy indorsálta rá az igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott be új kérvény megint, hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett, igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsalta a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.
Alienor közel volt hozzá, hogy nyakon ragadja a derék, becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az ajtón.
Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.
– Jól van, édes bíró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, aki a kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá.
Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy emberségtudással búcsút vett és eltávozott, ígérve, hogy még visszajön.
Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:
– Te, ugyebár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy feladat vár rám? Én már alszom.
– Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még ránk. Ez a nap koronája.
– De már én köszönöm, nem kívánok semmiféle koronát. Ami még van, halasszák holnapra, reggelre.
– Már ez pedig olyan dolog, amit nem lehet reggelre halasztani, mert ennek okvetlenül sötét éjjel kell végbemenni.
– Mi a csoda az?
– Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint búcsú mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, amit a kalapunkon a szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) „Locus Sigilli”. De azt már el kell fogyasztanod.
– S még dikciózni is fognak?
– De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép menyecskének a férje, akit megcsókoltál. Most reszkess a bosszújától, nem lesz az nagy, de hosszú.
– S ki fog neki válaszolni?
– Ha akarsz, te magad.
– Az nem jó lesz, mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már aludni!
– Hát akkor majd én felelek neki.
– De csak röviden.
– Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: ami valóságos „embarras de richesse”.
– Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!
– Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!
A zenehanggal egyidejűleg ébred fel az utcát bevilágító fáklyafény is. S jött a tengernyi sokaság az utcán végig impozáns látványt képezve, elöl ahány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva, utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki tud jobban cigánykereket hányni, azután a zenebanda az öreg dobbal, végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókíséret mellett lépdelt a felköszöntéssel viselős szónok, az asszonynép kétfelől a kerítés mellett.
Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy irigységére, hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az utcaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor járta a víz árja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt hoztak is neki, arra felállt, s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra, aminőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.
Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, amit Csermő uram, a helységbíró elkövetett azáltal, hogy szűk látóköréből nem tudott más feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrári panaszainak megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett, s tartott egy hatalmas leckét a jövendő képviselőnek az európai bonyodalmak fontosságáról, a német hegemóniáról s a francia imperializmusról, s azoknak Nagy-Britannia ellen irányzott szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Khíván át Afganisztán felé, Nagy Péter cár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes komplikációkról, az észak-amerikai bankkrízisről és a veszélyesen terjedő szabadkőművességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.
Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt, és semmi kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a vízduda. A közönség sokallta is már.
– Végezd már, Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! – kiáltott bele Csajkos uram, de amit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a férfiútól, akit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének. Itt azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herceg úrfit, megrakva őt a bölcsesség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja, hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg üldözői miatt, tovább rohant, s a székeket is magával vitte: a szónok éppen Gibraltár magasán járt e percben, onnan esett le a földre, képzelhetni, hogy betörte az orrát.
Sebaj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még remekebb rögtönzéssel megfelelni.
Követte nyomról nyomra a felköszöntő szónokot NagyBritanniába, Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren, idézett angol és arabs mondatokat kitűnő államférfiaktól, világosságot derített a szocializmus és saint-simonizmus tanai körül, az ateizmussal sokat foglalkozott, s Anglia egyedáruskodását megtámadta erősen; kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira, s miként hinné azt megszüntethetőnek. S végül, miután elmondta nézeteit a proletariátus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt, áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a genealogiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ezáltal egyenesen Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szép és jót, ami magáról a jelöltről köztudomású.
A fáklyák azalatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.
Leon csak folytatta.
Elmondta Alienorról, hogy milyen vitéz a harcmezőn, milyen bölcs a tanácskozasban, mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja. Amellett mily jótékony. Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány bölcsődének a megalapítója, aki minden jövedelmét a mezítelenek felruházására fordítja az ó- és az új-világban.
(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? – dörmögé a fülébe Alienor.)
(– Csak amíg az utolsó fáklya is kialszik.)
S csakugyan szavának állt, kihúzta addig a speechet, amíg az utolsó legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a tisztelgő sereg.
Akkor aztán végzé e szavakkal:
– No mármost jojcakát kívánok mindnyájuknak, különösen a mi szeretett hazánknak! – „Éljen!”!
Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok érdemetlen magasztalástól, amit nyilvánosan szemébe mondanak.
– Majd lesz annak böjtje is, csak várj – vigasztalá őt Leon.
De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.
Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást elvégezni, ami csak a töröknél szokásos: a „thüharet”-ot, az éjszakai mosakodást (vagy az „abdesztán”? nem merünk rá megesküdni.)
– Kétezer polgártársnak a tenyere… – dörmögé fennhangon – …Kétszáz vaskos delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!
Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyem bőréről lemosogatta.
Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.
Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó, üdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, aminek pelyhes ágy a neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában összeveszett tömeges rémalakok egymással, s a bódulás álomba megy át, akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang, hasonlatos ahhoz, amit Cooper Fenimore világhírű amerikai regényeiben leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven torokból vérszomjas riadójukat.
Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát elfújni. (Asszony módra mindig gyertyát égetett, mikor aludt). Azután a sötétben átrohant Leon szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt gyertyatartóstul, órástul, poharastul.
– Mit keressz itt? – rivallt rá Leon.
– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.
– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?
Csakugyan „notturno” volt. Valami szárazföldi barcarole. „Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…”
Pianissimo… csend… des… sen…
S azután fortissimo fel a hetedik égig: … aludjál csendesen!!! hogy attól még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.
– Mégis jó volna a revolverrel egypárszor kilőni az ablakon, attól talán elszaladnának – ezek a mi tisztelőink – mondá Alienor.
Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.
– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a kertre nyílóban, oda lebegjenek el zengedezni.
De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen állításon. Tudják jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig minden gyanún felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak, s az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: „cisz, e, d, gisz”!
– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a repertoárjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabíró koromban. Most következik a „Jer vidám csónakos, jer Fidelim”! Azután a „Múlik, mint az árnyék, ez az élet”, s ha még el nem felejtették, a „Mars műhelyén, vér mezején!” szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy legutolsó az a gyönyörű „Éji őr dal” lesz: „Midőn, minden állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kísértet ténfereg. Csak a rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost bebarangoholom. Hu-hu-hu-hu!– Huhuhu -hu! Kiáltom! Huhuhu!”
Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára mint egy agyonvert ember. Ott mégsem kapta olyan közvetlen első kézből a megtisztelést, mint a saját ágyában.
– Mondok neked valamit – szólt Leon –, gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya (hiszen papnál vagyunk), pikétezzünk addig, amíg ebben tart.
Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyújtottak; csakugyan megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik onnan, elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.
De már a végső „huhuhu” biztató kadenciájánál csakugyan elnyomta az álom Alienort, s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik percben elaludt Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó zsánerkép: két korhely, egymáson keresztülhajigált lábakkal, betakarva elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó, füstölgő gyertya kanóca által.
Ha ezt Octavian fejedelem láthatná!
Princ Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítségkiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s azokkal mind kezet szorítni, és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka úr táncolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra őneki kézen fogva, mint a menüettben vissza kellett táncolni és szónokolni. Aztán minden ember táncolt, ott volt a hercegnő is, az öreg, mintha az akart volna vele mindenáron táncolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor Leon táncolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-à-vis-je támadt Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy táncolt. Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont, lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás ember sorfala között vesszőt futva, akik mind azt énekelték neki, „aludjál csendesen!”, elrohant a kétmázsás eszményképpel a vállain, hazarohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: „itt van! méltó pendantja a bajrám ünnepi kegyencnőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg bennünket!” A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad, ő elöl, a megrabolt férj hátul keresztüllövik őt, de nem érnek vele semmit: a bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy fakalán paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és dereka körül, s megfojtással fenyegeti.
Valódi jótétemény volt rá nézve az a duplapuska-ropogás, amivel az álmát elriaszták összeszorult kebléről.
Ez volt ugyanis a kissé drasztikus jeladás a rendezőség részéről a fölébredésre.
